A zenész visszanéz

Publikálás dátuma
2014.10.20 07:47
Mihály Tamás basszusgitárossal Horváth Péter író, rendező beszélgetett FOTÓ: TÓTH GERGŐ
A hivatalos könyvbemutató előtt néhány nappal már ízelítőt kaphatott a nagyközönség Mihály Tamás, Basszus! Omega! című könyvéből az Olvasás Éjszakáján az Örkény István Könyvesboltban. A könyvbarátok ezen az estén valósággal megrohanták a családias hangulatú intézményt, és a nagy könyvpalotákban is élénk volt a forgalom. Mihály Tamás könyve ironikus, helyenként fájdalmasan őszinte szembenézés a híres zenekar ötven évével, amely létrehozta a magyar rocktörténelem egyik legnagyobb sikerét; teremtett ugyanakkor fel is emésztett barátságokat, emberi kapcsolatokat. 

Az irodalom és saját maga legnagyobb szerencséjére nem lesz mindenkiből író, de - azt szokták mondani - egy regénye mindenkinek lehet, ez pedig az élete a maga sorsszerű egyediségében. Mihály Tamásnak különösen mozgalmas pálya jutott osztályrészül, hisz jó része a reflektorok fényében, a nyilvánosság előtt zajlik.

Megrohanták a könyvesboltokat

E sorok írója élénk érdeklődést, szép forgalmat tapasztalt a nagyobb könyváruházakban szombat este, amikor másodszor rendezték meg az Olvasás Éjszakáját - néhány helyen inkább csak estéjét. Bár voltak rosszmájú olvasók, akik inkább a munkanapnak - szombaton is dolgoztunk - tudták be a tisztes érdeklődést, egyes könyvesboltokat valósággal megostromoltak, mint a Kossuth Kiadó Örkény István Könyvesboltját. Müller Péter könyvbemutatóján az utcán, a kirakat előtt is fürtökben lógtak az emberek, Mihály Tamás is szép számú közönséget vonzott. Kőrössi P. József a Noran Libro Kiadó szerzőivel, így Sára Júliával, Szántó T. Gáborral, Vitányi Ivánnal beszélgetett, és gombostűt alig lehetett leejteni teremben.

Most elhatározta, hogy oda is bevilágít, ahová mindig is szerettek volna beleselkedni a rajongók, és mindazok, akik kíváncsiak a titokra, hogyan lettek az egykori srácokból az ország kedvencei, sőt a térség irigyelt rocksztárjai.

A zenekart határainkon túl is kedvelik, a KGST időkben pedig igazi utazó rock and roll cirkuszként járták a környező országokat, sőt a Nyugatot, amely honfitársaink jelentős része számára évtizedekig zárva volt.

Mihály Tamás visszaemlékezése nem egy idősödő zenész múltidéző fecsegése, anekdotázós felidézése az unalomig ismert történetnek. Összegzés ez és a megfejtés kísérlete. Miért éppen így, miért ez történt, és jó-e, hogy így esett.

Családról, szerelemről, barátokról, munkahelyről, vállalkozásról írni ugyanakkor csapdahelyzet: vagy elmesél a történet szerzője ugyanis mindent, és eltépi az emberi (pók)hálózatok érzékeny szövedékét, vagy nem, de akkor felmerül a kérdés, miért is fogott hozzá a könyvhöz.

Mihály Tamás ezen az ingatag pallón ügyesen egyensúlyoz. Írása őszinte, vagy őszintének látszik, ami az irodalomban majdnem ugyanaz. Ha nem is mesélt el mindent, bevezeti olvasóját egy apró közösség működésének törvényszerűségeibe, és megfosztja az olvasót jó pár illúziójától.

Először is: egy professzionális rock zenekar ritka esetben baráti közösség. Ha igen, fennállása rövid. Semmi nem gyűri, erodálja jobban az emberi kapcsolatokat, mint egy közös buszos turné, unalomig ismétlődő próba, a fellépések izgalma.

Az Omega ellenben fél évszázada játszik, jól működő szövetség, amelynek tagjai sikerrel húzták ki az ilyen társulások méregfogait. (A szerzői jogdíjakból azonos arányban részesülnek, a fellépti díjat évekig a felszerelésre költötték, amely a legjobb volt az országban…)

A basszusgitáros mindennapjait ugyanakkor sokan irigyelnék. Bohém éjszakák, szép lányok, haverok. Az álomszép lányok is kiadják azonban olykor a muzsikus útját, a zenészbarátság pedig hamar kihűlhet. A muzsikustárs olykor föl sem vesz a kocsijába egy esti koncert után egy vidéki országúton.

Az ünnepelt rock színpad is leértékelődik egy szimfonikus koncert teremben, ahol az érett férfi szomorúan tépelődik azon, vajon nem lett volna jobb valóra váltani az ifjúkori álmokat a karmesterségről.

A zeneművészeti szakközépiskola frissen végzett csellós növendékét azonban elcsábította Laux József dobos a lelkes amatőr basszusgitáros helyére, mert az Omegában győzött a hivatásossá válás igénye. Így került Mihály Tamás hazánk egyik legmeghatározóbb zenekarába, és vele az események sűrűjébe.

"Akkor a zene sokkal többet jelentett, sokkal fontosabb része volt az életünknek. Ma, a fogyasztói társadalomban, a zene éppen olyan árucikk, mint a hamburger vagy a parfüm" - írja Mihály Tamás kesernyés nosztalgiával. A múlt század rockzenéje, a százezres nagyságrendű platinalemezek kora összehasonlíthatatlan a számítógépes hálózatok zenei univerzumával.

A muzsikus sámán volt, megfellebbezhetetlen ikon, világítótorony a mindennapokban - kicsit a romantika korának költőire hasonlított. "A teenagerek érzéseit fogalmazta meg, tükrözte és erősítette fel az elektromos gitárok hangja" - írja Mihály Tamás.

Ugyanakkor szinte hűbéri világban döntöttek a pártállami években a koncertekről, a lemezekről, az utazásokról, sorsokról. Aki számára az "Elizélt Palota" (a Vörösmarty téren álló egykor ORI székház) világába nem volt bebocsátás, az mindenről lemaradt vagy legenda lett (vagy Nagy Feró, de ez egy másik történet).

A Janus arcú korban - melyik nem az -, mégis mintha sokkal jobb lett volna rock muzsikusnak lenni, mint manapság. A gyerekeiről írja Mihály Tamás: "Örülök, hogy az enyémek nem lettek profik, csak hobbizenészek. Sok keserűségtől, esetleg nélkülözéstől kímélték meg magukat. Manapság, ha nem vagy celeb (aki semmihez sem ért, de állandóan szerepel), akkor sanszod sincs, hogy figyeljenek rád és a zenédre."

Van Dyck olcsóbb volt Munkácsynál

Publikálás dátuma
2019.02.20 11:00
Kásler Miklós, a nemzeti erőforrások minisztere (j2) és Baán László főigazgató (j) nézi a múzeum birtokába került Van Dyck-festm
Fotó: MTI/ Balogh Zoltán
Az utóbbi száz év legdrágább műtárgy vásárlásának örülhet a Szépművészeti Múzeum: a kormány támogatásával a flamand Anthonis Van Dyck képével bővült a gyűjteménye.
Kedd délelőtt az emberi erőforrások minisztere, Kásler Miklós királyi gyermekek portréiból álló kamaratárlatot nyitott a Szépművészetiben annak alkalmából, hogy a magyar kormány a múzeum részére megvásárolta az élvonalbeli flamand barokk festő, Anthonis Van Dyck egyik utolsó, befejezett művét, Stuart Mária Henrietta esküvői portréját. A Szépművészeti Múzeum elmúlt száz évében ez eddig a legnagyobb értékű műtárgy vásárlás. A festményt a Christie’s december 6-i árverésén Londonban vették meg 5,85 millió angol fontért, mintegy 2,1 milliárd forintért – azaz a mű jelentősen olcsóbb volt, mint Munkácsy Mihály Golgotája, amelyért a Miniszterelnökség idén januárban 10 millió dollárt, mintegy 2,8 milliárd forintot fizetett. (Korábban a Magyar Nemzeti Bank Értéktár programja 6 millió dollárt ajánlott a képért akkori tulajdonosának, Pákh Imre műgyűjtőnek, de ő 9 milliót kért. Azóta is rejtély, a Miniszterelnökség hogyan jutott kilencről tízre.) A Van Dyck-képnek – így tárlatnak is – némi bizarr színezetet ad, hogy I. Károly angol király legidősebb lánya, Stuart Mária Henrietta éppen kilencéves volt, mikor házasságot kötött az akkor tizennégy éves II. Orániai Vilmos herceggel, a független Hollandia későbbi kormányzójával. Igaz, a szövetségkötéseket megpecsételő gyermekházasságok akkoriban nem voltak szokatlanok, és minden bizonnyal a művet nem a tematikája miatt méltatta a világ festészetének egyik kiemelkedő alkotásaként az emberminiszter. A Szépművészeti kamaratárlatán tíz gyermekportré látható, többek között Baltazár Károly infáns − Stuart Mária Henrietta unokatestvére – portréja Diego Velázqueztől. Az ötéves trónörökös vadászként, puskával a kezében állt modellt a spanyol udvar festőjének. A Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe került műtárgy a 2004-ben megjelent Van Dyck-monográfiában és a holland művészettörténeti kutatóintézet nyilvántartásában is egyértelműen a művész saját kezű, kimagasló színvonalú alkotásaként szerepel. A szakirodalom a portré három ismert változata közül a szóban forgó képet tekinti az először készült, legkvalitásosabb példánynak – emlékeztet a magyar múzeum közleménye. A portré egyik ismert változata egyébként a Christie’s árverése előtt egy nappal, a Sotheby’s árverésén tűnt fel Londonban, és 790 ezer angol fontért, mintegy 284,4 millió forintért kelt el. Igaz, a festmény szerzőjeként Van Dyck műhelyét, nem pedig magát a festőt tüntették fel – a reprodukciók alapján utóbbi kép sötétebb tónusú, ám a kompozíció ugyanaz, a méret is majdnem azonos. „Nagyjából ez a különbség árban, hogy egy művész saját kezű alkotásáról van-e szó, vagy csupán a műhelyéből került ki” – nyilatkozta lapunknak Martos Gábor művészettörténész, aki a Papageno portálon épp kedden indított blogjában arról írt: Van Dyck képei iránt komoly érdeklődés mutatkozik az aukciós piacon. „Minden annyit ér, amennyit adnak érte: a két festmény között – mindkettőt láttam – jelentős a minőségbeli különbség mind a kidolgozottságát, mind a színeit tekintve” – mondta lapunknak Martos Gábor. A Christie’s árverésén egyébként 5-8 millió angol fontra tették a Szépművészetinek megvásárolt festmény becsértékét, az 5,85 millió fontos vételár reálisnak mondható.  

Győrből a Szépművészetibe

Mint arról korábban többször beszámoltunk, egy decemberi döntés nyomán 250 ezer euróért, mintegy 80 millió forintért vásárolta meg Sébastien Bourdon Nagy Szent család mosónővel című festményének tulajdonjogát Váczy Péter történész, művészettörténész örökösétől, Röszler Balázs Károlytól a Magyar Nemzeti Bank (MNB) Értéktár programja Bourdon festménye 1994-től 2017-ig a győri Városi Művészeti Múzeumban – a Váczy Péter-gyűjtemény részeként – volt látható, a kollekció egyik legbecsesebb darabjaként. A kép most nem a győri múzeumba, hanem a Szépművészeti Régi Képtárába került tartós letétbe. Az MNB-től kérdeztük, miért. − Az Értéktár program Tanácsadó Testületének ajánlása nyomán az MNB Igazgatóságának döntése értelmében − a festmény minősége és annak ritkasága indokolta, hogy a kép a budapesti múzeumba került – válaszolták megkeresésünkre. A témát egyébként a francia barokk művész többször megfestette, e képet pedig 1999-ben kiállították Montpellierben, a művész szülővárosának múzeumában is, a művész első teljes életmű-kiállításán.

Frissítve: 2019.02.20 11:00

Seggfejek a moziban - McKay legújabb műve már-már zseniális

Publikálás dátuma
2019.02.20 10:00
Nehéz eldönteni, hogy mi alapul a tényeken és mi a fi kció ebben a politikai komédiában
Fórum Hungary
McKay legújabb alkotása, az Alelnök, már-már zseniális. A főhőse pedig az Egyesült Államok történelmének egyik legkárosabb politikusa.
Adam McKay nagy játékos. Bevallom, korábbi munkássága során nem gondoltam ezt, hiszen a Ron Burgundy legendája két része, a Taplógáz, a Tesó-tusa vagy a Pancser Police után első osztályú idiotizmusok voltak, melyek kifejezetten a „pihent agyú” humoruk miatt folyamatosan azt a vágyat ingerelték bennem, hogy a popcornomat egyenként elkezdjem dobálni a vászon felé. Aztán, hirtelen jött A nagy dobás, mely a 2008-as gazdasági válságot igyekezett elmagyarázni és az abszurd humor intelligenciával való megbolondítása nagyon sok embernek bejött – de a formula még korántsem volt tökéletes azoknak, akik nem vágták a gazdasági szlenget, meg amúgy mindent, ami akkor történt. McKay legújabb műve, az Alelnök, már-már zseniális. Persze, ebben segített a témaválasztás is, mely igen hálás volt ez esetben: az Egyesült Államok történelmének egyik legkárosabb politikusa. Az első segítő tény, hogy nagyon keveset tudunk az igazi Dick Cheney-ről. Ahogy a film kezdő szekvenciáiban McKay ezt nyilvánvalóvá is teszi: kijelentik, hogy Cheney igen zárkózott és koncepcionálisan rejtélyes figura, de igyekeznek minden tőlük telhetőt megtenni, hogy ezen változtassanak. Ezek után, ember legyen a talpán, aki tudja, mi a tényalapú ebben a politikai komédiában, és mi az összeesküvési elmélet, de nem is érdekel. A címszereplő fickó ugyanis kellőképpen tenyérbemászó a valóságban (a vásznon meg pláne), és feltétel nélkül elhiszek minden szemétséget róla, amit a pofátlanság terén nem szégyenlős McKay állít. Jelesül, hogy ez a hájfejű piás, ahelyett, hogy szépen elitta volna az agyát, a felesége józanra rugdosta és folyamatosan motiválta, hogy egyre feljebb jusson a ranglétrán. És Cheney minden bizonnyal elnök is lehetett volna, ha nincs egy leszbikus lánya. Merthogy, ez még a legmegértőbb republikánus körökben is megbocsáthatatlan hiba. A film mindenesetre megmutatja, hogy azért így is elég sok kárt tudott okozni Cheney kezdve az Öböl-háborútól a szeptember 11-e utáni lehallgatási botrányokon és Guantánamoi kínzásokon túl egészen Irak mondvacsinált okokból kezdeményezett lerohanásáig bezárólag. És akkor az „emberi” oldaláról nem is beszéltünk. McKay kellőképpen intelligens ahhoz, hogy felépítse a háttérből dolgozó intrikus bábjátékos karaktert és a tényadatokat jól helyezze el a kikacsintós tragikomédiájában. Ami viszont probléma, hogy éppen ez az intelligencia gátolja meg abban, hogy a néphez tudjon szólni. Nem tud egyszerűen fogalmazni, a humor szándékolt többszörös összetettsége miatt pont csak annak a liberális gondolkodóknak lesz „világos” a film, akik az elhangzott állításokkal amúgy is tisztában vannak. Ez persze nem volt le az alapszintű élvezeti értékéből a látottaknak. Például, hogy Christian Bale újfent zseniális alakítást nyújt a nála totálisan más fizikumú főszereplő figuraként (Cheney, természetesen), de hát, akkor is fogtam a hasam a röhögéstől, amikor szintén utánozhatatlan Sam Rockwell lenyűgözően ostoba George W. Bush-ként és ne vegyük el a kreditet pazarság kategóriájában Steve Carelltől se, aki ijesztőbb barom a vásznon, mint Donald Rumpsfeld a való életben. Alelnök Forgalmazza a Fórum Hungary
Frissítve: 2019.02.20 10:00