Kedves Jobboldal!
Ne vedd zokon, hogy gigászi nemzetépítő munkád közepette levelemmel zavarni merészellek, és remélem, nem túl közvetlen ez a megszólítás. Tudod, kicsit bizonytalan vagyok, hogy miképpen is szólítsalak, hiszen most, hogy történelmet írsz, országátalakítasz, hihetetlen mértékű kétharmadnak vetve széles hátadat, feladatok tömkelegét hősiesen teljesítve, minden fontos gombot jó időben és jó erősen megnyomva, sajtó elől menekülve, sajtó-félretájékoztatva, mikor éppen arra van szükség, nem tudom, hogy van-e időd egy kicsit rám is, egyszerű magyar állampolgárra.
Fontos tudnod, hogy szeretném, hogyha akkor is magadra vennéd ezt a megszólítást, és elolvasnád rövidke levelemet, ha te vagy az, aki az utolsó bekezdésig kidolgozod a törvényjavaslatokat, és akkor is, ha egyszerű és csupán amolyan gombnyomogató szinten vagy része a nagy testvér legyőzhetetlen, vagy ma még annak hitt gépezetének, olyan mezei közlegényként, aki nyilvánvalóan azt mondhatja majd egyszer, hogy "én parancsra cselekedtem".
Magyar vagyok én is
Tudod, nem vagyok ám valami könnyű helyzetben. Magyar vagyok. Igen, ne csóváld a fejed, az vagyok, még akkor is, hogyha ezt egyesek olykor vitatják. Túl gyakran éreztem az elmúlt időszakban, ezerféle megnyilvánulásodból, hogy kétségbe vonod a jó szándékomat, de nem tudom elégszer elmondani, sem nyilvánosan, sem szűk körben, mikor azt gondolom, senki nem hallja, hogy tenni akarok a hazámért.
Szóval én vagyok az a civil, aki hittem a köztársaságban és balga módon ma is hiszem, hogy lesz még egyszer szép a világ.
Én vagyok az a többször használatos állampolgár, aki valamikor, jaj!, mennyire hittem a Fideszben, az MDF-ben, az SZDSZ-ben, az MSZP-ben, ráadásul minden kis- és még kisebb alakulatban, amelyeknek már a nevére sem emlékszem, de gyanítom, azok sem, akik megalapították őket.
Én vagyok az a jó magyar átlagember, aki szépen felöltözve rendesen elmentem választani, mikor annak itt volt az ideje, ha nem is valakire, de legalább valaki ellen. Ez is valami.
Én vagyok az, aki egészen addig hittem azoknak a politikai vállalkozóknak, akik első mohikánokként kezdték játszani ezt a többpártrendszer nevű, eladdig mifelénk ismeretlen, vérkomoly társasjátékot, amíg egy szépnek semmiképpen nem nevezhető napon, otromba módon, ott találtalak benneteket a hálószobámban.
Kaya Ibrahim, Joszip Tot, szőlők...
Persze, hosszú ideje már a baloldal sem volt piskóta, mikor a semmibevevésemről volt szó, de ezt most már végképp nem tudom benyelni, ez túl nagy gombóc a sok kicsi után. A mondás szerint persze sok jó ember kis helyen is elfér, én mégis felettébb kényelmetlenül kezdtem érezni magam. Kis hálószobám van ugyanis, nem telik nagyobbra. Mivel ez az egyébként sajnálatos módon nem annyira értelmi, mint inkább érzelmi viszony finoman fogalmazva elég közepesen alakult, ugyanis ti mindannyian, a baloldallal együtt, elszúrtátok, kezdtelek unni benneteket.
Be kell látni, hogy ezzel a laza huszonöt évvel eltelt egy jó adag idő az én jelentéktelen kis életemből, és ti hiába nyertétek el egykor a többpártrendszer működtetésének jogát, szép lassan - vagy tán nem is olyan lassan - méltatlanokká váltatok erre a nemes feladatra. Tudom én, hogy ez idő alatt közben ti magatok is tanultátok ennek az egésznek a működését. Hidd el, én megértő vagyok, mégis szépen lassan tönkre erodálódtatok nálam. Jó… Persze… Ki jobban, ki kevésbé. Ki ezért, ki azért. De végül is mindannyian. Egytől egyig. És most itt vagyunk mind a Nap alatt, ki meghökkenve, ki dühösen, ki bátran, ki enerváltan, mindenesetre eljutottunk egy nem éppen középszerű útelágazódáshoz. Hát nem lennék most a helyemben!
Tudod, kedves Jobboldal, én vagyok az, akit sokáig semmiféle párthovatartozással nem lehetett megvádolni. Én vagyok az, aki állatira felháborodott az olajügyeken, aztán egy kis idő múlva már arra sem emlékezett, hogy az megtörtént. Én vagyok az, aki egy darabig rettentő dühösen napra pontosan követtem, hogy mióta nem tudjuk, kicsoda Kaya Ibrahim és JoszipTot. A Tocsik, a szőlők, a négyes metró, a magyar vizsla, meg a nokiás-doboz és a pancser Zuschlag hetekig vezették nálam a hazaszeretők közéleti felháborodásainak slágerlistáját, a Selmeczi Gabika kifli-csücskén meg egy méreteset röhögtem kínomban, mert akkor még az ilyesmi elérte az ingerküszöbömet. Aztán egy csomó cucc már csak éppen hogy meg tudta karcolni az érzékszerveimet.
El voltam foglalva annyi minden mással, ami nyomorult kispolgári életemben fontos és számít.
Ki hagyja el a hajót?
Békemenetelni, fotel-forradalmárkodni, tüntetni, vagy tüntetően nem tüntetni, hangulat kérdése. Ugyanis én átlagpolgár vagyok. Így működöm. Ezt neked is tudnod kell, hiszen belőlem élsz. Átlagos közéleti hír-fogyasztó vagyok. Belőlem sok van. Én sokan vagyok.
És te mégsem veszel észre.
Rezsicsökkentéssel kened meg a kenyeremet vaj helyett, meg össze-vissza nyilatkozgatsz az árfolyamról. Tudom, hogy még mindig nálad van a staféta, de én ezt már egyre nehezebben viselem. Az a te nagy mákod, hogy jó vagy matekból, fejadagra ki tudod számolni, hogy miképpen legyen meg az átkozott kétharmadod, tizedszázalékokra bontod a népet alantas céljaid érdekében, pontosan érted a tömeglélektant, és én ezt a fékevesztett hataloméhséget egyre nagyobb gáznak érzem. Sőt! Tudod, kedves Jobboldal, nálam betelt a pohár. Ezért írom meg hát levelemet innen a magam kis proli-panorámás panel-Rodostójából egy öreg laptopon.
Van ám nekem egy vízióm, te kis te. Rafinált egy alak vagy, de van egy olyan érzésem, hogy már nem sokáig vagy a kényelmes pixisben a zacc helyett. El is mondom, miért. A narancs rohad, a kártyavár hamarosan összedől. Egy nagy kérdés van: ki hagyja el előbb a süllyedő hajót. Persze, vannak tippjeim, de nem árulom el, sokkal jobb, ha te is végiggondolod végre. Rád fér, hidd el! Ami viszont ennél is lényegesebb: elárulok valamit. Befolyásolható – ne adj’ Isten, buta – emberek elkeseredettségét, ösztöneit, fájdalmait, álmait és indulatait felhasználni megbocsáthatatlan bűn.
Egyszer fent, egyszer lent
Mert ugye van nektek egy olyan fél országot megbabonázó megmondó-emberetek, akinek soha egyetlen szavát nem kérdőjelezi meg senki, legyen az bármekkora ökörség. Egy olyan fősámánotok, aki még sohasem hazudott, aki egy személyben abszolút hatalommal bíró örökös miniszterelnök és olyan – hű de nagy – stratéga, hogy még! Lehet, hogy matekból jó, de semmiképpen nem sportember, bármennyire elengedhetetlen része is ez az őt körülszövő mítosznak. Ugyanis egy igazi sportember nem így viszonyul az ellenfeléhez, ráadásul ellenfélben gondolkodik, és nem ellenségben. Mert, ugye, milyen sportember az, aki – mondjuk – a pingpong-meccset úgy kezdi, hogy eltöreti az ellenfél kezét, naná, hogy egyből mindkettőt, aztán a végén ordítva és holt büszkén rohangál körbe a teremben, hogy mekkora nagy bajnok is ő.
Kedves Jobboldal! Tényleg nem érzitek, miben vesztek részt? Tényleg nem érzitek, hogy eljöhet még egyszer ennek a rendszernek a vége, és akkor számot kell adni tetteitekről? Hogy van az, hogy egy olyan triviális mondás nem cseng a fületekben legalább néha, hogy „egyszer fent, egyszer lent”? Van egy rossz hírem. Persze nem a köztársaság híveinek rossz, hanem nektek, akik elárultátok a Magyar Köztársaság eszményét. Egy szép napon rá fognak jönni az emberek, hogy miből is áll ez a bizonyos NER.
Azt, hogy Simicska, meg Baku, már kapiskálják, de hamarosan az a mozaik is összeáll majd, aminek a Komáromi István, Várady András, Welsz Tamás, Rózsa Milán nevű cserepei is előbb utóbb egy világos és tiszta képpé állnak össze, határozott kontúrokkal, mindenki által látott és értett módon. Egyre többen érzik majd vállalhatatlannak azokat a dolgokat, amelyeknek a volumenéhez mért szocialista gazemberségek mérete nagyítóval sem látható. Persze Schmitt Pálról már most is mindenki tudja, hogy egy lufi, amelyből folyamatosan szivárog a gáz, és hogy vagy hagyják szépen leereszteni, vagy elegánsan elvágják a szalagot, ami még tartja.
Bízom benned!
Nem lennék most a te helyedben sem. Ugyanis én úgy érzem, közeleg az idő, amikor a baloldalon felismerik, hogy Gyurcsány politikai rehabilitációja elkerülhetetlen, mert bár vannak ugyan ismert személyiségek, Bokrostól Demszkyn át, akár Németh Miklósig, akiknek így-úgy rendre felmerül a nevük, de különböző okokból kifolyólag egyikük sem tökéletes személy arra a szerepre, ami egy Orbánisztán utáni vezetőre vár. Ráadásul per pillanat ez a bizonyos rehabilitáció egy másik szögből is hasznos lehet. És ez nagyon nem elhanyagolható szempont.
Gyurcsány sem tökéletes, de karakterének és karrierjének Orbán Viktor a gyilkosa. Előbb-utóbb mindenki számára kiderül majd, hogy ez a derék Viktor egy közönséges karaktergyilkos, sőt egy szabotőr, akinek évekig semmi sem volt drága. Egy olyan kalandor, aki helyezkedő vazallusaival éveken át hátráltatta egy egész ország előrehaladását, működését, csupán mert - pestiesen szólva - nem bírt magával. Kis híján beledöglött, hogy az ő drága nemzete nem ismeri fel benne magát Szent Istvánt. És ezért büntette drága alattvalóit. Hogy ezek erős szavak? Nem, drága barátom, ezek csak kemények, mint Jevgenyij csizmájának talpa.
Figyelj csak, van egy ötletem. Javaslom, szerelj le! Mint egy megvilágosodott közrendőr. Lásd be végre, hogy rossz ügyet szolgálsz! Nem érdekes, hogy gyávaságból, számításból, vagy megvilágosodásból teszed, csak tedd meg! Ne legitimáld tovább mindennapos közreműködéseddel ezt az akárhogyan is szépítjük, de diktatúrát, amelynek sem a jobboldalisághoz, sem a konzervativizmushoz semmi köze. Lelked mélyén te is tudod, hogy merül a csónak, csak fájó az ébredés. Adjon erőt neked az a tudat, hogy a gyermekeidnek majd nem kell olyan szolgalelkű emberként élnie, ahogy most neked.
Jó, ehhez, tudom, hogy bátornak kell lenni, de én hiszem, hogy meg tudod csinálni. Én bízom benned. Majdnem annyira, mint a demokráciában.
