A kötelező győzelem a legnehezebb feladat

A hétvégén a férfiak számára folytatódnak a nemzetközi kupasorozatok a kézilabdában. 

A Bajnokok Ligájában hét közben a szegediek sikerrel vették az ukrajnai kirándulást, most az MKB-MVM Veszprémen a sor. A csoportját toronymagasan vezető Veszprém a sereghajtó Csehovszkije Medvegyit fogadja. A két csapat oroszországi mérkőzésén, szeptember 27-én, még az első fordulóban a magyar bajnok 37-32-re győzött.

Tudvalevő, hogyha a bakonyi világválogatott a hátralévő négy csoportmeccséből kettőt megnyer, akkor biztos csoportelső. Nos, a Medvedi ellen meglehet rögtön az egyik siker.

„A Veszprém skalpjának megszerzése hihetetlen motivációs tényező, hiszen mi még nem vesztettünk pontot. Ezért mindenki ellenünk akar bizonyítani és nyerni. Így nekünk soha sem jut idő még pihegni sem, nem, hogy pihenni. Így lesz ez most is. Újra sokat kell tennünk a győzelemért, veretlenségünk megvédéséért” – jelentette ki Carlos Ortega vezetőedző a klub honlapján, aki természetesen bízik a csapatában.

Az elsősorban a védekezésben pályán lévő Schuch Timuzsin szerint az orosz ellenfél rengeteget fut, és nagyon gyorsan játszik, így egy pillanatra sem lankadhat a figyelmük

„Fiatal, de egyre tapasztaltabb ellenfél a Medvegyi, amely sokat és gyorsan fut és játszik. Végig figyelnünk kell rájuk, nem szabad kiengednünk egy pillanatra sem. Ráadásul a kötelező győzelem mindig a legnehezebb feladat” – mondta a veszprémi beállós.

Nehéz visszavágó előtt áll a Balatonfüred a férfi kézilabda EHF Kupában: a 16-os főtáblára jutásért ötgólos hátrányát kellene ledolgoznia az osztrák HC Harddal szemben. Az Orosháza viszont maximum a tisztes búcsúban bízhat, lévén az első mérkőzésen 40-20-as vereséget szenvedett a dán Skjern otthonában.

A magyar női válogatott is pályára lép szombaton: a jövő vasárnap kezdődő Európa-bajnokságra készülő csapat az osztrákokat fogadja 15.30-kor a vadonatúj győri Audi Arénában.

Magyaros program

Férfi BL, C csoport, 7. forduló

C csoport:

MKB-MVM Veszprém - Csehovszkije Medvegyi (orosz) 18.15 – élőben Digisport1

Vardar Szkopje (macedón)-Celje (szlovén) 19.00

Montpellier (francia) - Rhein-Neckar Löwen (német) 21.00

Az állás: 1. Veszprém 12 pont, 2. Szkopje 7, 3. Löwen 6 (177-167), 4. Montpellier 6 (188-193), 5. Celje 4, 6. Csehov 1.

Férfi EHF Kupa, a 16-os középdöntőbe jutásért, visszavágók:

Szanktpetyerszburg (orosz) - Grundfos-Tatabánya 32-24 Továbbjutott: a Szanktpetyerszburg

(az első mérkőzésen:22-23)

Balatonfüred-HC Hard (osztrák) ma 16.00 (26-31) – élőben Digisport2

Orosháza-Linamar - Skjern (dán) vasárnap 19.00 (20-40) – élőben Digisport1

Szerző

A kulcsok pedig elvesztek

Publikálás dátuma
2014.11.22. 09:40
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINKSTOCK
Kiszolgáltatott beteg, ápoló, orvos keresi a helyét az egészségügyben a gyógyulásra való reményt, a valamivel jobb fizetést az elfogadhatóbb munkakörülményeket, megbecsülést. Sokan már nem itthon, hanem a világ boldogabbik felén.

Az ápolók, és a szakdolgozók útkeresése magán viseli a szakma minden nyomorúságát. Kezdve attól, hogy évtizedeken keresztül nem volt hol megszólalni, nem volt kinek elmondani a problémákat. Amikor végre valahára elindult a főiskola szintű képzés, és kikerültek az első diplomás ápolók, és szakemberek, mindenki azt remélte, hogy ezután egy új generáció, egy új tudással és új szemlélettel áll az egészségügy változásaihoz. Persze, ha engedték volna!

Más a reális, más az ideális

Doktori fokozatot szerzett szakdolgozók, elfásulva keringenek a rendszerben, mert az egészségpolitikai nem használja a tudásukat semmire, sőt már egyenesen az a cél, hogy „egészségügyet segítőkkel ” - értsd: közmunkásokkal - támogassák meg a rendszert, ha már a szakképzettetekkel „nem mentek semmire”.

Hát igen, az érdekérvényesítés sikeres útját, nem nekik találták ki. Többszörösen nem nekik, hiszen nem abba a társadalomba születtek ahol a nők tisztelete, a női nemhez való tartozás, az anyaság, a család összetartása, a hozzátartozók ápolása, a szellemileg fogyatékos gyermek gondozása, érdem volna. Nem egy olyan társadalomba, ahol érték lenne az egészség annak megőrzése, az ápolás és a gyógyítás, a gondozás, a és gondoskodás, a sérült ember „újraépítése”, a rehabilitáció.

Igen, ez egy ilyen társadalom.

Választgat és sztrájkolgat, segít ágylábakat számolni és fut leszavazni az elhíresült vizitdíjat, közben el sem gondolkodik azon, hogy egy egészségügyi rendszer nem úgy működik, mint egy étlap a vendéglőben. Nagy különbség van a reális és ideális ellátás között. Minden kormány ígérgetett egy kicsit aztán a dolgok szépen abbamaradtak. De hát ez nem csoda, hisz a "lányok", az "aranyoskáim" nem lázadnak, és ha mégis, hát szépen kioktatják őket a hivatásról, a kötelességről.

A szerző hívatásánál fogva akadályok nélkül jár a betegek, a szakdolgozók és az orvosok világában, őszintén szólva elmondhatja magáról, hogy Magyarország minden lakójának kórházba került nagymamájának, nagynénijének, rokonának és ismerősének ismeri a „kaki” problémáját. Bepanaszolták az ápolókat, mert nem adtak, vagy mert adtak hashajtót, és ha már adtak, annak eredményekor szaladtak/ nem szaladtak az ágytállal, és lemosdatták /vagy nem mosdatták le, látta-e illetéktelen, volt-e függöny, azt elhúzták-e? Hogy a világ boldogabbik felén, mondjuk hat beteget lát el egy ápoló, segítővel, és más a gyógyulást segítő szakemberrel együtt, kitűnően felszerelt betegosztályokon? Betegbarát kórházakban, és magas szintű intézményen kívüli ellátásban - „a falak nélküli kórházban” - és az otthonápolás szervezett rendszerében, ami itthon mintha ismeretlen fogalom lenne. Nem, fel sem tűnik a 30 beteget egy műszakban ellátó ápoló Magyarországon.

Világhíres képzés volt

A Népszava tudósít egy idős asszony utolsó napjait megterhelő hideg betegszobáról. Gondoljunk csak bele, hogyan érezte magát! És a hozzátartozók? E történet mellé odatehetjük azoknak az ápolóknak a történetét, akik mindennap elindulnak 12 órát dolgozni Budapest legelegánsabb részéből ( XII,. kerület) egyik nővérszállásáról, ahol 170 ápoló lakik, lepusztult környezetben, logó csapok, fityegő vezetékek, málló falak között, talán ugyanerre a hideg kórházi osztályra.

Csodálkoznak, hogy elmennek a szakemberek külföldre?

Nézzünk bele a szakdolgozókat magába foglaló kristálygömbbe! Nézzük meg, hogy kik mentek el, akkor talán a hivatalos statisztikán túl az is látható lesz, hogy az „aranytojást tojó tyúk” máshol hozza létre az „aranytojásokat”. A most külföldre távozó ápolók nagy része szak- illetve szakközépiskola után a különböző továbbképzési rendszerekben kiképezve érkeztek el a 1980-as évek végéhez, a szakdolgozók főiskolai képzésének elindulásához. Ekkorra különböző szakmai életutakat jártak be. Az az oktatási rendszer, amelyből ők jöttek, lehetőséget adott arra, hogy szinte kötöttségek nélkül végezzenek el szakképzéseket (ráképzéseket), aszerint, hogy szakmai előmenetelüket, jövedelem-emelési igényüket, családi állapotukhoz való legjobb időbeosztást, vagy továbbképzési vágyaikat kívánták-e kielégíteni. Mire a valóban magasabb szintű tudás kapuja előtt álltak, már ők voltak az egészségügy számos területén használható mobilis és tehetséges szakemberek. Ezután sokan saját költségükön, igen erős családi támogatással, iszonyú sok lemondással, újra vállalták a tanulást a felsőoktatásban. Valljuk be, két gyermekkel, vidékről 200 kilométert utazni, konzultációkra és vizsgára megérkezni egy átdolgozott éjszaka után - embert próbáló feladat volt. Azok az ápolók, akik most útra keltek ebből a generációból kerültek ki.

Az ápolók, és más egészségügyi szakdolgozók kivándorlását a statisztika csak a kórházigazgatók bemondása alapján kezeli. Nincsenek a statisztikában az évekkel ezelőtti intézetbezárások, vagy felmondások következtében itthon munkanélküli, de idegen országban szerencsét próbálók. Ha a fentieket megfontoljuk, akkor világossá válik, hogy minden ápoló két-három szakember tudását vitte el magával, ahol boldogan fogadják őket.

Hogy miért ilyen nagy a kereslet irántuk? Először is a magyar ápolóképzés világhíres, két dolgot nagyon tudnak a magyar ápolók a külföldi szakemberek véleménye szerint: előre látva a beteg problémáját, „protokoll” nélkül is igyekeznek megtalálni a kreatív segítés útját. Ez pedig a tradicionálisan jó elméleti és gyakorlati szakképzésnek köszönhető. Másrészt a tekintélyüket növeli, hogy annak idején bekerült az ápolóképzésbe, az ápolás tervezésének gondolata, ami lehet akár egy biztosítási rendszer alapja is. Ezért a magyar és a külföldi ápolóképzés az oktatás alapjait tekintve semmiben sem különbözik egymástól, így a konvertálható tudás kitűnően használható, csak a nyelvi nehézségekkel kell megbirkózniuk.

Parlamenti "okosságok"

Az, hogy milyen eredményeket képesek elérni a fiatal ápolók, arra álljon itt a következő történet. 2014-ben Belgiumban ápolónőink részt vettek egy európai országok számára szervezett versenyen, ahol a „beteg” szerepébe bújó ápolókon kellett a feladatokat kivitelezni. A verseny angol nyelven folyt. A kis csapat az előkelő második helyezést érte el, de a legnagyobb dicséret az lehet a számukra, hogy az egyik „szereplő” a verseny után odament hozzájuk és elmondta: a beavatkozás során akkor érezte magát a legnagyobb biztonságban, amikor a magyarok dolgoztak körülötte.

Az új szakképzési törvény ennek a szakmai karriernek szab gátat. Lehet, hogy más szakmákban elfogadható, ha valaminek csak a "butított" változatát tanítják meg, de "kicsi anatómiát", "kevéske élettant", "csak néhány szakkifejezést" tanítani az egészségügyben megengedhetetlen. Vajon milyen lesz a majdani orvos-ápoló kapcsolat, ha nem is értik meg egymást, mert a fogalmak és szavak megértéséhez nincs elég felkészülési idő, az oldatok százalékos arányának kiszámolásához matematikai ismeret?

Indulatos, és hangos cikkek jelennek meg az egészségügy helyzetéről, miközben a legtöbb embernek fogalma sincs milyen erőfeszítéseket tesznek azok, akik jelenleg a rendszerben dolgoznak. A prés agyonnyomja a rendszerben lévőket, alulról a betegek és a hozzátartozók vélt vagy valóságos kívánságai, fölülről, a hektikus, hozzá nem értő intézkedések, kiszivárogtatások, az egymással szinkronban nem lévő rendeleteknek és a nagy rendszerhibákkal működő szervezetnek köszönhetően.

Csak az „ apróbbjából” idézek. Parlament. Az egyik képviselő azután érdeklődött, hogy a január 1-jétől életbe lépő rendeletben megfogalmazottak hogyan érvényesülnek, miszerint a cukorbeteg kisgyermekeket is kötelező három éves kórtól óvodába beíratni? Ezeknek a kisgyerekeknek milyen lesz az ellátásuk? Lesz e diétás ebéd a kötelezően óvodába rendelt kisgyerekeknek? Ki lesz az a személy, aki beadja az inzulint, az injekciót? Rétvári Bence államtitkár válasza: igen. Az állam magára vállalja a diétás étkeztetést, majd könnyedén folytatta, átlépve minden szabályozást, törvényt és rendeletet felolvasta a védőnők egy ide nem vonatkozó szabályozását, és közölte, hogy majd az iskolaorvos, és/ vagy a védőnő beadja a gyógyszert. Az államtitkárt nem zavarta, hogy az iskolaorvos nem biztos, hogy a szükséges időben odaérne, a készítmény beadására. Másrészt mióta tartozik a védőnők feladatkörébe az injekciózás? Ki bízta meg őket? Milyen rendelet szabályozza a védőnők injekciós tevékenységét? Végül hol képezték ki erre az említett védőnőket? Mert az államtitkár által felolvasott szöveg közelében sincs ennek a felhatalmazásnak, szabályozásnak. Magyarországon még nem volt arra példa, hogy egy szakterület kompetenciáját egy politikus hirdesse ki a Parlamentben. És aki nem hallgatta az adást? Ezt külföldön botránynak tartanák!

Csak egy legenda?

Az egészségügyi szakembereket, orvosok szakmai érdekvédelmére létrehozott kamaráknak nincs ereje, az autonóm szakmai véleményeknek pedig hangja sincs. Azon gondolkodom, milyen csoda segíthetne rajtunk? Mi kell ahhoz, hogy a politika, az egészségpolitika észrevegye az egészségügyben dolgozok szakmai véleményét? Mi kell ahhoz, hogy az orvos és nem orvos végzettségű szakemberek egyenrangú munkatársak lehessenek? Hogy létezzen egy „orvosi birodalom”, egy „ápolói birodalom” és a határain a szabályos feladatátadás? Hogy a törvények rendeletek ne „egymás fogságában” vergődjenek? Kopogtatni kellene? Hol? Kinek? Kinél?

Egy legenda motoszkál a fejemben. "A kórház egyetlen vezető tisztségviselője sem volt a helyén, mind eltávoztak, mielőtt Florence Nightingale megérkezett volna. Mindegy! Majd visszajönnek... A folyosón álldogált, be sem vezetik, üllőhellyel sem kínálják meg... Szállást kell csinálni az ápolónőknek, mielőtt leszáll az alkony. Követeli, hogy mutassák meg nővéreknek kijelölt szálláshelyeket. Nagy nehezen akad valaki, aki tudja, melyik az a két barakk. Ám az ápolónők elszállásolására kijelölt barakkok le vannak lakatolva. A kulcsok pedig elvesztek. És nincs otthon senki felelős, akinek joga volna új kulcsokat csináltatni. Florence nyugodt maradt. Fogad egy küldöncöt, elmeneszti táborba, a főhadiszállásra, s kér parancsot a kulcsok csináltatásra. S hogy megmutassa mennyire nyugodt, s mennyire nem érti a tréfát, széket kér, leül a szabadba az egyik barakk zárt ajtaja előtt kijelenti, hogy addig fog ott ül, míg jónak nem látják, hogy előkerítsék a kulcsokat.

Kemény hideg télben, szüntelenül hulló havazásban estig ül a barakk ajtaja előtt. Csak olykor áll fel, hogy lerázza válláról, melléről a hó fehér palástját, azután visszaül megint. Természetesen étlen-szomjan, mert számára menázsi nincs kiutalva, és hát akik, megtehetnék, éppen nincsenek odahaza. Estére megtörik a jég, az ellenállás. Nem az övé, a kórházbelieké. Azoké az uraké, akik természetesen mind otthon voltak és egyre kínosabban feszengve lesték a függöny mögül, fűtött szobából, hogy az a vékony hölgy mikor adja fel a játszmát, s mikor takarodik megszégyenülten haza. Amikor beesteledik, ők adják fel játszmát: egyszerre csak megtalálják a kulcsokat."

Témák
egészségügy

Kezdjünk el castingolni végre!

Publikálás dátuma
2014.11.22. 09:30
Fotó: Népszava
Nem kell politikai elemzőnek lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: 2014 választási szempontból nem a magyarországi baloldal éve volt. Az MSZP budapesti elnöknője mégis olyan lefegyverző mosollyal beszélt a kamerák előtt az önkormányzati választási eredményekről, hogy attól – legalábbis a sajtóhírek szerint – már a választmányi elnöknél is elszakadt a cérna.

Pedig a szegedi győztes, Botka László ezúttal talán kicsit igazságtalan volt. Kunhalmi Ágnes már csak életkora miatt sem ismerheti egy politikai erő szétesésének csalhatatlan jeleit. Biztosan nem olvasta a Népszabadságnak azt a szilveszteri különszámát sem, amelyben a szerkesztőség – talán úgy 1987 körül – fanyar humorral emlékeztette olvasóit a széthulló pártállam korabeli „sikereinek” valódi értékére. Az ominózus kulcsmondat így hangzott: „Elvtársak! Ne beszéljünk folyton a kudarcainkról, mert a sikereink is eléggé elszomorítóak!”

A baloldal vesszőfutása

Sajnos szembe kell néznünk azzal a keserű ténnyel, hogy a rendszerváltás kezdetei óta eltelt jó harminc év – talán egyetlen kormányzati ciklust leszámítva –, a vereségekről és a folyamatos visszavonulásról szól. Ennek történetét, nemzetközi hátterét „harag és részrehajlás” nélkül nem az egykori főszereplők, hanem a történész szakma ma még fiatal képviselői fogják megírni. Az ő véleményük lesz a mérvadó például annak megítélésében, hogy a Németh-kormánynak mi volt a szerepe az állampárti múltjával őszintén szakító MSZP 1990-es lesújtó választási eredményében. Ne felejtsük el, hogy ezt a pártot akkortájt már Nyers Rezső, a Kádár-korszak feddhetetlen és nagy formátumú reformpolitikusa vezette, akinek kulcsszerepe volt abban, hogy akkor még „élenjárók” voltunk a régióban.

Az 1994-es nosztalgiaszavazás történelmi lehetőséget kínált Horn Gyulának és a szocialista-liberális koalíciónak. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de a fő feladatuk az lett volna, hogy az alkotmánymódosítás 4/5-ös parlamenti többséghez kötésével stabilizálják az éppen csak kivívott demokratikus jogállamot. Ma látjuk igazán, hogy ennek elmulasztása milyen tragikus következményekkel járt. Azt viszont Horn Gyulától és Kovács Lászlótól nem lehet elvitatni, hogy szívvel-lélekkel Magyarország euroatlanti csatlakozásának a hívei voltak és sokat is tettek ennek sikeréért. Bármilyen hihetetlenül hangzik, napjainkban ez a – még a rendszerváltó Antall-kormány által is egyértelműen támogatott – elkötelezettség is megkérdőjeleződik.

Az MSZP évtizedekben mérhető válságának valódi dimenziói Gyurcsány Ferenc tündöklése és bukása idején váltak láthatóvá. Megváltóként érkezett, s valóban képes volt szemtől szembeni vitában legyőzni a verhetetlennek hitt jelenlegi miniszterelnököt. Ma is kiváló szónok, de a sikeres kormányzáshoz sajnos közigazgatási ismeretekre, szakértőkre is szüksége lett volna. Súlyos hiba volt például szétzilálni a kormányzati munkát a közigazgatási államtitkárok tisztségének megszüntetésével, vagy egy tudatlan, marketinges üzletemberre bíznia a közszolgálati rendszer teljes megújítását.

Nemcsak Gyurcsány híveinek, hanem neki magának is végre be kellene látniuk, hogy egy új darabban ő már nem lehet a főszereplők között. Egyrészt azért, mert a 2009-es lemondásával maga ismerte el a kormányfői posztra való alkalmatlanságát. Másrészt azért sem, mert – legalábbis az Európai Unió normái szerint – az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésekor azonnal le kellett volna mondania. Ő ezt nem tette meg, s ezáltal politikai értelemben a 2010-es fideszes kétharmad fő felelősévé vált.

Az ok a hihetetlen amatörizmus

Köztudott, hogy a Bajnai-kormánynak egy csődközeli helyzetben, a biztos kudarc tudatában kellett hozzákezdenie a válság menedzseléséhez. Az ő teljesítményük értékelése – a személyes érintettség okán – nem a jelen sorok írójának feladata. Annyi azonban talán megkockáztatható, hogy 2012-13-ban a kormányváltást akarók – nem csak a baloldalon – még Bajnait tekintették a leginkább alkalmasnak a kormányfő-jelölti posztra. Mesterházy Attilának és körének azonban sikerült elérnie, hogy a miniszterelnöki casting végül is egy nyilvános sajtóvita keretében zajlott, s a folyamat még az ellenzéki szavazók számára is nevetséges bohózattá vált. Az eredmény nem is maradt el: újabb kétharmad az államot pénznyerő automataként működtető „fülkeforradalmi” erőknek.

Erre sajnos az sem mentség, hogy a második elsöprő Fidesz-győzelemben az alkotmánysértő választási rendszernek és a választási csalásoknak is fontos szerepük volt. Ha azonban az ellenzék „összefogásán” 2014 után is azt értjük, hogy az MSZP, a DK és az Együtt, vagy a belőle éppen kiváló PM jelenlegi vezetői fognak tovább vetélkedni a kormányfőjelölti-címért és a listán megszerezhető mandátumokért, akkor elindulniuk sem érdemes a 2018-as választásokon.

A politikai köznyelvben már-már magyar szóként szervesült „casting” az angol cast igéből származik, ami ebben a formájában szereposztást jelent. Ilyen értelemben a világon mindenütt alkalmazzák, amikor különböző politikai pártok, koalícióra készülő erők jelölteket állítanak különböző tisztségekre. Az azonban egyedülállóan magyar jelenség, hogy mindez a nyilvánosság előtt, éles viták és a sajtón keresztüli üzengetések formájában zajlik. Ahogyan a színházi szereposztásról sem a majdani premier közönségének megkérdezésével szoktak dönteni, ez a politika színpadán sem lehet másképp. Van ugyanis, aki Shakespeare örök darabjában csak a patikárius „kicsi, de jelentős” (Tom Stoppard) szerepének eljátszására alkalmas, annak ellenére, hogy a szíve mélyén ő is Rómeó szeretne lenni. Az előadás sikere éppen azon múlik, hogy az igazgatók, a rendezők még a bemutató előtt jól-rosszul, de valahogy megegyeznek a szereposztásban, s amikor a függöny felgördül, erről már nem lehetnek viták.

Vannak, akik nem értenek egyet az állítással, de Falus Ferenc kiválasztása a főpolgármester-jelölti tisztségre kiváló ötlet volt. Egy közigazgatási tapasztalatokkal is rendelkező, komoly szakemberről van szó, akinek kompetenciáját a saját területén mindenki elfogadja. Ettől azonban még nem kell értenie a kampány-technikákhoz, sőt még a program tartalmi kérdéseinek összeállításához sem. Ez ugyanis nem a nyilvánosság előtt megjelenő politikai közszereplő, hanem a mindenkori szakértői teamek, háttér-apparátusok feladata. A látványos kudarcért tehát nem elsősorban az a felelős, aki a szakmai tekintélyét is hajlandó volt kockára tenni a „közjó” érdekében, mindenekelőtt azért, hogy a főváros további tönkretételének (lásd Szabadság téri emlékmű, városligeti múzeumi negyed stb.) gátat vessen. Sokkal inkább azoké a felelősség, akik már a kampány kezdetén magára hagyták.

Az MSZP szinte nevetséges „távolságtartása” a jelölttől például a kívülállók számára is nyilvánvaló volt, s erre az sem elegendő magyarázat, hogy korábban Horváth Csaba is nagyon szeretett volna főpolgármester-jelölt lenni.

Nehéz döntések előtt

A 2014-es katasztrofális választási eredmények ismeretében ugyanis el kell fogadniuk politikai realitásként, hogy „új műsorhoz, új férfi (vagy nő) kell”. A kudarcok miatt most azonban senki nem ezzel foglalkozik, hanem inkább a saját „identitását” építi, amivel persze csak tovább nő a megosztottság. Magánbeszélgetések keretében ugyan mindenki elismeri, hogy a jelenlegi ellenzéki politikusok között nincs olyan személyiség, akinek esélye lenne egy „nagykoalíció” összefogására, s azt is tudja, hogy ezen az önállóság mítosza sem segít. Ezt a véleményt egyébként a nemzetközi sajtó nagy része is osztja, miután a megszólalók – a magyarországi „putyinizálódás” megállapítása mellett – többnyire az ellenzéki erők megosztottsága felett sajnálkoznak.

Ha pedig valóban ez a helyzet, akkor a castingolásnak a háttérben azonnal indulnia kellene. A majdani kormányfő-jelöltnél lehetséges, hogy mégis csak a most kudarcot vallott „Falus-modellből” kellene kiindulni. Biztosan találhatók olyan nagy tekintélyű szakemberek – mondjuk az akadémiai szférában –, akik az ország drámai helyzetét látva, hajlandóak lennének közszereplést vállalni. Nemcsak a majdani kormányfő-jelöltet, hanem egyfajta „árnyékkormány” tagjait is keresni kellene.

Az MSZP például láthatóan már talált egy kiváló agrárpolitikust Gőgös Zoltán személyében, de más posztok még „betöltésre” várnak. Hiller Istvánnak naponta kellene elmondania, hogy a baloldal mit gondol a szétvert oktatási rendszer helyreállításáról, amely képes lesz a digitális gazdaság követelményeinek megfelelő munkaerő képzésére. Egy rohamosan elszegényedő országban abszurdum, hogy nem tudjuk megmondani, ki „az ellenzék” szociálpolitikusa. Egyetlen, szakmailag hiteles szereplőnek kellene rendszeresen kiállnia azért, hogy a demagóg közmunka-programok helyett valódi munkahelyek keletkezzenek a gazdaságban. Nem lenne nehéz olyan jelöltet sem találni, aki a jelenlegi külügyminiszternél nagyobb hozzáértéssel szólalna meg, látva az ország rohamos nemzetközi elszigetelődését.

A megegyezés a szereposztásban borzasztó nehéz lesz, rengeteg kompromisszumot igényel mindenkitől, de nem nagyon van más út. Az sem érv, hogy nincs pénz a szakmai háttér-apparátusok megfizetésére, hiszen rengeteg szakember vállalna akár ingyen is munkát egy látható ellenzéki nagykoalíció oldalán, pusztán azért mert aggódik Magyarország jövője miatt.

Még nincs késő

2014 végén nem csoda ha az ellenzéki oldalon sokan elcsüggednek, s reménytelennek látják ezt a jövőt. Az erők új alapokon történő megszervezésére és valódi összefogására azonban még bőven van idő, s a net-adó elleni tömegtüntetés fiatal arcai láttán még akár némi optimizmusra is van okunk.

Minden történelmi analógia sántít egy kicsit. De hadd emlékeztessük a csüggedőket arra, hogy a későbbi kormányzó párt szerepét betöltő MDF 1988 augusztusában még nem volt több egy spontán módon szerveződő civil mozgalomnál. Ekkor javasolták ugyanis, hogy a korabeli „hivatalos” sajtó - nevezetesen a Társadalmi Szemle - jelentesse meg a programjukról szóló első átfogó dokumentumot. A szerkesztőséghez címzett kísérőlevél aláírói között olyan neveket találunk, mint Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Fekete Gyula, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba és Lezsák Sándor. A világpolitikai helyzet ekkortájt (is) olyan viharos ütemben változott, hogy kevesebb mint két év múlva már Antall József alakíthatott kormányt.

A jelenlegi demokratikus ellenzéki pártok minden tiszteletet megérdemelnek amiatt, hogy folytatják napi küzdelmüket egy öntelt, egyre diktatórikusabb hatalommal szemben. Az Európai Unió tagállamában is harcolniuk kell többek között a nyilvános megszólalás lehetőségéért, s az anyagi ellehetetlenítés ellen. Mégis a casting nem könnyű feladata elsősorban rájuk vár. Ebből a folyamatból – az egykori Ellenzéki Kerekasztal mintájára – senkit nem szabadna kizárni, s idővel nemcsak a szereposztásról, hanem a „szövegről”, vagyis a darab tartalmáról is meg kellene egyezniük.

Minél előbb kezdődjenek el az olvasópróbák, de szigorúan a még üres nézőtér előtt. Valamennyiünk érdekében.

Szerző