De nem ám olyan nyámnyila demokrata, akit mindenféle alkotmányos béklyók korlátoznak, hanem olyan igazi. Olyan illiberális. Aki azt tesz, amit csak akar. Akik közelebbről ismernek, jól tudják, mennyire imádom az opera műfaját. Miniszterelnökként tehát elhatároztam, hogy megajándékozom népemet jó néhány operaházzal, hogy minél többen élvezhessék a csodálatos zeneműveket. Terveim szerint új – legalább kétezer férőhelyes –, minden 21. századi igényt kielégítő operaházak épülnek majd Pápán, Nagykanizsán, Szekszárdon, Gyulán, Hódmezővásárhelyen, Nyíregyházán, Egerben és talán még Kisvárdán is. A legszebb palota magától értetődően a szülőfalumban áll majd, alig egy ugrásnyira a kiskertemtől, hogy akár az udvarból is élvezhessem a kiszűrődő muzsikát. Salzburg és Bayreuth, Milánó és New York reszkethet, mivel a természetesen organikus stílusban felépülő intézmény hamarosan a zenei világ vetélytárs nélküli központja lesz. Természetesen a jövő nemzedékéről sem feledkeztem meg: a diákok számára az ének és zeneórákat a művészet eme új szentélyeiben tartják majd. Minderre természetesen a költségvetés nyújt fedezetet. No meg az a néhány nagyvállalat, amelyek a velük kötött stratégiai szerződés fejében önként és – ebben az esetben stílszerűen –dalolva járulnak hozzá az operaházak építésének és fenntartásának költségeihez. Az ellenzék persze szokás szerint a közpénzek elherdálásáról fog szónokolni és vizsgálatot követel, de mivel az állam én vagyok, én határozom meg a prioritásokat, miként azt is, hogy ki és mi ellen vizsgálódhatnak az erre hivatott szervek, amelyek amúgy is túlterheltek, hiszen alig győzik kivizsgálni a velünk cseppet sem barátságos országok disznóságait. Azt, hogy miért civil szervezetek részére utalnak át milliárdokat, illetve miért nem egyeznek bele, hogy ezen összegek felett is mi diszponáljunk. Mellesleg, nemrég az újságban olvastam, hogy egy idős asszony, akit az egyik budapesti kórházban kezeltek, meghalt, talán azért, mert a kórháznak nem tellett fűtésre. És akkor felébredtem…