Október 23-ra készülünk. A fiatalabb generáció már csak a szülők, nagyszülők elbeszéléseiből alkothat képet arról, hogyan harcoltak értelmiségiek és munkások vállvetve a szabadságért. Filmhíradókból ugyan láthattuk az égő házak képsorait, a lövések nyomait, de sosem érezhetjük át mi történt ott, akkor. Mindszenty József számára is felcsillant a remény, kiszabadult börtönéből, rádióbeszédeket mondott, a forradalom bukásával azonban az ő sorsa is megpecsételődött, az Egyesült Államok nagykövetségére menekült. Ma is mindenkinek meg kell vívnia a saját forradalmát. Nem mérhető ez az akkori történésekhez, mégis időnként mi is nagyon nehéznek érezzük mindennapi személyes küzdelmünket, kivált, ha heves ellenszélben kell tennünk.
Személyes harcot vív Ferenc pápa is. Meg kell küzdenie egyes, a változásoktól irtózó bíborosokkal. Nincs könnyű helyzetben. Ezt a "háborút" a nyíltság eszközével, a közvélemény bevonásával, s kiváló "latinos" kommunikációs adottságaival vívja. Így tette ezt a családszinódus alatt is. Kifejezetten arra kérte a főpapokat, őszintén beszéljenek a gondokról, hiszen csak ez segíthet az egyháznak. Nem csalhatatlanságát hangoztatja, nem a tekintélyelvűségre épít, hanem a párbeszédre: nyíljanak meg egymás előtt a főpapok, legyenek őszinték, mert a képmutatás csak a hívek további lemorzsoládásához vezet. Lehet, sőt biztos, hogy a szinóduson többet szeretett volna elérni, elsősorban az elváltak és újraházasodottakat és az azonos neműek kapcsolatáról szóló paragrafusokat illetően.
A végső szövegnél azonban volt egy fontosabb eredmény: a demokrácia érvényre juttatása, ami valljuk meg, az egyházban nem kis dolog. A szinódus Ferenc pápa demokratikus egyházképének diadala volt. A pápa személyes döntése volt, hogy nyilvánosságra hozták a szinódus záródokumentumának teljes szövegét, s még azt is, hányan szavaztak az egyes paragrafusokra, hányan utasították el azt. Ilyen korábban elképzelhetetlen lett volna. Ferencnél azonban mindez magától értetődő. Ő ugyanis a demokrácia apostola, az volt már Buenos Aires érsekeként is. Mindig felemelte szavát, ha veszélyben érezte a demokráciát. Nem foglalt állást egyik párt mellett sem, a politikai erők csatározásait a "nemzet járványának" nevezte.
Ferenc pápa útmutató a mai politikai vitáktól hangos világunkban. Intelmeit azonban nem szívesen hallgatják meg. Sőt, az érintettek, a politika irányítói mintha be is fognák a fülüket, amikor beszélni kezd. Különösképpen azok, akik a kereszténység jelképeit tűzik pártjuk zászlajára. Több itthoni kormánytag kereszteslovagnak állítja be magát, mintha csak ők képviselnék az egyházat. Nem a pápa, nem a hívek sokasága, nem azok, akik egyszerűen csak hisznek, s bizonyosan mély és rendíthetetlen vallásosságukat nem mások kioktatására, képmutatásra használják fel, hanem személyes élményként élik meg. Manapság az igazi hívők csak azok lehetnek, akik a törvényeket hozzák, s akik kérkednek vallásosságukkal. A jogszabályok azonban múlandóak. Itt, Magyarországon biztosan. A politikusokra pedig talán néhány év múlva sem emlékeznek már. Ferenc pápa gondolatait azonban még évszázadokig idézhetik.
Újra is újra érdemes felidézni örökérvényű mondatait. Különösen azokat, amelyeket olvasván mintha úgy éreznénk: honi vezetőinknek üzent. "A politika erejét arra kell felhasználni, hogy az embereket, a közjót szolgálja" - fejtette ki egy ízben. Még érsekként hangzott el tőle a következő gondolat: azokat az értékeket kell előtérbe helyezni, amelyek egységbe forrasztják a társadalmat. "El kell utasítani azokat, akik megosztják az országot, manipulálják a múltat". Különösen figyelemreméltó egy 2011-es állásfoglalása. Ennek előzménye az alkotmány tervezett módosítása, amely lehetővé tette volna Cristina Kirchner elnök számára, hogy bebetonozza hatalmát. "Ez súlyos támadás lenne a demokratikus intézmények ellen" - nyilatkozta akkor Jorge Bergoglio egy helyi lapnak. "A törvényeket, különösképpen az alaptörvényt, azért alkották meg, hogy megtartsák őket, és nem azért, hogy személyes vagy pártpolitikai okokból módosítgassák" - nyilatkozta.
Ferenc pápának Krisztus földi helytartójaként sem jutna eszébe, hogy azt hangoztassa, ő a kizárólagos igazság birtokosa. Ad mások véleményére. Ha mindenkit meghallgat, s álláspontjukat elfogadva dönt bizonyos kérdésekben, a változásokat is könnyebben elfogadhatják még azok is, akik nem értenek egyet azokkal. Nem rohan ajtóstul a házba, nem hoz egyik napról a másikra teljesen érthetetlen, a tekintélyelvű egyház megvalósítását célzó rendelkezéseket. "Akkor lettem volna elkeseredett, ha nem fejti ki mindenki őszintén véleményét" - mondta a szinódus végén.
Az itthoni demokrácia-felfogás ebben a tekintetben is más. Az kerülhet bajba, aki nem azt mondja, amit hallani akarnak.
Ferenc nem kérkedik azzal, hogy tavaly márciusban kétharmados többséggel választották meg pápának, ezért azt tehet ezzel a felhatalmazással, amit csak akar. Pedig megtehetné. Ő azonban a bizalmat arra használja fel, hogy befogadóvá tegye az egyházat, amiben mindenki számára jut hely.
Ferenc pápa folytatja "szabadságharcát", tovább építi demokratikus egyházát. Igen egyszerű a titka. Nem a megosztásra épít, hanem arra, ami összeköt mindannyiunkat - akár vallástól függetlenül is. Kár, hogy intelmei nem érnek el Budapestre. A Vatikán túl messze van…
