Makk Károly választott purgatóriuma

Publikálás dátuma
2014.11.29 06:46
Makk Károly dedikálja kötetét, előtérben Konrád György, Lendvai Ildikó és Bayer Ilona FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
A napokban jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában Makk Károly Szeretni kell című kötete, melyben a szerző, mint ahogy Konrád György író megfogalmazta, filmesemények köré gyűrte a történelmet.

Hol máshol rendezhették volna, Makk Károly Szeretni kell című könyvének a bemutatóját, mint egy moziban. A legendás rendező ott érzi otthon magát, így nem csoda, hogy a Kino mozi (ahol egyébként jelenleg rendszeresen nem tartanak vetítést) kávézójában pillanatok alatt feltalálta magát. És nem csak ő, hanem az a népes baráti és rajongói kör, melynek tagjai nem mulasztották volna el a „Tanár úr” könyvpremierjét. Sokan még a hivatalos bemutató előtt körülvették, és a hivatalos dedikálás előtt aláíratták a rendezővel a gyorsan begyűjtött saját példányukat.

Aztán elérkeztünk a hivatalos részhez, mint kiderült két földit, vagyis két Berettyóújfaluból elszármazott férfiút várt az alkalmi pódium. A kötetről ugyanis Konrád György beszélgetett Makk Károllyal. Konrád előbb járt Makk Károly édesapjának vidéki mozijában, mint ahogy a mostani kötet szerzőjét megismerte volna és több évtizedes jó barátságba keveredtek volna. Hiába éltek gyermekkorukban mindketten Berettyóújfaluban, csak később már Pesten mutatták be őket a Lukács Fürdő teraszán egymásnak.

Ennek a találkozásnak az időpontjáról egy kis vita támadt a két érintett között, de aztán Konrád György pillanatok alatt tovább lendítette a bevallottan elfogult felvezetőt: „úgy tapasztaltam, hogy a baráti körömben két ember tud, tudott nyomdakészen mesélni, az egyik Örkény István volt, a másik Karcsi. Ült a történet, színe, szaga volt és mindig voltak olyan részletei, amelyek másnak nem jutottak volna eszébe.” Aztán hamar eljutottunk a kötet kulisszatitkaihoz: „Ezt a könyvet Karcsi badacsonylábdihegyi nyaralójukban írta hol fent, hol lent, a ház különböző helységeiben. De ez számára mégis csak egy mámoros új, „születési” állapot volt, hiszen filmrendezőként mindig sok ember vette körül, de ha az ember ír, akkor az a jó, ha nincs körülötte senki. Sőt elkezdi idegesíteni, ha mégis a környezetében bárki létezni akar. Én egyike voltam azoknak, akik biztatták Makk Károlyt, hogy írjon, mert abból kisülhet valami jó.

Aztán az író azt kérdezte milyen volt filmrendezőként beiratkozni ebbe a különös egyszemélyes tanfolyamba. „ Az elején egy játék, a közepén munka, a végén egy gyötrelem.”- hangzott a válasz. Évek óta tervezte, már csak azért is, mert 1944-ben került be a filmgyártásba, hogy valamilyen módon nyomot kellene hagynia. Sok élménybeszámolót tartott vidéki művelődési házakban, de a mesélés már rutinná vált, nem okozott izgalmat, mint ahogy az sem, amikor a lánya által vásárolt magnetofonra kezdte el mondani különböző emlékeit.

Másfél-két éve viszont összetalálkozott a Kossuth Kiadó igazgatójával, Kocsis András Sándorral, aki azt kérdezte tőle, hogy nincs-e kedve egy könyvet írni. Ezt egy égi jelként értelmezte és elhatározta, írni fog. Először azt gondolta, hogy nem lesz probléma, de az első napokban mégis többször összetépte a kéziratot, de később megszületett pár olyan mondat, amely elkezdte diktálni a következőt és az íráskényszer valósággal rabul ejtette. Emellett sokat segített a szerzőnek a toll siklása, a mozdulattól ugyanis az emlékek is egyre élénkebbé váltak.

Az első tíz oldalt aztán elküldte a kiadónak, ahol azt mondták, márpedig ez a szöveg nekik kell. Makk Károly azt mesélte, hogy az emlékeknek az a bizonyos kútja jóval mélyebbnek bizonyult, mint eredetileg gondolta, ezért több időbe tellett ezt a kötetet megírni, mint azt korábban gondolta, de ma úgy látja mindenképp megérte a fáradozás. Konrád szerint Makk számára olyan lehetett ez az egész, mint egy purgatórium, melyen a szerzőnek végig kellett mennie. „Beugrottál a kútba, de kiderült ebből a kútból nem olyan könnyű kiugrani.” – tette még hozzá szelíd iróniával az író.

Konrád szerint Makk a kötetben filmről filmre halad, vagyis filmesemények köré gyűri a történelmet. A kötetből kirajzolódik Budapest kulturális életének a XX. századi történelme, a szerző saját szerelmi történelme, illetve a korabeli politikai események is megjelennek a könyv lapjain. Konrád úgy véli, hogy a rendezés nem más, mint egy erotikus varázslat. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy film körül ott vannak a színészek, színésznők, operatőr, vágó, sofőr mind egy-egy személy, akik gazdagabbá teszik Makk Károly kötetének elbeszélő szerkezetet.

A szerkezet kialakításáról is szívesen beszélt lapunknak a szerző a bemutatót követően, miközben társalgásunkat időnként megszakította egy-egy dedikálás, vagy a barátok búcsúzása.

„ Az egésznek egy megfogható konkrétuma volt, mégpedig a filmjeim sorrendje és stáblistája. Ezt követtem a könyvben. Az elején könnyebb dolgom volt, mert a régebbi filmekre jobban emlékeztem. Később egy-egy filmmel kapcsolatban készítettem egy vázlatot és felidéztem, hogy a meglévő emlékeimet milyen dolgokkal tudnám még kiegészíteni. Aztán eszembe jutott, hogy a filmjeimben is gyakran játszom az idővel, vagyis váltogatom az idősíkokat, kipróbáltam ezt a technikát az írásban is.

Ha írtam egy filmről és benne egy operatőrről, akkor olykor ugrottam egyet az időben és a legutóbbi közös munkákat és az ehhez kötődő emlékeket is szóba hoztam. Ahogy a könyvön dolgoztam, a szereplők kezelését és az atmoszférát illetően igyekeztem konzekvensen egy saját stílust kialakítani, de néha elszakadtam ettől és megpróbáltam játékos, gazemberes elemeket beleszőni érintve politikai, emberi és szerelmi szálakat. Sok tapasztalatot és tanulságot igyekeztem belesűríteni ebbe a kötetbe és szeretném, ha ez mások számára is használható lenne.”

Arra a kérdésre, hogy alkalmazott-e öncenzúrát az írásánál, nemes egyszerűséggel a szerző azt válaszolta, hogy igen. „ Filmrendező vagyok, tudok vágni, ezt a képességemet az írásnál is tudtam kamatoztatni.” 

A most is remek kondícióban lévő a nyolcvankilencedik születésnap felé közeledő szerzőt arról is kérdeztem, mikor forgat újra.

„Én már nem tudok filmet csinálni. Nem tudnám olyan kevésbé rátermettnek tűnő embereknek a véleményét figyelembe venni, akiket nem biztos, hogy egyáltalán felvettem volna a főiskolára. Nem tudok velük mit csinálni és azt hiszem ők sem velem.”

Mielőtt belebonyolódtunk volna a Nemzeti Filmalap körüli részletekbe jobbnak láttam, ha a Tanár urat arról kérdezem mi lesz, most, hogy befejezte a könyvet.

„Konrád György azt mondta nekem addig ne hagyd abba, amíg nem vagy boldog. Most keresem a boldogságot egy következő dolgozathoz, amiről még nem tudom, hogy össze-e hozható, de addig is kérem a türelmet” – mondta és máris belekezdetett egy újabb dedikálásba.

Van Dyck olcsóbb volt Munkácsynál

Publikálás dátuma
2019.02.20 11:00
Kásler Miklós, a nemzeti erőforrások minisztere (j2) és Baán László főigazgató (j) nézi a múzeum birtokába került Van Dyck-festm
Fotó: MTI/ Balogh Zoltán
Az utóbbi száz év legdrágább műtárgy vásárlásának örülhet a Szépművészeti Múzeum: a kormány támogatásával a flamand Anthonis Van Dyck képével bővült a gyűjteménye.
Kedd délelőtt az emberi erőforrások minisztere, Kásler Miklós királyi gyermekek portréiból álló kamaratárlatot nyitott a Szépművészetiben annak alkalmából, hogy a magyar kormány a múzeum részére megvásárolta az élvonalbeli flamand barokk festő, Anthonis Van Dyck egyik utolsó, befejezett művét, Stuart Mária Henrietta esküvői portréját. A Szépművészeti Múzeum elmúlt száz évében ez eddig a legnagyobb értékű műtárgy vásárlás. A festményt a Christie’s december 6-i árverésén Londonban vették meg 5,85 millió angol fontért, mintegy 2,1 milliárd forintért – azaz a mű jelentősen olcsóbb volt, mint Munkácsy Mihály Golgotája, amelyért a Miniszterelnökség idén januárban 10 millió dollárt, mintegy 2,8 milliárd forintot fizetett. (Korábban a Magyar Nemzeti Bank Értéktár programja 6 millió dollárt ajánlott a képért akkori tulajdonosának, Pákh Imre műgyűjtőnek, de ő 9 milliót kért. Azóta is rejtély, a Miniszterelnökség hogyan jutott kilencről tízre.) A Van Dyck-képnek – így tárlatnak is – némi bizarr színezetet ad, hogy I. Károly angol király legidősebb lánya, Stuart Mária Henrietta éppen kilencéves volt, mikor házasságot kötött az akkor tizennégy éves II. Orániai Vilmos herceggel, a független Hollandia későbbi kormányzójával. Igaz, a szövetségkötéseket megpecsételő gyermekházasságok akkoriban nem voltak szokatlanok, és minden bizonnyal a művet nem a tematikája miatt méltatta a világ festészetének egyik kiemelkedő alkotásaként az emberminiszter. A Szépművészeti kamaratárlatán tíz gyermekportré látható, többek között Baltazár Károly infáns − Stuart Mária Henrietta unokatestvére – portréja Diego Velázqueztől. Az ötéves trónörökös vadászként, puskával a kezében állt modellt a spanyol udvar festőjének. A Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe került műtárgy a 2004-ben megjelent Van Dyck-monográfiában és a holland művészettörténeti kutatóintézet nyilvántartásában is egyértelműen a művész saját kezű, kimagasló színvonalú alkotásaként szerepel. A szakirodalom a portré három ismert változata közül a szóban forgó képet tekinti az először készült, legkvalitásosabb példánynak – emlékeztet a magyar múzeum közleménye. A portré egyik ismert változata egyébként a Christie’s árverése előtt egy nappal, a Sotheby’s árverésén tűnt fel Londonban, és 790 ezer angol fontért, mintegy 284,4 millió forintért kelt el. Igaz, a festmény szerzőjeként Van Dyck műhelyét, nem pedig magát a festőt tüntették fel – a reprodukciók alapján utóbbi kép sötétebb tónusú, ám a kompozíció ugyanaz, a méret is majdnem azonos. „Nagyjából ez a különbség árban, hogy egy művész saját kezű alkotásáról van-e szó, vagy csupán a műhelyéből került ki” – nyilatkozta lapunknak Martos Gábor művészettörténész, aki a Papageno portálon épp kedden indított blogjában arról írt: Van Dyck képei iránt komoly érdeklődés mutatkozik az aukciós piacon. „Minden annyit ér, amennyit adnak érte: a két festmény között – mindkettőt láttam – jelentős a minőségbeli különbség mind a kidolgozottságát, mind a színeit tekintve” – mondta lapunknak Martos Gábor. A Christie’s árverésén egyébként 5-8 millió angol fontra tették a Szépművészetinek megvásárolt festmény becsértékét, az 5,85 millió fontos vételár reálisnak mondható.  

Győrből a Szépművészetibe

Mint arról korábban többször beszámoltunk, egy decemberi döntés nyomán 250 ezer euróért, mintegy 80 millió forintért vásárolta meg Sébastien Bourdon Nagy Szent család mosónővel című festményének tulajdonjogát Váczy Péter történész, művészettörténész örökösétől, Röszler Balázs Károlytól a Magyar Nemzeti Bank (MNB) Értéktár programja Bourdon festménye 1994-től 2017-ig a győri Városi Művészeti Múzeumban – a Váczy Péter-gyűjtemény részeként – volt látható, a kollekció egyik legbecsesebb darabjaként. A kép most nem a győri múzeumba, hanem a Szépművészeti Régi Képtárába került tartós letétbe. Az MNB-től kérdeztük, miért. − Az Értéktár program Tanácsadó Testületének ajánlása nyomán az MNB Igazgatóságának döntése értelmében − a festmény minősége és annak ritkasága indokolta, hogy a kép a budapesti múzeumba került – válaszolták megkeresésünkre. A témát egyébként a francia barokk művész többször megfestette, e képet pedig 1999-ben kiállították Montpellierben, a művész szülővárosának múzeumában is, a művész első teljes életmű-kiállításán.

Frissítve: 2019.02.20 11:00

Seggfejek a moziban - McKay legújabb műve már-már zseniális

Publikálás dátuma
2019.02.20 10:00
Nehéz eldönteni, hogy mi alapul a tényeken és mi a fi kció ebben a politikai komédiában
Fórum Hungary
McKay legújabb alkotása, az Alelnök, már-már zseniális. A főhőse pedig az Egyesült Államok történelmének egyik legkárosabb politikusa.
Adam McKay nagy játékos. Bevallom, korábbi munkássága során nem gondoltam ezt, hiszen a Ron Burgundy legendája két része, a Taplógáz, a Tesó-tusa vagy a Pancser Police után első osztályú idiotizmusok voltak, melyek kifejezetten a „pihent agyú” humoruk miatt folyamatosan azt a vágyat ingerelték bennem, hogy a popcornomat egyenként elkezdjem dobálni a vászon felé. Aztán, hirtelen jött A nagy dobás, mely a 2008-as gazdasági válságot igyekezett elmagyarázni és az abszurd humor intelligenciával való megbolondítása nagyon sok embernek bejött – de a formula még korántsem volt tökéletes azoknak, akik nem vágták a gazdasági szlenget, meg amúgy mindent, ami akkor történt. McKay legújabb műve, az Alelnök, már-már zseniális. Persze, ebben segített a témaválasztás is, mely igen hálás volt ez esetben: az Egyesült Államok történelmének egyik legkárosabb politikusa. Az első segítő tény, hogy nagyon keveset tudunk az igazi Dick Cheney-ről. Ahogy a film kezdő szekvenciáiban McKay ezt nyilvánvalóvá is teszi: kijelentik, hogy Cheney igen zárkózott és koncepcionálisan rejtélyes figura, de igyekeznek minden tőlük telhetőt megtenni, hogy ezen változtassanak. Ezek után, ember legyen a talpán, aki tudja, mi a tényalapú ebben a politikai komédiában, és mi az összeesküvési elmélet, de nem is érdekel. A címszereplő fickó ugyanis kellőképpen tenyérbemászó a valóságban (a vásznon meg pláne), és feltétel nélkül elhiszek minden szemétséget róla, amit a pofátlanság terén nem szégyenlős McKay állít. Jelesül, hogy ez a hájfejű piás, ahelyett, hogy szépen elitta volna az agyát, a felesége józanra rugdosta és folyamatosan motiválta, hogy egyre feljebb jusson a ranglétrán. És Cheney minden bizonnyal elnök is lehetett volna, ha nincs egy leszbikus lánya. Merthogy, ez még a legmegértőbb republikánus körökben is megbocsáthatatlan hiba. A film mindenesetre megmutatja, hogy azért így is elég sok kárt tudott okozni Cheney kezdve az Öböl-háborútól a szeptember 11-e utáni lehallgatási botrányokon és Guantánamoi kínzásokon túl egészen Irak mondvacsinált okokból kezdeményezett lerohanásáig bezárólag. És akkor az „emberi” oldaláról nem is beszéltünk. McKay kellőképpen intelligens ahhoz, hogy felépítse a háttérből dolgozó intrikus bábjátékos karaktert és a tényadatokat jól helyezze el a kikacsintós tragikomédiájában. Ami viszont probléma, hogy éppen ez az intelligencia gátolja meg abban, hogy a néphez tudjon szólni. Nem tud egyszerűen fogalmazni, a humor szándékolt többszörös összetettsége miatt pont csak annak a liberális gondolkodóknak lesz „világos” a film, akik az elhangzott állításokkal amúgy is tisztában vannak. Ez persze nem volt le az alapszintű élvezeti értékéből a látottaknak. Például, hogy Christian Bale újfent zseniális alakítást nyújt a nála totálisan más fizikumú főszereplő figuraként (Cheney, természetesen), de hát, akkor is fogtam a hasam a röhögéstől, amikor szintén utánozhatatlan Sam Rockwell lenyűgözően ostoba George W. Bush-ként és ne vegyük el a kreditet pazarság kategóriájában Steve Carelltől se, aki ijesztőbb barom a vásznon, mint Donald Rumpsfeld a való életben. Alelnök Forgalmazza a Fórum Hungary
Frissítve: 2019.02.20 10:00