Sokat olvashatunk mostanában arról, hogy különböző turpisságokkal sokan jönnek át Kárpátaljáról, Ukrajnából, főleg az itteni lehetőségek miatt. Ez az átköltözési hullám nem most kezdődött, hanem a 60-as években, amikor sok fiatal kötött házasságot nemcsak magyarokkal, hanem szlovákokkal, és németekkel is. Én is ezek közé tartozom, a fiam is. Különböző időben jöttünk át, de szeretném hangsúlyozni, hogy ez akkor teljesen hivatalos formában történt, igaz, hogy sokáig tartott, 8-9 hónapba is beletellett, de az okmánybélyegen kívül az állam nem kért ezért pénzt. Budapesten megköttetett a házasság, szükség volt egy befogadó nyilatkozatra, abban benne volt a lakás mérete. Hazatérve lefordíttattuk a szükséges iratokat, és beadtuk Kijevben a konzulátusra. Idővel megjött az értesítés, hogy mehetünk a vízumért.
Attól függően, hogy ki, mennyi holmit akart átvinni, kaptunk konténert, vagy vagont a vasúttól. A vám szigorú volt, de nem vettek el semmit, se tőlem, se a fiamtól, kivéve pár üveg italt, örmény konyakot, kaukázusi borokak, apróságokat. Megjöttek a holmik, kipakoltunk, pár napot pihentünk, és kezdtük intézni az állampolgárságot, úlevelet. Beadtuk a kérelmet a szovjet konzulátuson, egy évig tartott, míg elbocsátottak, hontalanná váltunk, de Pesten már hamarabb kaptuk meg az állampolgárságot, és az útlevelet, pedig engem csak visszahonosítani kellett. Nem tagadom, elsírtam magam, amikor letettem az esküt. Az onnan érkezett fiatalok nemcsak oroszul beszéltek magas fokon, hanem angolul is, túlnyomó többségük diplomás volt. Tolmácsként, idegenvezetőként sokan dolgoztunk, de van Kossuth-díjasunk is. Kárpátalja fiatalsága sokoldalúan művelt, szorgalmas, és hálás azért, hogy itt élhet.