Makk Károly választott purgatóriuma

A napokban jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában Makk Károly Szeretni kell című kötete, melyben a szerző, mint ahogy Konrád György író megfogalmazta, filmesemények köré gyűrte a történelmet.

Hol máshol rendezhették volna, Makk Károly Szeretni kell című könyvének a bemutatóját, mint egy moziban. A legendás rendező ott érzi otthon magát, így nem csoda, hogy a Kino mozi (ahol egyébként jelenleg rendszeresen nem tartanak vetítést) kávézójában pillanatok alatt feltalálta magát. És nem csak ő, hanem az a népes baráti és rajongói kör, melynek tagjai nem mulasztották volna el a „Tanár úr” könyvpremierjét. Sokan még a hivatalos bemutató előtt körülvették, és a hivatalos dedikálás előtt aláíratták a rendezővel a gyorsan begyűjtött saját példányukat.

Aztán elérkeztünk a hivatalos részhez, mint kiderült két földit, vagyis két Berettyóújfaluból elszármazott férfiút várt az alkalmi pódium. A kötetről ugyanis Konrád György beszélgetett Makk Károllyal. Konrád előbb járt Makk Károly édesapjának vidéki mozijában, mint ahogy a mostani kötet szerzőjét megismerte volna és több évtizedes jó barátságba keveredtek volna. Hiába éltek gyermekkorukban mindketten Berettyóújfaluban, csak később már Pesten mutatták be őket a Lukács Fürdő teraszán egymásnak.

Ennek a találkozásnak az időpontjáról egy kis vita támadt a két érintett között, de aztán Konrád György pillanatok alatt tovább lendítette a bevallottan elfogult felvezetőt: „úgy tapasztaltam, hogy a baráti körömben két ember tud, tudott nyomdakészen mesélni, az egyik Örkény István volt, a másik Karcsi. Ült a történet, színe, szaga volt és mindig voltak olyan részletei, amelyek másnak nem jutottak volna eszébe.” Aztán hamar eljutottunk a kötet kulisszatitkaihoz: „Ezt a könyvet Karcsi badacsonylábdihegyi nyaralójukban írta hol fent, hol lent, a ház különböző helységeiben. De ez számára mégis csak egy mámoros új, „születési” állapot volt, hiszen filmrendezőként mindig sok ember vette körül, de ha az ember ír, akkor az a jó, ha nincs körülötte senki. Sőt elkezdi idegesíteni, ha mégis a környezetében bárki létezni akar. Én egyike voltam azoknak, akik biztatták Makk Károlyt, hogy írjon, mert abból kisülhet valami jó.

Aztán az író azt kérdezte milyen volt filmrendezőként beiratkozni ebbe a különös egyszemélyes tanfolyamba. „ Az elején egy játék, a közepén munka, a végén egy gyötrelem.”- hangzott a válasz. Évek óta tervezte, már csak azért is, mert 1944-ben került be a filmgyártásba, hogy valamilyen módon nyomot kellene hagynia. Sok élménybeszámolót tartott vidéki művelődési házakban, de a mesélés már rutinná vált, nem okozott izgalmat, mint ahogy az sem, amikor a lánya által vásárolt magnetofonra kezdte el mondani különböző emlékeit.

Másfél-két éve viszont összetalálkozott a Kossuth Kiadó igazgatójával, Kocsis András Sándorral, aki azt kérdezte tőle, hogy nincs-e kedve egy könyvet írni. Ezt egy égi jelként értelmezte és elhatározta, írni fog. Először azt gondolta, hogy nem lesz probléma, de az első napokban mégis többször összetépte a kéziratot, de később megszületett pár olyan mondat, amely elkezdte diktálni a következőt és az íráskényszer valósággal rabul ejtette. Emellett sokat segített a szerzőnek a toll siklása, a mozdulattól ugyanis az emlékek is egyre élénkebbé váltak.

Az első tíz oldalt aztán elküldte a kiadónak, ahol azt mondták, márpedig ez a szöveg nekik kell. Makk Károly azt mesélte, hogy az emlékeknek az a bizonyos kútja jóval mélyebbnek bizonyult, mint eredetileg gondolta, ezért több időbe tellett ezt a kötetet megírni, mint azt korábban gondolta, de ma úgy látja mindenképp megérte a fáradozás. Konrád szerint Makk számára olyan lehetett ez az egész, mint egy purgatórium, melyen a szerzőnek végig kellett mennie. „Beugrottál a kútba, de kiderült ebből a kútból nem olyan könnyű kiugrani.” – tette még hozzá szelíd iróniával az író.

Konrád szerint Makk a kötetben filmről filmre halad, vagyis filmesemények köré gyűri a történelmet. A kötetből kirajzolódik Budapest kulturális életének a XX. századi történelme, a szerző saját szerelmi történelme, illetve a korabeli politikai események is megjelennek a könyv lapjain. Konrád úgy véli, hogy a rendezés nem más, mint egy erotikus varázslat. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy film körül ott vannak a színészek, színésznők, operatőr, vágó, sofőr mind egy-egy személy, akik gazdagabbá teszik Makk Károly kötetének elbeszélő szerkezetet.

A szerkezet kialakításáról is szívesen beszélt lapunknak a szerző a bemutatót követően, miközben társalgásunkat időnként megszakította egy-egy dedikálás, vagy a barátok búcsúzása.

„ Az egésznek egy megfogható konkrétuma volt, mégpedig a filmjeim sorrendje és stáblistája. Ezt követtem a könyvben. Az elején könnyebb dolgom volt, mert a régebbi filmekre jobban emlékeztem. Később egy-egy filmmel kapcsolatban készítettem egy vázlatot és felidéztem, hogy a meglévő emlékeimet milyen dolgokkal tudnám még kiegészíteni. Aztán eszembe jutott, hogy a filmjeimben is gyakran játszom az idővel, vagyis váltogatom az idősíkokat, kipróbáltam ezt a technikát az írásban is.

Ha írtam egy filmről és benne egy operatőrről, akkor olykor ugrottam egyet az időben és a legutóbbi közös munkákat és az ehhez kötődő emlékeket is szóba hoztam. Ahogy a könyvön dolgoztam, a szereplők kezelését és az atmoszférát illetően igyekeztem konzekvensen egy saját stílust kialakítani, de néha elszakadtam ettől és megpróbáltam játékos, gazemberes elemeket beleszőni érintve politikai, emberi és szerelmi szálakat. Sok tapasztalatot és tanulságot igyekeztem belesűríteni ebbe a kötetbe és szeretném, ha ez mások számára is használható lenne.”

Arra a kérdésre, hogy alkalmazott-e öncenzúrát az írásánál, nemes egyszerűséggel a szerző azt válaszolta, hogy igen. „ Filmrendező vagyok, tudok vágni, ezt a képességemet az írásnál is tudtam kamatoztatni.”

A most is remek kondícióban lévő a nyolcvankilencedik születésnap felé közeledő szerzőt arról is kérdeztem, mikor forgat újra.

„Én már nem tudok filmet csinálni. Nem tudnám olyan kevésbé rátermettnek tűnő embereknek a véleményét figyelembe venni, akiket nem biztos, hogy egyáltalán felvettem volna a főiskolára. Nem tudok velük mit csinálni és azt hiszem ők sem velem.”

Mielőtt belebonyolódtunk volna a Nemzeti Filmalap körüli részletekbe jobbnak láttam, ha a Tanár urat arról kérdezem mi lesz, most, hogy befejezte a könyvet.

„Konrád György azt mondta nekem addig ne hagyd abba, amíg nem vagy boldog. Most keresem a boldogságot egy következő dolgozathoz, amiről még nem tudom, hogy össze-e hozható, de addig is kérem a türelmet” – mondta és máris belekezdetett egy újabb dedikálásba.