Három arckép '56-ból

"Ahány ember, annyi ötvenhat" - mondta Göncz Árpád. Három halálraítélt és kivégzett arcképe következik. Sorsukban több a párhuzamos , mint a különbözőség.

Angyal István
Neve talán a legismertebb. "Nagy, rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, mellyel egyek voltunk"- írta búcsúlevelében a Tűzoltó-utcai felkelők parancsnoka. És hozzátette: "ha bántani lehet még minket valamivel, hogy esetleg mártírt, vagy hőst csinál belőlünk a 'hálás utókor'".

Ha csőcselék nem is, proletár lett, de maga választotta. A háború után beiratkozott a bölcsészkarra, de hamarosan kizárták, mert a dogmatikus törpékkel szemben Lukács Györgyöt támogatta. Dunapentelén (a későbbi Sztálinvárosban) lett vasbetonszerelő. Az "igazi szocalizmust" kereste, 56 október 23. éjjelén még a rádiónál lövöldözött, azután a Tűzoltó-utcai felkelőcsoport élére állt. A Pongrátz fivérek vezette, meglehetősen vegyes Corvin-köziek szomszédságában ez volt az egyetlen csoport, amely, miközben a szovjet csapatokkal tűzharcot vívott, a nemzetiszínű zászló mellé a vöröst is kitűzte. Magyarokra nem lőttek, a kezükre került ávósokat, vagy akiket annak véltek, biztonságba helyezték. Egy magát átállónak álcázó szovjet felderítő tisztet is befogadtak a csoportba. Angyal István tárgyalásán is szocializmus hívének vallotta magát.
Valószínűleg éppen ezt, a szándékok és tettek gyermeki tisztaságát nem tudták elviselni a vérbírák. Már novemberben letartóztatták és az elsők között végezték ki.

Nickelsburg László
A konszolidáció időszakában, október 28-án vette át a Baross-tériek parancsnokságát. Jóval idősebb volt a csoportot alakító tizenéveseknél. A sors különös fintora, hogy mielőtt a szovjet csapatok és az ÁVH ellen fegyvert fogott volna - polgári foglalkozása, a műszerészség mellett maga is a politikai rendőrség ügynöke volt. Kivételes szervezőnek bizonyult, a szedett-vedett csapatot fegyelmezett nemzetőr osztaggá alakította, még agit-prop osztályt is működtetett. Megfontoltsága, tapasztalata november 4-én vált fiatal beosztottjainak hasznára. A visszatérő szovjet csapatok túlerejét látva, a reménytelen harc beszüntetésére és a csoport feloszlatására adott parancsot.

Kádárék "igazságszolgáltatására" jellemző, hogy egyazon vádért kétszer ítélték el. Először életfogytiglanra, majd egy újabb perben halálra. A megtorlóknak vérre volt szükségük, lehetőleg olyanokéra, akik a forradalom napjaiban mások vérét kímélték. Nickelsburg László volt, az események után öt évvel az 56-os perek utolsó kivégzettje.

Földes Gábor
A hármójuk közül talán az ő sorsa a legtragikusabb. Az ő kezéhez még a szó képletes értelmében sem tapadt vér - ellenkezőleg, két alkalommal is a tömeg és a hatalom képviselői közé állt. Először, amikor a győri börtönt támadták meg, másodszor, amikor parlamenterként Mosonmagyaróvárra küldte Szigethy Attila, a győri Nemzeti Tanács elnöke. Színházi emberként egyetlen fegyvere a szó volt, ezzel gátolta meg lincselést.

A megtorló kádári hatalomnak azonban sok vérre volt szüksége, a nagytehetségű rendező vérére is. Első letartóztatatása után bűncselekmény hiányában elengedték. Még ideje maradt az elnyomók és elnyomottak harcáról szóló remekmű, a Bánk Bán rendezésére. Ha akarta volna, Győrből két óra alatt Bécsbe érhetett volna, de elképzelni sem tudta, hogy még egyszer érte jönnek. Másodszori letartóztatása után olyan vádat koholtak ellene, amely egyenes úton vezetett az akasztófához. A tárgyalás a Pártközpontban előzőleg meghozott ítélet egyszerű kihirdetése volt. 1957 tavaszán a munkásság fegyveres ellenállásának, a diákmozgalmak megtörése után az értelmiség terrorizálása volt a fő feladat. Földes nem kért kegyelmet… és erre nem is számíthatott.

Hittek és csalódtak

Angyal István, Nickelsburg László és Földes Gábor pályájában több párhuzamot is felfedezhetünk. Mindhárman felszabadulásként élték meg a háború végét, mindhárman hittek az új rendben, mindhárman csalódtak. 1953-ban mindhárman Nagy Imre személyében és társaiban látták a kiutat. Amikor a hatalom ostobasága és elvetemültsége fegyveres felkelést váltott ki, mindhárman csatlakoztak hozzá - a szabadságból születő új rend hívei és a vérontás ellenfeleiként. A háború után különböző utakon indultak, de mindhármuk valamiféle közösségben kereste identitását. Földes Gábor belépett a pártba és népi kollégista lett, Angyal István pártonkívüli kommunistának vallotta magát, Nickelsburg valószínűleg ezért tett szolgálatokat a titkosrendőrségnek.

De miért nem érezték természetes módon, hogy ide, ehhez az országhoz és ehhez a néphez tartoznak? Mert 1944-ben történt valami. Angyal István megjárta Auschwitzot, ahol végignézhette, amint nővérét szökési kísérletért felakasztják. Nickelsburg László, akit társai "zsidó Laci"-ként emlegettek munkaszolgálatra vitték. Földes Gábort deportálták, de megszökött és bujkálva érte meg a szovjet csapatok érkezését. "A holokauszt átrendezte a zsidó emberek értékrendjét, a kommunista rendszer legyalulta a maradék identitást is" - írja Radnóti Zoltán rabbi. Angyal, Földes, Nickelsburg 1956 őszén lelte meg a kaput, amelyen át visszatérhetett a magyar társadalomba. Múltjával, gyászával, csalódásaival. Olyanként, amilyen volt.
Érdemes-e, szabad-e hat évtized elmúltán erről beszélni? Úgy gondolom, igen. Nem csak szabad, szükséges is.

Ostoba érvek

1956 után és máig is két ellentmondó mítosz kering '56-ról. Az elsőt az idők és az ösztönök mélyéből előbújó őspatkányok terjesztik: mindent a zsidók csináltak, mindenért ők felelnek. A kapitalizmusért, a kommunizmusért, a forradalmakért / ellenforradalmakért. A forradalmat követő megtorlás éveiben, többek között Marosán György hangoztatott ilyeneket, a rendszerváltás után Csurka és sokan mások.

A második, egyidejűleg terjesztett mítosz szerint '56 lényegében antiszemita volt, a zsidók csak az elnyomó rendszerrel teljes azonosulás, vagy a távozás között választhatnak. Alkalmasint először az elsőt, majd a másodikat. Az azonosulás beolvadást jelentett, a múlt, a személyiség teljes feladását feltételezte, társulva a hamis hipotézissel, hogy az önfeladást a külvilág is tudomásul veszi és elfogadja. A távozás a legtöbb esetben egyetlen célországot jelentett, ahol a bevándorló az önazonosság újabb átfogalmazására kényszerült.

A képlet sötéten ostoba, úgyszólván minden észérvnek ellenáll. Természetesen mindenre lehet példát találni. Kérdés, hogy van-e értelme? Felsorolni Nagy Imre környezetéből neveket, az írólázadás, a Petőfi körösöket, az 56 őszi diákmozgalmak résztvevőit? Szembeállítani velük a Rákosi kor négyesfogatát, az ÁVH és más elnyomó szervek főtisztjeit? A Rajk per áldozatait, akiket saját "hitsorsosaik" juttattak akasztófára? A hajdani ávós főnököt, aki azonos származású helyettesét vereti agyon? A rendőrezredest, aki Nagy Imre és társai letartóztatásával alapozza meg karrierjét, hogy a végén Izraelbe távozzon? A kevés, de mégis megtörtént lincselés, kevés ártatlan áldozatát?

Aki ilyen statisztikát készít, bonyolult, kanyargó életutakat, gyökeresen különböző helyzeteket próbál egyetlen kartotékba gyömöszölni. Aki nagyvonalúan átsiklik a történet kényelmetlennek tűnő részletei felett, sem lehet különb az előzőnél!

Gázkamra helyett akasztás

Marad az egyetlen megoldás, amely a történészt és minden gondolkodót a propagandistától megkülönbözteti: semmit sem eltagadni, mindent mérlegelni, igazat mondani akkor is, ha tudjuk, hogy a teljesnek vélt igazság megközelíthetetlen.
"Egy folyó irányát nem az általa hordott szemét határozza meg" - jellemezte a történteket Déry Tibor bebörtönzése előtt. Október 23. mostanság nem az akkori folyó emlékezetének, hanem az azóta felhalmozott szemét szőnyeg alá söprésének napja. Háryjánosok tobzódásának, egyre torzabb személyiségek ikonnná avatásának alkalma.

Angyal István pontosan ettől tartott, ezért tiltakozott búcsúlevelében a "hálás utókor" merényletei ellen. Nem felejtést, tisztességet kért tőlünk. Angyal István, Földes Gábor, Nickelsburg László története hetven évvel ezelőtt, 1944-ben kezdődött, és ha gyilkosaikon múlik 1944-ben be is fejeződött volna. Tizenkét évig keresték szabadságukat, méltóságukat, amelytől 44-ben megfosztották őket. Gázkamra, tarkónlövés helyett akasztófa várta őket. De ezt a sorsot, ha nem is keresték - választották. Ezt a halált, ha nem is kívánták - vállalták. A föld, amely 44-ben kitagadta őket, 56 után befogadta csontjaikat.

Mindhármuk útját kereszteztem. Angyal Istvánét öt éven át, többször is. Nickelsburg Lászlóét a Baross-téren csak néhány napig, Földes Gáborét novemberben, Győrben csak néhány óráig. Nem bíztak rám semmiféle üzenetet, felidézhetem sorsukat, de nem beszélhetek helyettük. Síremlékük a 301-es parcellában álló rusztikus kő. Faragatlan, befejezetlen marad, igaz.