Higgadtságra intett az első nagy tömegtüntetés után szinte minden megfigyelő, aki a tévékben szóhoz juthatott. Mondhatni különbség nélkül: ifjú szervező, alkalmi vagy fölkészült szónok, megkérdezett politikus. Soknak fölrótták, hogy túlságosan is sértődött, általánosságban védi a 25 évet, csak a pártokban látja a jövőt. Aki az események hevében nem észlelte nyomban, hogy új korszak kezdődött, bölcsen kell előkészítenie a folytatást. Ha a fordulatban csakugyan rendszerváltási lehetőséget szeretnénk látni. Igen, rendszerváltást, történelmi léptékben.
Az alapos elemző hamar észrevehette, hogy a Fidesz és Orbán Viktor hatalma hanyatlani kezdett. Láthatóan és megállíthatatlanul. Csak az időt siettető azt szerette volna, hogy adj uramisten, de mindjárt, egyik napról a másikra minden hirtelen tűnjön el. Nem fogta föl kellőképpen, hogy azért ennek a roskadozó rendszernek sajnos még vannak eszközei a halogatásra. Igaz haldokolnak, de közben kapálóznak is, igyekeznek lassítani a pusztulást. Ezért volt indokolt a türelemre intés. A jövő kopogtat, csak ki kell várni az érkezését, a sürgetés néha többet árthat.
Aki a dolgok mélyére akar nézni, annak bizony észre kell vennie, hogy az eddigi jellemzések gyakran csak a fölületi jelenségeket vették észre. Joggal kifogásoltuk, hogy a Szabadság téri emlékmű a Horthy rendszert mentegeti, az egész retorika kísértetiesen a két háború közti korszakot idézi föl, a főispáni, alispáni berendezkedés görcsös utánzás, a Sorsok Háza elnevezés Schmidt Máriával együtt félrevezetés, amely a lényegről igyekszik elterelni a figyelmet. Vita fogalmak körül, miközben az alapvető dolgok homályban maradnak.
Például az, hogy alaptörvénnyel és kísérő elemeivel a Horthy-rendszer fölépítését támasztották föl. A választási törvények és a csaló módosítások olyan látszat parlamentet teremtettek, amelyek görcs nélkül bármilyen törvényjavaslatot szentesíthetnek, az ál parlamentáris képviselőház pontos mása az 1930-asoknak. A lovas tengerésznek nem volt szüksége kétharmadra, eltűrt csekély szocdem, kisgazda csoportot, szót adott Kéthly Annának, Peyer Károlynak, Rassay Károlynak, megteremtette a demokrácia látszatát, és még jóval Hitler előtt megszavaztatta az első zsidótörvényeket.
A főként ifjak szervezte és rendezte tüntetéssorozat kezdi végre föltárni, hogy valójában és lényegében miről van szó. Fontosak a külső jelenségek, nélkülözhetetlen föltárni és leleplezni őket, de nem miattuk, sőt elsősorban nem miattuk beszélhetünk neo-horthyzmusról. Hanem a társadalom szétdúlása miatt. A közmunkák rendszere, az éhezés, a hajléktalanság visszazüllesztette az egész társadalmat, és végre a pedagógusok tüntetése a lényegre terelte a figyelmet, a gyermekszegénységre. Képletesebben nem is lehetett volna helyzetképet ábrázolni, mint azzal, hogy péntek délben lehet a hét végére morzsákkal útnak bocsátani iskolásokat, akik aztán szinte szó szerint, hétfőig falatot sem látnak. Ilyen az ország, ilyen berendezkedést teremtett Orbán Viktor kormányzása. Alapos analízis tárhatja föl, hogy nem egyszerűen választásra, új kormánytöbbségre, politikai váltógazdagságra van szükség, hanem gyökeres változtatásra. A garázda, testre szabott alaptörvény helyére igazi demokratikus alkotmányt beiktatni, pontos szabályokat kidolgozni, amelyek a látszat demokrácia helyére a hiteleset helyezik.
Tökéletes demokrácia nincs, sehol az Európai Unió egyetlen tagállamában sem, de még egy ilyen képmutató sem, amely ennyire gúnyolja a közös értékeket. Nyíltan, szemérmetlenül, pimaszul. És büntetlenül. Ezért indokolt a figyelmeztetés, hogy jelenleg a legnélkülözhetetlenebb a türelem, az alapos töprengés, olyan változást kell előkészíteni, amely nem csupán új mandátum eloszlást hoz magával, hanem átgondolt lényegi rendszer cserét. Jogos az ifjúság dicsérete, amely a Fidesz reményei ellenére is éppenséggel nem közömbös, ellenkezőleg, ébresztőn kezdeményező volt, döntő szerepet érdemel a változás mechanizmusának a kidolgozásában is, de nem egyedül, a többiekkel együtt.
A pártokkal is, amelyek csak biztosították eddig, hogy valami maradt a demokrácia formai elemeiből, de mégis le kell mondaniuk arról az ábrándról, hogy kizárólagos megtestesítői a hiteles népuralomnak. Ott vannak, döntő szerepre szánva a civil szervezetek is, valójában ők mozgósították a tömegeket. Ami lendületbe hozásra vár olyan gépezet, amely tömérdek alkotóelemből áll össze egésszé, ezt gondosan kell megalkotni hebehurgyaság nélkül. Különben csakis csalódás lehet a következménye.
Erre tanít a múlt is. Magyarországot rendszerint olyan szerencsétlenség érte, hogy a változásoknál csak hevenyészett demokrácia jutott neki. A háború után olyan torz világpolitikai helyzet nyomán, amely a földteke egyik legförtelmesebb szuperhatalmának szolgáltatott ki, szinte pillanatok alatt söpörte ki a Duna medencéből a zsenge demokráciát. A kilencvenes évek elején is rövid időre ugyancsak hevenyészett demokrácia jutott nekünk, amelyet Orbán Viktor könnyedén félre taszíthatott. Most végre alkalom volna rá, hogy valami tartósat teremtsünk, hasonlatosat a nálunk szerencsésebb németekéhez. A rossz időbeosztástól kell óvakodnunk. Úgy három és fél év 2018.-ig sok is, kevés is. Türelmeseknek kell lennünk, de bölcseknek is, nehogy elvesztegessük a kivételes alkalmat.
