Nem jellemző, hogy egy buszmegállóban a várakozó asszonyok kis csoportja a szappanfőzés rejtelmeit boncolgassa. De, mint kormánykörökből tudjuk, nálunk minden megtörténhet. Az említett pour parle is. Nem a kíváncsiságomnak köszönhetem, hanem a zsúfoltságának, hogy igen hamar kiderült, a hölgyek némi iróniával azt a helyzetet próbálták "megoldani", amely akár be is következhet. Mert ugye azt még kibírják, ha a művirág ára megfejthetetlen okok miatt az égbe szökik, de ha jön a "szappan válság", akkor bizony elő kell venni a nagyszülők tudományát.
Egy régi emlékkép villant fel bennem. Láttam imádott nagyanyámat, aki a hátsó udvarban titokzatos kotyvalék előállításán fáradozik, vegyíti a vizet - mint később megtudtam,- a nátronlúggal meg a faggyúval, majd a nem éppen illatos kotyvalékhoz a bodzabokor előre porlasztott színesítő, illatot adó kérgét szórja, aztán mindezt a vastepsibe tölti és hagyja hetekig a padláson száradni. Már el is felejtettem a gondosan elvégzett munkát, amikor egy szép napon a bíbor színűre festett, megkeményedett szappan kockákra vágva elindult, hogy beteljesítse küldetését: szappanként tisztára mossa a testünket, az arcunkat, a kezünket.
Aztán felötlött egy másféle szegénységkép. Pesterzsébeten, a Valéria utcában az a háromgyerekes család számított jómódúnak, amelyik megengedhette magának, hogy hetente egyszer a félig vízzel töltött, tégla alakú fémkádban a família apraja, nagyja egymás után megfürödjön. A kicsik kezdték, a szülők zárták a sort. Akkoriban szomszédságuk portájának udvarán, egy szoba-konyhának számító apró építmény albérlői voltunk. Udvari vízcsap, termetes lavór és néha-néha nagyanyám vidékről Pestre fuvarozott bodzaillatú, bíborszínű szappanja volt a mi higiéniai repertoárunk.
De hol van már a tavalyi hó?
Hol a lódenkabátos, vasúti sínek mellől fűtéshez szénport, kokszot, faágakat gyűjtögető munkás sereg? Hol a paprikás krumpli illatú kolónia házak világa? Hol a grundok rongylabdázó rongyos gyerekserege?
Vagy mégis itt ólálkodik? Itt van a paprikás krumpli illatú lakótelep. A rongylabdázó gyereksereg. Az ócska kabátba takaródzó hajléktalan. Fűtéshez fát tolvajló munkanélküli...
Van ebben a szappan áremelésben ugyanis egy kegyetlen, múltidéző elem. A szappanfőzésről tréfálkozó asszonyoknak nyilván eszükbe sem jut, hogy az a világ, ami küzdelmességében, emberi elesettségében a múltunk, az nem lehet megint a jelenünk. Mert a mélyszegénységből kilábalt ország népe enni, élni, szépen járni akar és vetett ágyban aludni. De ha se a kenyérre, se a húsra, zöldségre, gyümölcsre, se a rezsire nem jut, a szappan észbe sem kerül. A sampon meg pláne nem. Ez utóbbira így replikázott a szomszédom: "üsse kő, most úgyis a kopasz fej a divat. És az emancipációba az is belefér, hogy mi, nők is leborotváljuk a fejünkről a hajat."
Hogy ezekkel és a hasonló alkalmazkodási gesztusokkal nem mindenki akar együtt élni egy olyan fővárosban, amelyben egyre több lakó például poloska invázióra panaszkodik? Másutt kórházi osztályokban a betegek a rühtől szenvednek, de nincs pénz megsemmisítésükre. Megint másutt az óvodák és a napközik kis lakói hányással, hasmenéssel kínlódnak a bakteriális fertőzések miatt.
Miközben a törvényhozók a Nagy Házban mossák kezüket. Illatos ingyen-szappannal. És sem a polgárokat, sem a Duna-partra ültetett József Attilát nem hallják...
