Már a huszadik század utolsó negyedében tanulmányok tucatjai jelentek meg a demokrácia működésének-működtetésének nehézségeiről. Hozzánk, és ehhez a középkelet-európai régióhoz meglehetős fáziskéséssel, s magától értetődően csak a rendszerváltoztatást követően juthattak el azok a problémák, amelyek a tőlünk nyugatabbra eső, nagy hagyományú demokráciák életében már korábban is jelentkeztek, és amelyeket nekik azóta többé-kevésbe sikerült is megoldaniuk. Nálunk azonban - felkészületlenségünk folytán -, szinte kezelhetetlen gondnak mutatkoznak, s napjainkban az ellenzék politikai pártjai és a kormányellenes tüntetők viszonyában manifesztálódnak.
Ha csak a ’68-as franciaországi diáklázadásra gondolunk, amely az addig a nagy népszerűségnek örvendő De Gaulle lemondásához vezetett, akkor beláthatjuk, hogy a civil mozgalmak a hivatalos politika irányvonalával szemben képesek jókora meglepetéssel szolgálni. Annak idején A. Raucher, az augsburgi egyetem társadalomtudományi tanszékének professzora a „Perszonalitás, Szolidaritás, Szubszidiaritás” című könyvében reflektált az előbb említett és ehhez hasonló indíttatású válságjelenségekre. Többek között ezt írta: „Magában a demokráciában is – amelynek ’polgár közelinek’ kell lennie – megnő a tehetetlenség érzése azok ellen, akik a hatalom kapcsolótábláinál ülnek. A választókban fölmerül a kérdés: mit érhetek el egyetlen szavazatommal? Gyakran kénytelenek tapasztalni, mennyire hatástalanok az ellenőrzési és kritikai lehetőségeik”. A tehetetlenség-érzés vagy megbénítja, vagy ellenkezőleg: rendkívüli aktivitásra készteti az embereket.
A napjainkban zajló demonstrációk az utóbbira nyújtanak példát.
De van ennek az idézett szövegrészletnek egy másik, ugyancsak a hazai viszonyainkra vonatkoztatható jelzése: nem tesz különbséget a politikai pártok között, hanem minden – legalább is a törvényhozásban szereplő – pártot egy kalap alá vesz, mivel mindegyik, ha különböző mértékű felelősséggel is, de ott ül a hatalom kapcsolótábláinál. S mintha a tüntetéseken részt vevők is ezen az állásponton volnának. A kormány leváltását követelő transzparensek mellett megfogalmazzák azt is, hogy az ellenzéki pártok egyikével sem kívánnak kapcsolatba lépni. S ennek indoklása abban nyilvánul meg, hogy az ellenzéki pártok némelyike is volt már kormányon, amitől viszont a tüntetések szervezői s gyaníthatóan a résztvevők sincsenek elragadtatva. Marad tehát a „kinn a bárány, benn a farkas” alaphelyzet.
A tüntetéseken használatos transzparensek viszont azokat az üzeneteket veszik át, amelyeket az ellenzéki pártok már korábban is mondogattak. A tüntetők akarata és értékítélete – bármennyire is tiltakozzanak ellene –, mégiscsak egybeesik az ellenzéki pártok célkitűzéseivel. Amit azért mégsem lehet egészen figyelmen kívül hagyni. Mint ahogy a tüntetések életben tartása érdekében körvonalazódó igényt sem, hogy valamilyen pártszerű szerveződésre nekik is szükségük volna. De hogy az új párt milyen legyen, arról a demonstrálóknak fogalmuk sincs.
Valójában elkerülhetetlen a pártok és a tüntetők közötti kapcsolatfelvétel. Már csak azért is, mert a civil tüntetések szervezőinek többsége nem felel meg a résztvevők által elvárt kommunikációs követelményeknek. Magyarán: az összegyűlteknek rossz beszédeket mondanak. Ami ugyancsak a kezdeti lendület és érdeklődés lefékezéséhez vezethet.
Minden nehézséget és reális gondot figyelembe véve mégiscsak szükséges volna minél hamarabb kapcsolatot találni az egyre szélesebb körű társadalmi elégedetlenségnek - pártban vagy anélkül – hangot adók között, hogy ez a hang a növekvő elégedetlenséggel párhuzamosan erősödjön. S hogy a mondanivaló tartalma kikristályosodhasson. Hiszen sem a pártoknak, sem a tüntetőknek nem volna szabad megfeledkezniük a még megszólítandók, a némán, összeszorított foggal küzdők, a mindkettejük mozgósító erejét felülmúló sokaságáról. Mert ez az ország, nemcsak pártokból és nem is csak a fővárosban és néhány nagyobb városban tüntetőkből áll, hanem azokból is, akik eddig minden lehetséges tiltakozási formától távol tartották magukat, sőt, a „jött-menteknek” számító kérdező-biztosoktól is. Nem szabad megfeledkezni a kisebb települések, a vidéki falvak népéről sem, akik talán még az előbbieknél is rosszabb helyzetbe kényszerülve próbálják kialakítani a saját sorsukra szabott túlélési stratégiájukat.
Ha pártpolitikusok és tüntetésszervezők nem találnak egymásra, ha nem jön létre közöttük egy mindenkit megszólítani képes dialógus, akkor a hazai politikai életben az a pszichológusok által ismert kommunikációs zavar jöhet létre, amely a fejlődési diszfáziában szenvedő és az autista közötti viszonyra hasonlít. Az előbbiben a tüntetők szenvednének, akik a nyelvhasználat zavarát fokozott gesztikulációkkal pótolják, az utóbbiban a politikusok, akik a maguk tolvajnyelvén folytonosan beszélnek, de az önmaguk közlési kényszerétől független véleményről tudomást sem vesznek. Mindkét tünet – tanítja a pszichológia - fejlődési rendellenességből származik.
Esetünkben demokráciánk kiskorúságából.
