A kormány éppen megbukik, csak nem biztos, hogy sikerül neki. Azért bukna meg, amiért békeidőkben minden kormány meg szokott bukni. Mert elkopik. Mert hívószavai hirtelen üres bádogdobként kezdenek kongani. Mert nevetségessé, vagy szánalmassá válik. Mert elveszti a hitelét.
Minden hatalom hazudik, amit a lelkes közönség készségesen elhisz neki addig, amíg rajta nem kapja. Orbán Viktor kormányát rajtakapták. A "hatok" amerikai kitiltásáról mind Vida Ildikó NAV-elnöktől, mind André Goofriend amerikai ügyvivőtől október elején már tudnia kellett Lázár Jánosnak, Szijjártó Péternek, Varga Mihálynak, következésképpen Orbán Viktornak is. Ennek ellenkezője ebben az egyfejű hatalomban elképzelhetetlen. Mint ahogyan az is, hogy bizalmasától, Habony Árpádtól ne tudott volna arról, hogy a hír - manipulatív tálalásban -, megjelenik a kormánybarát Napi Gazdaságban. Ami után az amerikaiaknak is ki kellett lépniük a fényre, bár talán inkább maradtak volna a diplomácia homályában. A kormány azóta, csaknem egy hónapja folyamatosan hazudik, amit csak tovább mérgesít a kialakult patthelyzet Vida Ildikó körül. Akármi történik ugyanis vele, ő lehet az első bukó dominó, amely magával rántja az egész sort.
Ez - adóhatóságról lévén szó -, azért nem mellékes epizód. A miniszterelnök csütörtök este Münchenben viszont igazán a lényegről beszélt: az Egyesült Államok nagy nyomás alatt tartja Magyarországot a Déli Áramlat és a paksi atomerőmű miatt. "Mindkettő gazdasági kérdés, de az ukrán-orosz konfliktus révén belekerült egy geopolitikai, katonapolitikai, biztonságpolitikai térbe”. Igen: a Nyugat alkonyáról szóló illiberális handabanda mögött az atlanti elkötelezettek kissé megkésve, de elborzadva fedezték fel, hogy Magyarországból lehet az Unió által finanszírozott új, orosz-báb-Kelet-Ukrajna. Itt, Európa közepén, az Unió kebelében.
A pávatáncos itt bukott elsőnek.
Ebben a helyzetben találta szemben magát a kormányfő az internetadó elleni utcai demonstrációval. Ha csak két alkalommal is, de megmutatkozott az a hatalom számára már elviselhetetlen nagyságú tömeg, amely ráébreszthette Orbánt: a kormány nem leválthatatlan, még ha – szócsöveit meghazudtolva - enged is. Ez a Fidesz utáni generáció a párt székházára uniós zászlót tűz, nem bal- vagy jobboldalban, hanem „fenn és lenn”-ben gondolkodik. Nem akar lecsúszni, nem akarja, hogy elvágják a világtól. A közhangulat általánosan elbizonytalanodott, a hatalom ellenfele most már nem a kisebbségben lévő politikai, hanem a többségben lévő társadalmi ellenzék. Ötven-százezer embert ugyanis egyetlen párt sem tud ma utcára vinni, csak a hatalom. Önmaga ellen, vagy - komikusan a Békemenettel - önmaga mellett. Utóbbit az ösztökélés ellenére sem vállalta a kormányfő.
Orbán Viktor ahhoz a politikushoz kezd hasonlítani, aki ugyan pontosan és világosan lát mindent, ami csak látható a horizonton, arra viszont nem gondol, hogy egy szép napon maga a horizont is megváltozhat. Ez a nap elkövetkezett. A hatalom morálisan szétesett, a mamelukok össze-vissza futkároznak az állandóan változó direktívák szerint. A kormányfőt kísértheti a jó barát Berlusconi bukása, amikor azzal szembesül: politikai sorsa mind kevésbé csak a saját kezében van. Bár kormányzóképes ellenzék hiányában hatalomváltástól nem kell tartaniuk, a lekezelt, de az Orbánt eddig csordaként követő politikai osztály is elgondolkodhat: akkor veszít-e többet, ha a kormányfőt végsőkig pozícióban tartja, vagy ha lecseréli. Már ha felbukkan egyáltalán Brutusként valaki.
Mindenesetre értelmet kezd kapni a korábban irracionális kérdés: létezhet-e Fidesz Orbán nélkül?
