Zsarolók

Azt mondja Csepreghy államtitkár, hogy „Magyarországot megilleti” a norvég adófizetők 36 milliárd forintja, de szerinte nem illeti meg a civileket az a 4 milliárd, mert arra már jó ideje fáj a kormány foga. Méghozzá nagyon fájhat, mert kiabálnak is: szerződésszegést, meg a „magyar adófizetők” zsarolását emlegetik. Hogy mi köze van mindehhez a magyar adófizetőknek? Talán csak az államtitkár tudná megmondani, de ne legyünk szőrszálhasogatók.

A kákán is lehet persze csomót keresni, az állam „kopóival” bűnnyomokat kutattatni, de az vagy sikerül, vagy nem. Nem tetszik Oslónak, hogy még el sem indult a „vizsgálat”, máris feketeseggűnek mondták az Ökotárs Alapítványt, amely véleményük szerint az általuk elfogadott szabályoknak megfelelően gazdálkodott az adófizetőik pénzével. A dolgot kissé árnyalja, amit az államtitkár elegánsan elhallgat, hogy azokat a bizonyos civil milliárdokat a NAV-nál éppen a napokban kibukott korrupciógyanús módszerekkel szerették volna megkaparintani és a Századvég számlájára terelni.

Úgy tűnik, ezekre az évek óta csiszolgatott zsarolási módszerekre egyre kevésbé vevő a világ. Betelt a pohár Amerikában, Németországban, de most már Norvégiában is. Ők is védik a saját polgáraik pénzét: nem kérnek a magyar hatóságok „pártatlan” vizsgálatából. Ha kell, ők néznek a körmére az Ökotársnak, s ha tényleg találnak valami visszaélést, akkor majd meglátjuk…

Addig meg nem jár semmi. Legfeljebb az államtitkár szája.

Szerző
Somfai Péter

Csikkszedők

Kora gyermekkoromnak, az ötvenes évek végének s talán a hatvanas évek elejének egyik felejthetetlenül szomorú emléke a templomkapukban álló rokkant kéregetők, akik a propaganda ellenére is hittek a misére igyekvők adakozásában, és a csikkszedők, akik a utcai megállók környékén és a vasúti pályaudvarokon a felszállók eldobott cigarettáira vadásztak. Ha a jármű váratlanul futott be, a sietős utasok jóvoltából épp' csak meggyújtott, alig szívott csikkre is lehetett számítani.

Aztán a nagyvonalúan konszolidációnak mondott években a kéregetők és a csikkszedők nyomtalanul eltűntek.

Mostanság azonban egyre több hajléktalan vagy csak hajlékkal rendelkező, de minden másnak híjával élő öreg és fiatal folytatja ezt a szegénység kényszeréből újjászülető hagyományt. A csikkszedés már nem az utcai megállók közelében és nem is a pályaudvarokon zajlik, mert - mint tudjuk - ezeken a helyeken immár tilos a dohányzás, hanem a tiltott zónák határainál. Közkedvelt területnek számítanak a pályaudvarok bejáratainál található hamutartók. Csakhogy már nem lehet számítani méretesebb, pusztán az ismételt rágyújtást igénylő cigaretta-végekre, mert aki siet, az nem gyújt rá, aki meg ráér, az végigszívja. A tiltott zóna távolságának megtételéhez szükséges idő túlságosan hosszú ahhoz, hogy az utazó gondtalanul rágyújtson a drágán megvásárolt cigarettára s aztán hamarjában el is dobja, ahogy az az átkosban történt. Mert annak idején a felszállás közvetlen közelében lehetett dohányozni. Most azonban a tiltott zónák révén a felszállás és a dohányzás aktusa mereven elkülönül egymástól.

Így aztán a tiltott zónák bejáratainak hamutartóiban sok, de meglehetősen rövid cigarettacsikk halmozódik. Többségükben épp' csak egy szippantásnyi dohány marad, ami a rágyújtáskor akár meg is semmisülhet. A csikkeket mégis összegyűjtik, mert időközben kialakult a modern élet követelményeinek megfelelően egy új iparág. Minden túlzás nélkül mondhatjuk iparágnak, mert a használt cigarettacsikkek újrahasznosítása immár feldolgozással történik. Ami igazolja a kormányzati kommunikációt, hogy ez egy munkaalapú társadalom.

A munkafolyamat elméleti alapja, hogy nincs olyan cigarettacsikk a világon, amelyben ne lenne legalább néhány szál dohány. Ha még sincs, akkor azt a hamutartóban kell hagyni. De ez a dohányos felelőtlenségét jelzi, mert az ilyen cigarettacsikk nincs megfelelően eloltva, eldobás után a filterig vagy azon túl is ég. A szemfüles csikkszedő, ha idejében észleli a veszélyt, rögtön közbelép.

De térjünk vissza a gyakorlathoz! Ezeknek a rendszerváltoztatás s különösképpen a dohány árának emelése, valamint a tiltott zónák bevezetése óta drámaian megrövidült csikkeknek a feldolgozása úgy történik, hogy a papírt szét kell bontani és a bennük rejtőző, kátrányosan elszíneződött, de még hasznosítható dohányt gondosan össze kell gyűjteni.

A munkavégzés kellő szakértelmet igényel. A márkák alapos ismerete elengedhetetlen követelmény. Vannak ugyanis olyan filteres cigaretták, ahol a filter egy bizonyos részén belül is dohány van. Kívül filter, belül dohány. Kellő élettapasztalat is szükségeltetik, mely szerint semmi sem egészen az, mint aminek mutatja magát! A cigaretta-boncolásban járatlan dohányos téved, amikor a hosszú filterben bízik. De ami neki tévhit, az az újra felhasználónak remény.

Ha tehát a dohány összegyűjtése a boncolás után megtörtént, csak a papírról kell gondoskodni. Hét-nyolc cigarettacsikkből, rosszabb esetben tíz-tizenegyből összeszerkeszthető egy egész cigaretta. Míg az ember ezt szívja, nemcsak a dohányzás szenvedélyének hódol, hanem az a jóérzés tölti el, hogy megdolgozott az élvezetért.

És ez így van jól. Ennek így is kell lennie. Aki bűnt követ el maga és környezete ellen, az szenvedjen! Aki nem így gondolja, az magára vessen! Az nem értette meg kormányzatunk egészségvédő célzatú programjának jellemet, jövőt, még a dohányosok érdekeit is elszántan védelmező szándékát. Hiszen nekik is az lenne a legjobb, ha leszoknának.

Ezért nincs menekülési útvonal. Nincs olyan kibúvó, mint az átkosban, amikor rossz minőségű dohányt olcsón árultak, és volt képük hozzá, hogy Munkásnak, meg Tervnek nevezzék.

Ezúttal egy görnyedt hátú néni téblábol a pályaudvar bejáratánál elhelyezett koszos hamutartó körül. Nem csak a csikkeket, a szemetet is ebbe dobják. Kicsit szégyenlősen nyúl az áhított csikkek után. A kopott táskából előkerül egy kisebb nejlonzacskó is. Ő már előre fölkészült az akcióra. Gyakran jár ide. Nagy dohányos. Már évek óta csak a papírt veszi. A vékony cigarettapapír az egyetlen befektetés, amire még telik. A nyári hónapokban a papírfilteres, télen az olcsóbb, a filter nélküli is megteszi. Télen minden nehezebb. Nemcsak azért, mert a "lelőhelytől" messze lakik, hanem mert sokszor átáznak a csikkek. És persze egyre nagyobb a konkurencia is. Egyre többen járnak ide. Egyszer el is zavarták. De visszajött. Mert nem tud leszokni. Azaz menthetetlen. De ki is volna az az elvetemült, aki őt, itt, az országok legjobbikában meg akarná menteni?

Sumákolnak

Van úgy, hogy valamilyen ügyben kicsúszik az ember lába alól a talaj és akkor, hogy mentse a menthetőt, elkezd sumákolni. Valami ilyesmi történik most is adóügyekben. A netadó ötlete olyan banánhéj volt, amin elcsúszott a kormányzat, és az első felháborodásokra nem azt mondta, hogy ok, beszéljük meg, hanem sumákolni kezdett: nem is a használók, meg nem is úgy fizetik, és egyébként sem az, aminek látszik… Ha kiesik egy csavar a gépezetből, lötyögni kezd az egész szerkezet. Most az adótörvények „vitája” hátterében is ezt érezni. Azt rebesgetik, hogy az illetékesek fontolgatják az adóprés többi elemének újragondolását is.

Még sumákolnak, de már emlegetik például a reklámadó „újragondolását”, amelyet igen rossz néven vett és Brüsszelben is szóvá tett az a nemzetközi kereskedelmi tévéállomás, amelynek megsarcolására találták ki, de amely „mandinerből” eltalálta idehaza is bizonyos „erős gazdasági szereplők” érdekeit. A szegényeknek fájó tyúkszem lehet a kafetéria juttatásokra és a tisztálkodási szerekre kivetni szándékozott durva sarc is, ami talán a fidesznyikeknek is szemet szúrhatott, mert azt hallani, valamiféle finomításra utasították a beterjesztőket.

Ez a kormányzat nem szereti, ha valaki nála is erősebb. Erre most itt van előbb Amerika, aztán esetleg Brüsszel, itthon meg a tüntetések erejére ráébredő tömegek… Na ez már kicsit sok Orbánnak éhhomra.

Szerző
Somfai Péter