Gáspár Kata nem ad fel semmit

Szeptember 27-én mutatták be a Thália Színházban Alonso Alegría perui színdarabíró Kötélen a Niagara felett című előadását, amelyben Gáspár Kata, a Nemzeti Színház társulatának korábbi tagja alakítja a főszerepet Salinger Gábor mellett. A történet egy idősödő artista és egy rajongólány különös barátságáról szól. A fiatal színésznővel a szerep nehézségeiről, illetve egykori munkahelyére való visszatérésről beszélgettünk.

- A Kötélen a Niagara felett című darab főszereplőjének, az idősödő artistának szakmája maga a veszély. Ezt vonatkoztathatjuk a színészek munkájára is, ugye?

- A kiszámíthatatlanság jellemző napjainkban. Például számomra most azért kiszámíthatatlan az élet, mert nem vagyok tagja egy társulatnak sem, szabadúszó vagyok. Ha jönnek felkérések, az ember nyilván igent mond rájuk. Azt szokták mondani, a munka munkát hoz, viszont most akkora telítettség van a szakmában, hogy ez nem feltétlenül igaz. Sokan végeznek az egyetemeken, a pesti színházak mellett a vidéki teátrumok is teli vannak tehetségesebbnél tehetségesebb művészekkel. Úgy gondolom, a szakma veszélye az, hogy soha nem tudhatjuk, mikor és hova kerülünk. Nem jellemző, hogy azt mondhatjuk, egy kezdő színésznek biztosan lesz helye 2014-ben. Sajnos kevés kezdő mondhatja el, hogy jó helyen van, jó munkákat kap. Az ember teljesíteni szeretne, a legjobbat kihozni magából, de nem biztos, hogy van rá lehetősége. Nyilván az idősebb generációkat sem lehet kizárni ebből a problémából.

- Mennyire áll közel hozzád a szerep?

- Vannak olyan szerepek, amelyek nem állnak közel az emberhez. Azok éppen azért jelentenek izgalmat és kihívást. Azonban Carolin, ez a szerep azért áll közel hozzám, mert ő tűzön-vízen át igyekszik megvalósítani az álmait. Én is ilyen embernek tartom magamat. Ha például szükségem van valamire, addig megyek utána, amíg meg nem kapom. Nem adok fel semmit! Ez a lány, akit játszok, eltervezett valamit, és annak ellenére megcsinálja, hogy időközben sokszor megbotlik. Carolin a cselekmény során rájön, hogy az élet nem olyan könnyű, mint hitte, sokszor feladhatta volna, de mégsem tette egyszer sem. A szerep nehézsége az, hogy kaszkadőrhelyzetekben kell teljesítenünk, magasban kell lenni, bízni kell a partnerben, és természetesen elkerülhetetlen, hogy az ember megüsse magát. Illetve az sem könnyű, hogy szünet nélkül, másfél órán keresztül két színésznek kell lekötnie a nézőt.

- Illúzió azt gondolni, hogy egy ilyen különös kapcsolat az életben megvalósulhat?

- Szerintem ilyen kapcsolatok igenis vannak! Ez a mai világban is megtörténhet, bár a most ebben a pörgős világban mindenki megy előre a maga útján, és gyakorlatilag szemellenzőt viselünk, akárcsak a lovak. Az ember egyébként mindig szeretne mély, igaz, őszinte kapcsolatot ápolni valakivel. Ha nincs, az hiánycikk, ha van, akkor viszont kincs!

- Alkotóközösségek szűnnek meg sorjában, ti viszont sikerrel játszotok az általatok megálmodott Itt és Most Társulattal. Hogyan látod a saját helyzeteteket?

-
Ha valakinek sok pénze van, nagyon sok helyre el tud jutni, gondolok itt reklámokra, plakátokra, televízióra, rádióra. Nekünk nincsenek ilyen kapcsolataink, mégis eljön hozzánk a közönség, és már azzal is büszkélkedhetünk, hogy nagyon sok visszajáró vendégünk van. Múltkor beragadtam a liftben, és felvettem, ahogyan „itt és most” húsz perce a liftben várakozom arra, hogy elinduljon, majd kitettük a Facebook-oldalunkra. Szóval a mi hírverésünk ilyesmikből áll, illetve szájhagyomány útján „terjedünk”, ami némileg lassabb, de megbízható. Persze olyan is becsúszhat, hogy valaki eljön hozzánk, és végül nem tetszik neki az előadás. Tolnát-Baranyát bejárjuk a produkcióval, állandóan próbálunk, és azon vagyunk, hogy fejlődjünk, még akkor is, ha nem százharmincan, hanem csak harmincan jönnek el megnézni minket. Szeretünk a közönséggel kommunikálni, előadás közben, után is! Merész vállalkozás, nyilván nem ebből élünk, de nem adtuk fel a vágyainkat. Számunkra ez szerelemdolog: tudjuk, hogy az emberek szeretnek nevetni, és tudjuk, hogy kevés pénz van arra, hogy színházba járjon az ember. Mi egyébként némileg olcsóbban vagyunk, de természetesen más műfajról van szó. Színházba azonban mindenképpen el kell mennie.

- Miért, mit ad a színház?

- Rengeteget! Nagyon szeretem, ha a színház tükröt mutat a világról, a problémáinkról. Ha az igazságokról, hazugságokról beszél. Szeretem érezni előadás közben, hogy min kellene változtatnom az életemben. Szeretem az olyan műfaji dolgokat, amelyek nevettetőek, mert akkor őszintén tudunk kacagni, amely feltöltődés. Ettől függetlenül a gondolkodós színházat is nagyra becsülöm, jó látni a kreativitást, a fantáziát, azt, ahogyan gondolkodnak a színészek. Mindenekelőtt az a legfontosabb a színházban, hogy megmutatja hogyan élünk mi, emberek. Fantasztikus, hogy Shakespeare annak idején megírt valamit a világról, amely a mai világra is teljesen aktuális. Számomra egyébként mindegy, hogy egy előadás tízes skálán kettes volt, vagy tizenötös, mert ha látom a munkát, a közös gondolatot, már megérte.

- Édesanyád, Bánsági Ildikó bemutatói alkalmából visszajársz a Nemzeti Színházba, ahol korábban hét éven keresztül dolgoztál 2013-ig. Milyen érzés visszatérni?

- Érdekes, mert nagyon sok dolog, ami odakötött – a társulat, a műszak, az ültetőktől elkezdve mindenki – lecserélődött. Amikor elmentem az egyik előadásra, kerestem a mosdót, és egy fiatal srác elkapott és elmondta, merre kell mennem. Fura volt a helyzet, de érthető. Hét évig éltem itt, tudom hol az illemhely, de ezt ő honnan tudhatta volna?! Már nem abba a Nemzeti Színházba megyek vissza, ahonnan eljöttem. Nagyon fájt volna, ha abból a Nemzetiből kerülök el, most viszont egy teljesen új csapat alkotja ezt a társulatot. Akkor úgy éreztem, ez az én helyem, most pedig tudom, hogy anyukámé. Nagyon szeretem azt mondani, hogy mindig van ott egy családtag: én hét évig voltam ott, aztán ott volt apukám egy évig, most pedig anyukám. Úgy látszik, a Nemzeti Színház nem ússza meg, hogy ne legyen ott egy családtagunk!

- Mit gondolsz a mostani Nemzeti Színházról, a színházat ért támadásokról?

- Ezekkel azért nem foglalkozom, mert amikor Alföldi Róbertnél dolgoztam, tudtam mi a feladatom, egy rugóra járt az agyunk. Most viszont nem vagyok ott Vidnyánszky Attilával és a társulatával, de biztos vagyok benne, ők is így dolgozhatnak. A Jordán-érát követő könnyedebb váltásról többet tudnék mondani, mert azt megtapasztaltam. Eddig három előadást láttam az „új” Nemzetiben, és azt kell mondanom, ha tetszett, ha nem, vitathatatlan, hogy az alkotók gőzerővel dolgoznak a sikerért. Az ízlés kérdése viszont már más lapra tartozik.

2014.10.29 12:40

A színkeverés mesterei a Müpában

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:49

Fotó: Müpa/
A kiváló kölni zenekar kivételesen bőkezűen bánt a hangszínekkel mind Mendelssohn, mind Mahler művének előadása során.
Isabelle Faust Kurtág Doloroso című művét játszotta ráadásként, ezzel tovább erősítette a kontúrjait annak a képnek, amit a versenymű előadójaként rajzolt fel magáról. Megmutatta ismét, hogy a hegedülésben a hangszeres játék csak eszköz, a lényeg, hogy értékes műveket játsszunk, a bennük rejlő gondolatokra irányítva a figyelmet. A német hegedűs a rá jellemező technikai fölénnyel szólaltatta meg Mendelssohn közismert dallamait is, ez, és a szintén sokszor hangoztatott elmélyült előadásmódja azonban arányban állt egymással, utóbbi nem telepedett rá a műre. Az első tétel fülbemászó dallamait, a lassútétel melankóliáját, a zárótétel könnyedségét a helyén kezelte, szép és elismerésre méltó olvasatát kivitelezve a darabnak. Már itt kiderült, a Gürzenich zenekar átlagon felüli képességekkel rendelkezik a hangszínek kikeverése terén: sokszor hívta fel legalább olyan erővel fel magára a figyelmet, mint a szólista.
A zenekar messzire nyúló hagyományokkal rendelkezik, ők mutatták be 1904-ben a Mahler szimfóniát is a szerző vezényletével. François-Xavier Roth négy éve áll a zenekar élén, és úgy tűnik, nem nyúlt mellé a város, amikor zeneigazgatónak választotta – ő az opera vezetőkarmestere is – az egykori fuvolistát. Olyan forradalmi tett is fűződik nevéhez, mint Sztravinszkij Tavaszi áldozatának korabeli hangszereken való előadása, a mű bemutatójának százéves évfordulója tiszteletére hat évvel ezelőtt. Ilyenkor persze el kell hagyni a Roger Norrington által sokszor kárhoztatott vibrátózást, vagy legalább is korlátok közé kell szorítani, hogy az általa „hollywoodi glamournak" nevezett megszólalási mód ne telepedjen rá hangzásra. Ez az olyan csillogó-villogó mai hangszerek használatakor is fontos, mint amilyenekkel most ült ki a színpadra a zenekar, mert ez kell ahhoz, hogy Mahler néha kegyetlenül metsző szólamai kiteljesedhessenek. Kiváló volt a rézfúvós szekció, ha szólózni, ha együttesen harsogni (nem harsánykodni) kellett, de nem maradtak el tőlük a fuvolások, klarinétosok, oboások és a fagottosok sem. Olyan szintű zenekari munka volt ez, ami már önmagában is sikerre ítéli egy olyan hatalmas - majd hetven perces - bonyolult mű előadását, mint az 5. szimfónia. Nehézségekkel teli utat kell bejárniuk a zenészeknek, az első tétel kezdő trombitaszólójától,a gunyoros gyászindulótól, a szerelmi vallomásként írt Adagiettón, és a többi tételen keresztül a zárótétel kontrapunktikus forgatagán át az utolsó hangig. Ha egy zenekar képes ezt a gazdagságot a maga teljességében, hiányosságok nélkül bemutatni, már nagyon sokat tett az élményért. De a kölniek ennél szerencsére jóval többre voltak képesek, a hangszíneik sokszor önálló előadói alkotóeszköznek tűntek. François-Xavier Roth csak azt a kérlelhetetlen élességet nem tudta hozni, ami a legjobb előadásainak sajátja. Hiányzott az a bizonyos életigenlés, ami az Alma Mahler iránti szerelem tükröződése, ami a sokszor kegyetlen hangzások után sejlik fel. E kettősséget kontúrosabban lehetett volna érzékeltetni. Infó: Mahler 5. szimfónia Isabelle Faust hegedű Gürzenich Zenekar Karmester: François-Xavier Roth Február 15. Müpa 
2019.02.17 15:49

A popkultúra átütő ereje - Újra Budapesten koncertezett Guido és Maurizio de Angelis

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:32

Fotó: MTI/ Mohai Balázs
Guido és Maurizio de Angelis újabb budapesti fellépése nem csupán egy koncert volt. Már a két évvel ezelőtti produkciójuknál is egyértelmű volt, hogy itt nem csak a zene a fontos, a dalok túlmutatnak önmagukon. A két olasz dalszerző és előadó ugyanis számos Bud Spencer mozis örökzöldnek írta a zenéjét. Így tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy az ítész mit gondol a zenék virtuozitásáról (vagy annak hiányáról), mivel ezek a nóták alapvetően nem színpadra, hanem filmzenének készültek. Tehát egy egészestés mozgókép atmoszférájának az erősítésére. Mivel Magyarországon a tévékultúra tett arról, hogy Bud Spencer és Terence Hill pofozkodós filmjeit még az is kívülről fújja, akinek nem állt szándékában rajongóvá válni, de nem tudta kikerülni a popkulturális nyomást. Így az is meghatódik a címadó dallamok felhangzásakor, aki nem tudja kívülről az összes Piedone epizódot. De így van ez Guido és Maurizio de Angelis a magyar piacon szintén kultikussá lett Sandokan című tévésorozat főcímdalával is, melynek magyarosított változatát annak idején a Neoton Família is nyomta – bárcsak feledni tudnám ezt az élményt. De nem ez volt az este csúcspontja, hanem a Különben dühbe jövünk című filmben felhangzó nóta, a Dune Buggy, amely kisebb táncot is generált az amúgy ültetős koncerten. A koncert sztárvendége maga Terence Hill volt, aki szerencsére nem énekelt, inkább csak mesélt a Bud Spencerrel való közös élményeiről, arról, hogy mennyire tiszteli Guido és Maurizio de Angelis-t és persze a kortársukat, Ennio Morricónét, akivel a Nevem: Senki című produkcióban dolgozott együtt. Sajnos, ahhoz túl távol voltam, hogy megkérdezhessem: Sergio Leone csak besegített, vagy titokban tényleg ő rendezte ezt a filmet? De Hill nem is ezért volt itt elsősorban, hanem azért, mert ő volt az arca és védnöke a annak a jótékonysági akciónak, ami a koncerten zárult: egy eredeti (nem a Különben dühbe jövünk-ben rommá tört) autóra, a Dune Buggy-ra lehetett licitálni, a befolyt összeget pedig a Heim Pál Gyermekkórház kapja meg.  Infó: Guido and Maurizio de Angelis február 16. Papp László Budapest Sportaréna
2019.02.17 15:32
Frissítve: 2019.02.17 18:11