A hegedűvonó fehér szőrébe egy darázs kapaszkodott bele, s amikor a hangszerész meghúzta az „Á” hangot, a húr lenyakazta a rovart. A sárgás-fekete test belehullott a hegedűtestbe a „lélek” mellé. A darázsfej legurult.
A cintányérra esett és egy hang szállt fel a meghasadt kárpitra. A szellem galambja. Az idea egy szál virág, mondta annak idején Határ Győző, behajlik a szára, mintha vetkőzne a sötétség.
A szél megzavarodik, megpörgeti, a csontszáraz faleveleket, elsodorja a csoki-papírt. POR mindenen, ez volna az idő. Maga a múlt. Egy nagy tó ébred benne. S a tél, amely hal képében jön.
„Meghalnék azért, hogy meg ne haljak.” Mondta egy angyal. És nem halt meg. A számok is úgy léteznek, mint a lélek, több alakban és elvont formában (forma nélkül).
„Fájlalsz és fájdalmat mégsem szenvedsz.” Kihez könyörgünk? Csupa kép a képtelen. „Kifordult tükrök” (szöcskék). Szószopogatás, mánia-lektűr. Minden spirituális? Az éj lágy tapasztalat.
A tér álomi, az idő növényi-biológiai tény. Az ábrázolás is kompromisszumoktól vezérelt. A haladás befelé építkezés, ugyanakkor felszámolások (önzések) sorozata, a hit felépítése allegóriák révén úgy, hogy közben a összerakódik egy regény. Maga az én.
A szellemi mag. Az individuum experimentális. A hajtóerő az önirónia. Erő, ami belül alakul át. El kell hitetni magammal, hogy vagyunk!
Ha „vagy-vagy” formában létezel, beengeded magadba az egyéb formátumú teljességeket. Az individuum egy másik személy. Soha nem tekinthetsz magadra ÉN-ként, csak másikként, idegenként. Határ Győző úgy látta magát, mintha az Úr szemén keresztül.
Biztos identitása volt. A modell nélküli művészet szintetikus groteszk. Digitalizált eposzok, szobrok. UFÓ-állagú hologramok.
Itt van a Stílus (Globális Falu), a Klasszikus Reflektor s bevilágítja a szent éjszakát (szentélyt), ami maga a művészet. Schoenberg-opusok. (Cage, Debussy.) Mások megszólalása bennünk. A magunkhoz való szólás. A dialógus folytatódik. Üdv, Határ Győző!
