Mintha nemzedék

A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan egy olyan diplomafilm, amely már akkor kultfilmmé lépett elő, mielőtt moziforgalmazásba került volna. Rendezője, írója, operatőre egy személyben a frissen végzett Reisz Gábor, főszereplője a vele együtt filmrendezőszakon végzett Ferenczik Áron.

Szórakoztató, friss szellemű és nagyon szerethető film a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, amelyet becenevén egyszerűen már csak VAN-filmnek emleget a szakma.

Emberemlékezet óta filmes szerző nem lépett elénk ilyen könnyed, vicces tánclépésekkel, mint Reisz Gábor. aki írta is, rendezte is, fényképezte is a diplomamunkáját. A mosoly mögött ott a melankólia, mert a film ifjú hősének szomorkás hangulatairól, tétova mellényúlásairól, szerelmi bánatáról mesél.

Ráadásul egy számunkra olyan ismerős világban, ma, itt Budapesten történik egyszerre viccesen és szomorkásan, ahol a leghétköznapibb pillanatok is képesek abszurdba hajlani. Reisz atmoszféra és közérzet teremtő tehetségére vall, hogy a groteszk humorral eredményesen oldja a nagyon is jelen lévő melankóliát.

Ezt a finoman kiegyensúlyozott kettősséget, azaz az éles szemre valló irónia és a belülről fakadó groteszk báj együtt hatását valaha Forman és Menzel fiatalkori filmjeinek hőseiben élvezhettük.

És most boldogan élvezzük Reisz Gábor és főszereplője, Ferenczik Áron nagyszerű közös teljesítményében. Ők ketten osztálytársak voltak a filmművészetin, és láthatóan nagyon egy húron pendülnek a világ, önmaguk és a művészet szemlélésében.

Jellegzetes „így jöttem” típusú film a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, a lazán kötődő epizódok sorából épül egyfajta nemzedéki közérzet-rajzzá, tele humorral és öniróniával.

Az epizódok sorjázása úgy indul, hogy Áron, a 29. születésnapját ünneplő friss filmtörténész diplomával a zsebében eljátszik a gondolattal, s ezt látjuk is, hogy hányféleképpen terülne el a földön, ha épp meghalna.

Remek hangulatú felütés, tele játékos komikummal, ami mögött szerelmi bánat áll a háttérben. Ez orbitális közhely lenne, ha Reisz a komoly szívfájdalomba nem keverné bele a korábban nagy veszekedéseket szító női hajszálakat.

Amelyek bezzeg régen beleragadtak a lefolyóba, de most Áronnak csipesszel kell utánuk kurkásznia, hogy legalább egyetlen szőke hajszálat menthessen meg az enyészettől, emlékbe. Minden epizód tele van ilyen eredeti humorú, friss ötlettel, s a helyzetek mindig arra penderülnek tovább, amerre senki sem várja.

Ebből fakad az üdítően groteszk báj és a könnyed irónia, ami minden jelenetet kiemel a maga eredendő hétköznapiságából, akár barátokkal búslakodik a romkocsmákban, vagy ügyefogyott elégtételt vesz egy gyerekkori verésért, akár családi körben kapja nyakába szülei tanácsait a vasárnapi ebéd mellett, vagy csak egy belső monológ kellős közepén kapjuk el a városban.

Így lesz a film játékos, bohókás, könnyed hangú vallomás arról, hogy az embernek az életben csak egyszer van 29. születésnapja, s ha akkor a barátaival leissza magát a sárga földig, akkor nincs mit csodálkoznia, hogy váratlanul egy lisszaboni repülőjegy tulajdonosa lesz.

Apró szépséghiba, hogy a VAN főhősét a szülei tartják el, friss diplomával keres ugyan valamit, amit csinálhatna – szenzációsan szarkasztikus jelenetet látunk például a munkaügyi hivatalban -, de fogalma sincs, mi lehetne az és hol lenne található.

És hiába megy ki Lisszabonba, ahol ugyanúgy a semmit kergeti – képileg is átütő humorú metafora, ahogy reggelente a mozgójárdán állva mozdulatlanul halad a teljesen értelmetlen célja felé -, inkább hazajön Budapestre, ahol persze nem kapkodnak a 29 évesek után, és a 29 évesek sem kapkodnak a társadalmi beilleszkedés lehangoló grádicsaiba.

Mintha ez lenne a „mintha nemzedék”, amely előtt mintha látható lenne értelmes cél, mintha lenne valahová vezető út, csak épp mintha nem lehetne rájuk találni.

Reisz főhőse bizonytalan és tétova – Ferenczik Áron kárvallott képpel és nagy-nagy öniróniával feledhetetlen figurát teremt belőle -, de azt pontosan tudja, mit nem akar.

Mondjuk, nem akarja a szülei életét folytatni, nem akar más országban lélektelen melóval pénzt keresni, nem akar munkaügyi hivatalnokokkal szemben ülve holt szövegáradatot hallgatni, nem akar anyja protekciójával állásinterjún megfelelni, és így tovább.

Emlékezetes a zárókép. Áron fut az úton, s az úton ott fut mindenki libasorban, akinek munkája és szerepe volt a filmben. A stábon kívül ott látjuk a remek párost alkotó szülőket, Takács Katit és Kovács Zsoltot, meg a barátok közül kikerült többi szereplőket, többségükben csupa fiatalt.

A hosszú lábaival Áron sorban elhagyja a többi futót, és a néző szorongva szurkol nekik, reménykedve, hogy lesz hova megérkezniük.

(VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan *****)