Többen fölháborodtak, hogy mit művel nagy nemzeti drámánkkal, mások azt mondták, ez az autentikus Bánk bán. Első kőszínházi rendezésével Mohácsi János kisebbfajta robbanást idézett elő, neve egy csapásra ismert lett a szakmában. Azóta hol itt, hol ott szisztematikusan robbant. A Bánk bán tényleg reveláció volt a kaposvári teátrum stúdiójában. Katona darabját nem öblös hangúan, pátoszos unalommal szavalták, hanem nagy szeretkezésekkel, italozásokkal, öldöklésekkel, temérdek vérrel, lidérces kegyetlenségekkel, egymásnak ugrásokkal, állatias lerészegedésekkel lett belőle egy erősen abszurdba hajló produkció, amin egyszerre kellett hatalmasakat röhögni, ugyanakkor gyakran belénk szorult a szusz, olyan dermesztő jelenetek adódtak. A leghátborzongatóbb az volt, amikor a negyedik emeleti stúdió ablakán a Melindát alakító Nagy Marit egyszerűen kiborították az ablakon. Az előadás olyan hőfokú, annyira brutális volt, hogy a nézők közül sokan felsikítottak, mert akár az is hihető volt, hogy megölnek egy színészt. Lázasan kérdezgettem, ezt hogyan csinálták, de senki nem árulta el, feltehetően kifüggesztettek egy hálót a harmadik emeleti ablaknál.
Katartikus, elementáris produkciót láttunk, valami nagyon frisset, újszerűt, nekiveselkedéssel telit. A hat-hét hónapig próbált, zömében feltörekvő segédszínészekkel készült előadás revelatív volt, némiképp szertelen, sőt zaklatott, de mindenképpen érződött, hogy veszettül markáns és tehetséges rendező áll a háttérben, aki mer jeleneteket felcserélni, bátran húzni, vagy éppen beleírni a szövegbe, amiből így mégsem válik értelmetlenség, sőt még inkább érvényre jut, erőteljesebbé lesz a közlendője, fergeteges, ami a deszkákon történik.
Mohácsi amatőrként kezdett, az általa rendezett Ármány és szerelmet látta Ascher Tamás, és ajánlotta, hogy szegődjék segédszínésznek, az akkor már az ország egyik legjobbjaként számon tartott kaposvári teátrumba. Kapott kisebb szerepeket Ascher, Gothár Péter, Ács János, Gazdag Gyula produkcióiban, de nem igen ment a színészet, és érződött, hogy később sem megy majd. De Kaposváron, ahol sok szabálytalan alkat jutott lehetőséghez, és bontakozhatott ki, neki is megengedték, hogy az esti előadások után a csaknem partizán csapattal, akár hajnali négyig próbáljon. És ennek a heves, nagyratörő munkának meg is lett az eredménye, innentől kezdve számolni kellett Mohácsival, aki bizonyos mértékig belső ellenzéknek is számított, sok minden nem tetszett neki a saját színházában, mondta is a magáét, és egy ideig tán fönn is hordta az orrát.
Kaposváron, ahol nem feltétlen próbálták agyonütni a fölbukkanó tehetségeket, a Bánk bán alkotógárdáját elkönyvelték a következő generációnak, és ez így is lett. A szintén Mohácsi által rendezett Tévedések végjátéka avagy tévedések vígjátéka esetében már Shakespeare lett az "áldozat", és a produkcióba belekerültek vezető színészek is. Az a darab, amit gyakran csak hercigen, könnyeden szórakoztatóan szoktak eljátszani, gyomorszorítóan szólt a hatalom otromba, eldurvult természetrajzáról, álságos, hazug képmutatásáról. Megint keveredett az iszonyat, és akár a drasztikus humor. Mohácsi azóta is rendre a hidegből melegbe ránt minket és vissza, akár a pillanat tört része alatt. Zongorázik az idegeinken. Vaskos, nagy teátrális hatásokat enged meg magának. A Megbombáztuk Kaposvárt esetében valódinak ható helikopterek jelentek meg a színen, fülsiketítő, félelemkeltésre igencsak alkalmas, zajt csapva. És azt a hatást keltették, mintha fölénk szállnának, pillanatok alatt elpusztítanának bennünket, a színházat, sőt a várost. Mohácsi monomániásan mutatja be, újra és újra az orrunk alá dörgöli nyughatatlanul, hogyan válik az emberből állat, hogy lehet bármelyikünkből vérengző fenevad. Ehhez a testvérével, Istvánnal, akivel szanaszét szedik, és újra összerakják, abszolút "átbuherálva" a darabokat, egykori korokat, időszakokat előszeretettel rávetítenek a mára. Vagy éppen maguk írnak drámát. De általában nem ám úgy, hogy előre megírják, kiosztják a színészeknek, aztán olvasópróbát tartanak, á, nem. A próbák alatt születik a szöveg, és létrejöttébe abszolút bevonják a színészeket.
Gondolkodásra, közös munkára késztetnek mindenkit. Gyakran sok minden nem készül el a premierre, néhányan a szívükhöz kapnak, annak idején többször a bemutató időpontja is elcsúszott. Mohácsi nem volt hajlandó beilleszkedni a szokásos, 5-6 hetes próbaidőszakba, átkozta is azt rendesen, ő ennél aprólékosabban, mívesebben dolgozott. Azóta ilyen szempontból, kényszerűségből jobb fiú lett. Nincs már egykor sajátjának tekinthető társulata, kiebrudalták abból a teátrumból, aminek szinte beépült a falaiba, ahogy a Kaposvári Egyetemen sem indíthatott új osztályt. Ezért itt is, ott is dolgozik, többet is rendez, mint régen és ez nyilvánvaló kompromisszumokkal jár. Becsúszik akár még rossz előadás is, mint például a Hippolyt, amiben nem sikerült olyan hathatósan átírni a meglehetősen ismert eredeti szöveget, hogy abból egy új minőség kerekedjen, de az eredetit sem sikerült elég mulattatóan eljátszani. Pedig amikor például a Csárdáskirálynő "variálódott át" a Mohácsik keze alatt, az reveláció volt. Kálmán Imre leghíresebb operettjébe, ami amúgy az I. világháború idején játszódik, betört a háború. Hatalmas hadihajó volt az egyik díszlet. Az operett "monumentális idiotizmusára", rávetült a fájdalmas rögvaló. Lett is belőle országos botrány, mert a televízió közvetítette a produkciót. És azok, akik a Honthy Hannával, Feleki Kamillal, Rátonyi Róberttel kiugró sikert aratott, remek, de idillibb változatot nosztalgiázták vissza, csaknem kitértetek a hitükből. Különben Mohácsi két éve újra rendezte a Csárdáskirálynőt Székesfehérváron. Nem volt már annyira elementáris, társadalomkritikusságban is szelídebbé vált, de azért még mindig kemény, és jó volt. És feltűnő volt, hogy az akkor még sokkal gyengébb társulatból, mint amilyen valaha a kaposvári volt, Mohácsi mi mindent hozott ki. Bárhol is dolgozik, összerántja az együttest, színészpedagógiai tevékenysége szintén jelentős. Így volt ez a Sárga liliom, majd később az Egyszer élünk… esetében is a Nemzetiben, ami az egyik legjobb munkája volt.
Legfrissebb produkcióját az "e föld befogad avagy számodra hely" címűt, az Örkény Színházban, megint csak közösen írta az öccsével. Arról szól, hogy 1941-ben a magyarok hogyan ebrudaltak ki az országból, és ezzel küldtek a biztos halálba, több mint húszezer zsidót. Ez persze erősen figyelmeztet mostani, vészes tendenciákra. Mohácsit mindig a jelen izgatja, azt megértendő, fordul a történelemhez. És most arról is beszél, hogy bőven van miért izgulni.
