Jöjjenek a fiatalok!

Korábbi felmérések azt bizonygatták, hogy hazai ifjúságunk politikai passzivitásban leledzik, s ha mégsem, akkor a szélsőséges eszmék ejtik rabul. De most mégis megjelentek. Hogy hazával, nemzettel, hittel és reménységgel kufárkodók szolgahadának „megálljt!” kiáltsanak.

Az ellenzéki pártpolitika elnehezedésével, hogy ne mondjam, elöregedésével szemben az utcákat, tereket ellepő tüntetők között egyre nagyobb számban jelennek meg a fiatalok. A civil társadalom velük üzen a hatalomnak és a hatalom árnyékában élősködőknek, de az otthon gubbasztóknak is - mégpedig harsányan, friss erőt és elszántságot mutatva. Olykor féktelenül, mivelhogy fiatalok. Beleszülettek a szabadságba, így hát nem hiszik el, hogy egy illiberális hatalom korlátokat állíthat fel az ő jogos, közéleti megtisztulást és demokráciát követelő törekvéseikkel szemben.

Ha egyszer lendületbe jöttek, nem szeretik, ha óvatosságra intik őket. Ezért a tüntetés-szervezők szavára sem mennek haza. Hiszen a saját elhatározásukból jöttek. Mellettük, a velük együtt tüntető idősebbek is mintha visszafiatalodnának. Egyszerre éri el őket a jelenbeli és a múltbeli szabadság-élmény. Hiszen az idősebbek közül ki ne emlékezne azokra a negyedszázaddal ezelőtti eseményekre, amikor Közép- és Kelet-Európa tömegei szinte egyszerre mozdultak meg, hogy visszaköveteljék szabadságjogaikat. S most újra demonstrálni kell. Nem sokkal kevesebbért, mint annak előtte. És a remény akkor is, most is azoknak a fiataloknak az életerejéből fakad, akik nem tanultak meg félni, akiket nem értek megrendítő kudarcok, akiknek lendületét nem lassítja a regnáló hatalommal való birkózás veszélye.

A szavazófülkék magányos tépelődéseit megelégelve a közösség-teremtés felszabadító mozgalmasságát hozták magukkal. Akik a szavazófülkék forradalmáról szónokoltak, azok csak a választási győzelemből hasznot húzni remélők együtt tapsoló tömegével ünnepeltethették magukat. És a jó szándékú naivakkal, akik még a legutóbbi választásokon is váltig bíztak abban, hogy a regnáló elit nem a parttalan hatalomgyakorlás, hanem a konszolidálódás irányába mozdul. Elhitték, hogy az ellensúlyokat azért rázza le, hogy többet, minden eddiginél többet tehessen a nemzetért.

Ámde ezenközben a hatalom harsogó szavának vakító reflektorfényein kívül egy egyre nagyobb tömeg formálódott, amely a tüntetéseken tényleges közösséggé érett. Nem valamely külső erő, hatalmi centrum terelte, vezényelte őket, hanem a saját maguk megújulást és tisztulást követelő akarata. És akkor a találkozás, a közösségteremtés feltétele - az az egyetlen, ami addig még hiányzott – egyszerre létrejött és a résztvevőket azzal a jóleső érzéssel töltötte el, hogy nincsenek egyedül.

Az azonos célok, amelyeket félreérthetetlenül fogalmaztak meg a magasra emelt transzparensek, áthidalták nemcsak a generációs, hanem minden egyéb, vélt és valós ellentétet is, ami az embereket a politikai viták során gyakorta megosztja. A fülledt fülkék magányában hozott döntésekkel szemben, amelyek éppen az elszigeteltség kiszolgáltatottságában születtek, egy kormányváltó közösséget és széles körű nyilvánosságot teremtettek azok számára is, akik eleddig kényszerűen belefelejtkeztek egyéni kudarcaikba, s elfogadták, hogy a sors - még ebben a sikeresnek hazudott országban - sem tud nekik egyebet nyújtani, mint saját alkalmatlanságuk kínzó tudatát.

A fiatalok félreérthetetlenül megüzenték, hogy a kormányzati hatalom egészével szemben elégedetlenek. A felnövekvő nemzedék mondta ki a megsemmisítő ítéletet. Ezért döntő jelentőségű a tüntetéseken résztvevő fiatalság.

Csak nagyon halkan és senkit se sértve, azért mégiscsak felmerülhet a feltétlen bizakodás mellett az idősebbek tapasztalatából származó kétség: ez az ország már egyszer elhitte egy magát fiatal demokratáknak nevező csoportosulásnak, hogy a szabadság rendíthetetlen híve, amely azonban a hatalom bűvöletében egyre inkább elfordult fennen hirdetett eszményeitől. S ma már az sem kizárt, hogy azok az eszmék sohasem voltak igazán a sajátjai. Vajon nem kell-e újfent csalódnunk, ha lelkesedésünkben vagy renyheségünkben a fiatalokra testáljuk az ő erejüket-felkészültségüket amúgy is meghaladó feladatot?

Avagy általában is rosszízű okoskodásra, „ünneprontásra” vall az akár kudarcok árán szerzett politikai tapasztalatok jelentőségére hivatkozni? De mit tegyünk, ha mégis szükséges? Nem kioktatóan és nem is fölénnyel, inkább a szerénység példaadó erényének gyakorlásával és az egyenrangú partnerség felkínálásával kell keresni a nemzedékeken és ide-odatartozásokon átívelő közös cselekvés lehetőségét. Például azért, hogy a pártpolitika is visszafiatalodhasson.

Itt volna az ideje, hogy az ellenzéki politikusok és pártjaik egy valóban széleskörű összefogást teremtve helyet biztosítsanak a tüntetéseken aktív fiataloknak, nem a kibontakozó mozgalomra való rátelepedés igényével, hanem az egész ország számára reményt keltő program kimunkálása érdekében. Hogy ne csak a kormányváltás gondolatáig jussunk el, hanem a váltást követő alternatíváig is.