A korrupciós botrány kirobbanása óta sokan gondolnak a NAV-nak azokra a munkatársaira, akik közhírré tették az általuk tapasztalt disznóságokat és feljelentést tettek. Nosza, megindult a gépezet: nyomozás kezdődött, a bejelentők adattároló számítógépeit sebesen lefoglalták a „nyomozás érdekében”, majd azzal nyugtatgatnak, hogy folyik az eljárás. Folyik-folyik, mint a Duna, és alighanem tengernyivé szélesedne, ha engednék. Most már nem lehet elkenni, valami mégis történik, s ennek eltusolása gyalázatba sodorta Magyarországot és nemcsak a NAV némelyik munkatársát, hanem az egész igazságszolgáltatást is és az ügyben annak idején „eljáró” nyomozó hatóságokat. Tudott a korrupcióról akkor a legfőbb ügyész úr? Részese az elmarasztalásnak? Vennie kellene a kalapját, és lelépnie a színről? Ismerte a tényeket a NAV vezetője? Nyilván ismerte, meg is kérdezte feljebbvalóitól, mi a teendője. Nincs ok aggodalomra, majd elintézik – jött a válasz. Nem is aggódtak. Mostanáig.
Persze, ha valóban kivizsgálnák a botrányt, nemcsak a NAV-nál kellene fejeknek hullaniuk, hanem jópár érdekeltnek is el kellene tűnnie a gazdasági (és politikai) életből. Most nehéz lesz pávatáncot járni, hiszen az amerikaiak név szerint ismerik az undorító ügy részvevőit, s ha a jótékony ügyészség megfeledkezik elemi kötelességéről, számíthatunk a következő bomba robbanására, s elveszíthetjük maradék renoménkat is. A miniszterelnök úr programjának kiemelt része volt a korrupció ellen vívott megalkuvás nélküli küzdelem. Mintha ezen a fronton nem hadakoznánk olyan eredményesen, mint a korrupciós tényeket feltárók ellen. Hol van most a CÖF? Hol a rendíthetetlen Kövér úr? „Némán fordulnak el, s velük alszik az ősi dicsőség”, amint a költő írta. Csak az a baj, hogy az övékkel az egész ország dicsősége is semmivé vált. Így lehet sárba tiporni ’56 emlékét.