A pápa és a pártok

Amikor múlt kedden Ferenc pápa felszólalt az Európai Parlament strasbourgi ülésén, beszéde közben az első taps a parlament baloldalán csattant fel. Szocialisták, kommunisták, zöldek kezdtek el először tapsolni, amikor arról beszélt, hogy az emberi jogok önmagukban nem sokat érnek, ha az embernek nincs mit ennie, és nincs munkája. E tömör és közérthető mondatban benne van a politikai baloldal krédója. Ha egy társadalom nem tud megfelelő megélhetést és munkalehetőséget kínálni minden tagjának, akkor a sokat emlegetett politikai szabadságjogokat is csak a jómódú emberek tudják élvezni.

Elsősorban a baloldalon tapsoltak annak a mondatainak is, amellyel a bevándorlók iránti türelmet és szolidaritást sürgette. Örülhettek a zöldek is, hiszen pápai beszédben alighanem először hangzott el az alternatív energia dicsérete. És remélhetőleg minden EP-képviselőt megérintett az, amit az „eldobás kultúrájáról” mondott. A pápa egyenesen a képviselők missziójának nevezte, hogy a fogyasztást és az elosztást az emberek valós igényeihez igazítsák, véget vetve egyfelől az esztelen pazarlásnak, másfelől a szegénységnek, nincstelenségnek. Realitásérzékét dicséri, hogy hozzátette: ez olykor lehetetlennek látszik. De erővel és nagylelkűséggel, mondta, mégis felül lehet emelkedni az önzésen.

Ferenc pápát Martin Schulz, az Európai Parlament szocialista elnöke hívta meg a testület strasbourgi ülésére, és a meghívással vállalt némi kockázatot. Akadtak szélsőbaloldali képviselők, akik az EP világnézeti semlegességével ellentétesnek gondolták a „vallási propagandát”. Másokban még ott élt II. János Pál 1988-os látogatásának emléke, amikor egy protestáns képviselő dühödten ordibálva Antikrisztusnak nevezte a pápát, és nyílt színi verekedésre került sor a bekiabáló és néhány katolikus képviselőtársa között. De szerencsére a mai protestánsok már rugalmasabban értelmezik a római pápát Antikrisztusnak nevező hajdani tanítást. A pápalátogatás ellen tiltakozó francia képviselőt pedig egy blogbejegyzés arra figyelmeztette, hogy Ferenc pápa tanítása progresszívebb, mint sok baloldali párt programja. A katolikus egyházfő pedig a várható kritikákra reagálva hangsúlyozta, hogy a Szentszék nem vonja kétségbe az államok laikus jellegét, és annak tiszteletben tartásával szeretne az eddiginél jobban együtt működni az Európai Unióval.

De Ferenc pápa nem csak kellemességeket jött mondani Strasbourgba. A tőle már megszokott egyszerű és közérthető szavakkal „terméketlen nagymamának” nevezte Európát. Szavai szerint Európa megöregedett, összehúzódott, már nem főszereplője a világ eseményeinek. Hajdan előre mutató intézményei – itt feltehetően az Európai Unióra gondolt – bürokratikus technicizmusba fulladtak. Ezzel a nézetével bizony nincs egyedül. Osztják ezt azok a csalódott európaiak is, akik nem mennek el az EP-választásokra szavazni, együtt a média azon munkásaival, akik tudomást sem vesznek az európai intézmények működéséről. És osztják persze azok az ázsiai és amerikai üzletemberek is, akik a „vén Európát” leírva a Csendes-óceán két partja közti együttműködésben látják a jövőt. Pedig az Európai Unió valódi egység esetén a világ első számú gazdasági hatalma lehetne, de széttöredezett jogrendszere és a tagállamok önzése miatt nem tud élni ezzel a lehetőséggel.

A pápa természetesen nemcsak a gazdasági potenciálra, hanem Európa szellemi gazdagságára is gondolt. Amely – mint II. János Pál pápa nyomán ő is megismételte – a görögök és Róma, a kelták, a germánok és a szlávok örökségére, s az azt formáló kereszténységre épül. (Minket, magyarokat sajnos nem említett meg egyik egyházfő sem.) Evangéliumi példák helyett a görög klasszikusokkal illusztrálta, milyennek szeretné látni Európát. Egy reneszánsz festményt idézett, amelyen együtt látható Platón és Arisztotelész. Platón az ideákat szemlélte, Arisztotelész pedig az evilági valóságot. E kettőnek - az ideának és a realitásnak - kellene ismét meghatároznia kontinensünket. Hétköznapi nyelven ezt úgy mondják a politikusok, hogy nemcsak programok kellenek, hanem víziók is. De az utóbbiak mégis fájón hiányoznak a politikából és a közgondolkodásból.

Számomra mégis azok volt a pápa legrokonszenvesebb mondatai, amelyekben arról beszélt, hogy új életet kell lehelni az európai demokráciába. Vagyis nem azon kell siránkozni, hogy elavult, hogy nem működik, hogy valami „illiberális” sunyiság kell helyette. „A politikai pártok sokfélesége nagy érték”, amelyet meg kell védeni, mondta szó szerint. Ez a gondolata olyan távol áll a Magyarországon pusztító politikai kereszténységtől, annak gyűlölködő, a nem jobboldali hívőket kirekesztő, antidemokratikus szellemétől, hogy érdemes lenne a demokrácia képzeletbeli falára felvésni. Keresztény ember nem hiheti, valóban keresztény pap nem hirdetheti, hogy csak egyetlen párt, egyetlen kormány, egyetlen miniszterelnök testesíti meg a közjót. A közjó csak a demokrácián keresztül érvényesülhet, amelyet az egymással versengő, de egymást tisztelni is tudó pártok csak együtt, a maguk sokféleségében tudnak megjeleníteni.

Nagyon üdvös lenne, ha a tiszta és világos pápai útmutatás nyomán a magyar katolikus egyház is egyforma tisztelettel fordulna minden demokratikus erő felé.