- A Kötélen a Niagara felett című darab főszereplőjének, az idősödő artistának szakmája maga a veszély. Ezt vonatkoztathatjuk a színészek munkájára is, ugye?
- A kiszámíthatatlanság jellemző napjainkban. Például számomra most azért kiszámíthatatlan az élet, mert nem vagyok tagja egy társulatnak sem, szabadúszó vagyok. Ha jönnek felkérések, az ember nyilván igent mond rájuk. Azt szokták mondani, a munka munkát hoz, viszont most akkora telítettség van a szakmában, hogy ez nem feltétlenül igaz. Sokan végeznek az egyetemeken, a pesti színházak mellett a vidéki teátrumok is teli vannak tehetségesebbnél tehetségesebb művészekkel. Úgy gondolom, a szakma veszélye az, hogy soha nem tudhatjuk, mikor és hova kerülünk. Nem jellemző, hogy azt mondhatjuk, egy kezdő színésznek biztosan lesz helye 2014-ben. Sajnos kevés kezdő mondhatja el, hogy jó helyen van, jó munkákat kap. Az ember teljesíteni szeretne, a legjobbat kihozni magából, de nem biztos, hogy van rá lehetősége. Nyilván az idősebb generációkat sem lehet kizárni ebből a problémából.
- Mennyire áll közel hozzád a szerep?
- Vannak olyan szerepek, amelyek nem állnak közel az emberhez. Azok éppen azért jelentenek izgalmat és kihívást. Azonban Carolin, ez a szerep azért áll közel hozzám, mert ő tűzön-vízen át igyekszik megvalósítani az álmait. Én is ilyen embernek tartom magamat. Ha például szükségem van valamire, addig megyek utána, amíg meg nem kapom. Nem adok fel semmit! Ez a lány, akit játszok, eltervezett valamit, és annak ellenére megcsinálja, hogy időközben sokszor megbotlik. Carolin a cselekmény során rájön, hogy az élet nem olyan könnyű, mint hitte, sokszor feladhatta volna, de mégsem tette egyszer sem. A szerep nehézsége az, hogy kaszkadőrhelyzetekben kell teljesítenünk, magasban kell lenni, bízni kell a partnerben, és természetesen elkerülhetetlen, hogy az ember megüsse magát. Illetve az sem könnyű, hogy szünet nélkül, másfél órán keresztül két színésznek kell lekötnie a nézőt.
- Illúzió azt gondolni, hogy egy ilyen különös kapcsolat az életben megvalósulhat?
- Szerintem ilyen kapcsolatok igenis vannak! Ez a mai világban is megtörténhet, bár a most ebben a pörgős világban mindenki megy előre a maga útján, és gyakorlatilag szemellenzőt viselünk, akárcsak a lovak. Az ember egyébként mindig szeretne mély, igaz, őszinte kapcsolatot ápolni valakivel. Ha nincs, az hiánycikk, ha van, akkor viszont kincs!
- Alkotóközösségek szűnnek meg sorjában, ti viszont sikerrel játszotok az általatok megálmodott Itt és Most Társulattal. Hogyan látod a saját helyzeteteket?
- Ha valakinek sok pénze van, nagyon sok helyre el tud jutni, gondolok itt reklámokra, plakátokra, televízióra, rádióra. Nekünk nincsenek ilyen kapcsolataink, mégis eljön hozzánk a közönség, és már azzal is büszkélkedhetünk, hogy nagyon sok visszajáró vendégünk van. Múltkor beragadtam a liftben, és felvettem, ahogyan „itt és most” húsz perce a liftben várakozom arra, hogy elinduljon, majd kitettük a Facebook-oldalunkra. Szóval a mi hírverésünk ilyesmikből áll, illetve szájhagyomány útján „terjedünk”, ami némileg lassabb, de megbízható. Persze olyan is becsúszhat, hogy valaki eljön hozzánk, és végül nem tetszik neki az előadás. Tolnát-Baranyát bejárjuk a produkcióval, állandóan próbálunk, és azon vagyunk, hogy fejlődjünk, még akkor is, ha nem százharmincan, hanem csak harmincan jönnek el megnézni minket. Szeretünk a közönséggel kommunikálni, előadás közben, után is! Merész vállalkozás, nyilván nem ebből élünk, de nem adtuk fel a vágyainkat. Számunkra ez szerelemdolog: tudjuk, hogy az emberek szeretnek nevetni, és tudjuk, hogy kevés pénz van arra, hogy színházba járjon az ember. Mi egyébként némileg olcsóbban vagyunk, de természetesen más műfajról van szó. Színházba azonban mindenképpen el kell mennie.
- Miért, mit ad a színház?
- Rengeteget! Nagyon szeretem, ha a színház tükröt mutat a világról, a problémáinkról. Ha az igazságokról, hazugságokról beszél. Szeretem érezni előadás közben, hogy min kellene változtatnom az életemben. Szeretem az olyan műfaji dolgokat, amelyek nevettetőek, mert akkor őszintén tudunk kacagni, amely feltöltődés. Ettől függetlenül a gondolkodós színházat is nagyra becsülöm, jó látni a kreativitást, a fantáziát, azt, ahogyan gondolkodnak a színészek. Mindenekelőtt az a legfontosabb a színházban, hogy megmutatja hogyan élünk mi, emberek. Fantasztikus, hogy Shakespeare annak idején megírt valamit a világról, amely a mai világra is teljesen aktuális. Számomra egyébként mindegy, hogy egy előadás tízes skálán kettes volt, vagy tizenötös, mert ha látom a munkát, a közös gondolatot, már megérte.
- Édesanyád, Bánsági Ildikó bemutatói alkalmából visszajársz a Nemzeti Színházba, ahol korábban hét éven keresztül dolgoztál 2013-ig. Milyen érzés visszatérni?
- Érdekes, mert nagyon sok dolog, ami odakötött – a társulat, a műszak, az ültetőktől elkezdve mindenki – lecserélődött. Amikor elmentem az egyik előadásra, kerestem a mosdót, és egy fiatal srác elkapott és elmondta, merre kell mennem. Fura volt a helyzet, de érthető. Hét évig éltem itt, tudom hol az illemhely, de ezt ő honnan tudhatta volna?! Már nem abba a Nemzeti Színházba megyek vissza, ahonnan eljöttem. Nagyon fájt volna, ha abból a Nemzetiből kerülök el, most viszont egy teljesen új csapat alkotja ezt a társulatot. Akkor úgy éreztem, ez az én helyem, most pedig tudom, hogy anyukámé. Nagyon szeretem azt mondani, hogy mindig van ott egy családtag: én hét évig voltam ott, aztán ott volt apukám egy évig, most pedig anyukám. Úgy látszik, a Nemzeti Színház nem ússza meg, hogy ne legyen ott egy családtagunk!
- Mit gondolsz a mostani Nemzeti Színházról, a színházat ért támadásokról?
- Ezekkel azért nem foglalkozom, mert amikor Alföldi Róbertnél dolgoztam, tudtam mi a feladatom, egy rugóra járt az agyunk. Most viszont nem vagyok ott Vidnyánszky Attilával és a társulatával, de biztos vagyok benne, ők is így dolgozhatnak. A Jordán-érát követő könnyedebb váltásról többet tudnék mondani, mert azt megtapasztaltam. Eddig három előadást láttam az „új” Nemzetiben, és azt kell mondanom, ha tetszett, ha nem, vitathatatlan, hogy az alkotók gőzerővel dolgoznak a sikerért. Az ízlés kérdése viszont már más lapra tartozik.
