Kedvelik az idős színészeket az Orlai Produkciós Irodánál, már A nagy négyest is valóban négy elsőrangú művész vitte, és viszi sikerre rendületlenül a Belvárosi Színházban, abból a korosztályból, melynek tagjaira amúgy viszonylag ritkán épül egy-egy produkció.
Ilyen értelemben kisebbségnek számítanak, és Orlaiéknál bár általában könnyed formában, de róluk meglehetősen gyakran esik szó.
A négy kiválóság ezúttal Lázár Kati, Szabó Éva, Benedek Miklós, Lukáts Andor. Attól, hogy összekerültek már szinte önmagában vibrál a levegő. Két olasz-magyar nagyszülő házaspárt adnak, akik vasárnaponként közösen ebédelnek.
Az előadás elején már ott ülnek az asztalnál, persze veszettül hangosak, egyikük a másik szavába kiabál, élvezettel történeteket mesélnek, vagy éppen korholnak valakit, vehemensen hadonásznak hozzá, korukat cáfolja a temperamentumuk.
Már ebből érezni, hogy jó esténk lesz, színpadi szempontból összehangolt ez a zűrzavar, ahogy az is látszódik, hogy a négy színész szintén remekül egymásra hangolódott, inspirálják egymást, mind följebb és följebb srófolják a hangulatot.
Joe Dipietro A folyón túl Itália című vígjátéka tipikus szerepdarab, fő erénye, hogy remek játéklehetőséget jelent kiváló művészeknek.
Kicsit szól az öregségről, az elmúlásról, a generációk közötti kapcsolatról, de csak annyira, hogy jókat lehessen nevetni, és senkinek ne szoruljon el a torka, a gyomra a feszültségtől. A fő cél tehát a szórakoztatás.
Ehhez találóak a figurák, csipetnyit, soha nem bántóan, karikatúra szerűek , akár emlékeztethetnek a hozzátartozóinkra, netán családi patáliákkal is járó összejövetelekre.
A patália itt leginkább az egy szem unokáért zajlik, az ő szülei már rég elmenekültek innen, messze élnek, és most a hőn szeretett, némiképp majommódra körülrajongott fiú is költözni készül, mert az előmenetele ezt kívánja.
A lehető leginfantilisebben, gyermeteg ötletekkel, kifogásokkal, menyasszony sebtében való keresésével, és csaknem tukmálásával próbálják megakadályozni, az elutazást.
A Szabó Kimmel Tamás által játszott srác sok mindent szelíd mosollyal tűr, tán azt is tudja, hogy ilyen feltétlen szeretetben, soha sehol nem lesz része, majd nyilván vissza is vágyik erre, ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy ki kell ebből a közegből szakadnia, különben soha nem fog felnőni, soha nem lesz saját élete.
Lázár Kati az állandóan főzős nagymama, akinek, ha kell, ha nem, mindig van valami kínálni valója, és buzgón kínál akkor is, amikor éppen nagyon nem lenne rá szükség, drámai a pillanatban, vagy már tömésig etetett mindenkit.
Ez miközben persze igazi beszélgetéseket is pótol, ahogy a túlméretezett ebédek is, vissza-visszatérő humorforrás, mint rögeszmés monománia. Szabó Éva, a túlbuzgó kerítőnőt adja, aki, ha törik, ha szakad, utazásgátló házasságot akar, sebtiben.
És nem veszi észre, amikor már túlpörög. Lukáts Andor pedig olyan öregurat ad, aki képtelen tudomásul venni, hogy elszálltak fölötte az évek, vén kecskeként is még mohón megnyalná a sót, és sorozatos balesetekkel bizonyítja, hogy már kevéssé tud az autóvezetésre koncentrálni.
A Benedek Miklós játszotta idős úr, miközben szintén benne van minden mókában, bohóságban, el-elkomorul, de utazás elleni fő aduként szemérmes elmondani az unokának, hogy halálos beteg, csak pár hónapja van hátra.
Cseh Judit formálja meg a „feltálalt” lányt, abszolút szimpatikus, valószínűleg még össze is illenének a fiúval, csak hát a körülmények lehetetlenek.
A végére kicsit elkomorul a darab, egy kivételével meghalnak a nagyszülők. Znamenák István rendező ezt gyönyörűen érzékelteti, elég annyi, hogy egy-egy idős ember tartással, hangsúlyosan távozik a színről, és mi tudjuk, hogy ez a vég.
Znamenák flott rendezése nem akar plusz jelentéseket egy olyan szövegbe belepumpálni, amit ez indokolatlanul elnehezítene.
De azért csak szól családról, a sok duma közepette is érdemi beszédképtelenségről, társas magányról a produkció, ami alapjában véve felhőtlen szórakozás, de azért valamennyire mégis megérinti a lelket.
