Negyvenöt év óta nem volt példa olyan magas rangú orosz katonai vezető pakisztáni útjára, mint amilyen most Szergej Sojgu védelmi miniszteré volt. Utoljára 1969-ben utazott Andrej Grecsko védelmi miniszter Iszlámábádba.
Sojgu ráadásul nem tiszteletkört írt le, súlyos aktatáskával érkezett. Vendéglátói egyenesen „korszakos jelentőségűnek” nevezték a katonai szerződést, amelynek részleteit nyilvánosságra sem hozták.
Sojgu megelégedett annyival, hogy a megállapodás gyakorlati hasznát emelje ki, és csak sejtetni engedte, hogy olyan „konkrét intézkedéseket” vitattak meg, amelyek „konkrét célokat” szolgálnak.
A „Kommerszant” című moszkvai lap tudni véli, hogy Sojgu a pakisztáni kormányfővel megvitatta a Mi-35 helikopterek szállításának lehetőségét, amelyek jó szolgálatot tehetnek a terroristákkal és drogkereskedőkkel vívott harcban.
Ennél azonban Pakisztán többre vágyik: kis és közepes hatótávolságú légvédelmi rakétákra, sőt nagyható-távolságú irányítható lövedékekre. És ez még nem a lista vége…
Teljesebb a kép, ha mindehhez még hozzátesszük, hogy az orosz védelmi minisztérium feje abból a Kínából érkezett Iszlámábádba, amely Pakisztán politikai és katonai szövetségese.
Sojgu Kínában is haditechnikai kérdésekről tárgyalt. Kína azonban óvatos, amerikai kapcsolataira is ügyel, és mint ezt a legutóbbi nemzetközi tanácskozások is igazolták, esze ágában sincs lelkesen és túlbuzgóan Moszkva mellé állni az ukrajnai válságban.
A Kremlnek új partnerekre és szövetségesekre van szüksége, nagyobb mozgástérre a nemzetközi porondon. Ezen dolgozik Pakisztánban is.
A NEWSru.com internetes hírportál beszámolója szerint Navaz Sarif miniszterelnök meghívta Vlagyimir Putyint Pakisztánba. A Kommerszant című lap értesülése szerint erre már jövőre sor kerülhet.
Ez a látogatás jól illeszkedne a sorba: a védelmi minisztert megelőzően idén Pakisztánban járt az orosz légierő, a szárazföldi csapatok és a haditengerészet főparancsnoka is.
A jelek szerint, tehát, olyan egyezség kereteit körvonalazták, amelyet a legmagasabb szinten töltenek meg tartalommal és szentesítenek majd.
1996-tól 2010-ig Oroszország mindössze 70 Mi-17-es szállító helikoptert adott el Pakisztánnak, míg Kína és az Egyesült Államok voltak a nagy fegyverszállítók.
Másfél évtized alatt több mint 20 milliárd dollárt adtak az amerikaiak Pakisztánnak különböző gazdasági és katonai programokra.
2009-ben elfogadtak egy olyan törvényt, amely évente másfélmilliárd dollárt biztosít Iszlámábádnak öt éven keresztül.
Ez Washingtonnak példátlan ellenőrzést biztosított a pakisztáni hadsereg és a nukleáris program felett. Ilyen befolyás megszerzéséről Moszkva nem is álmodhat.
A legérdekesebb ebben a játszmában, hogy eddig a Pakisztánnal ellenséges India volt Moszkva nagy partnere a térségben, márpedig a Pakisztánt sújtó fegyverszállítási embargó idei felmondásával a Kreml már jelezte, hogy szívesen fordul a Washington számára nem mindig kiszámítható pakisztáni nukleáris hatalom felé.
Ismerve Pakisztán ellentmondásos magatartását a válságövezetben, kényes területre tévedt Oroszország.
Indiáról, természetesen, Moszkva nem akar lemondani. Idén Rogozin miniszterelnök-helyettes kétszer is tárgyalt Indiában a haditechnikai együttműködésről, decemberben pedig Putyint várják Delhibe.
A Pakisztánnal többször is háborús konfliktusba került India nem nézi jó szemmel a most alakuló újfajta barátságot.
Jól emlékeznek még arra az időre, amikor éppen Putyin volt az, aki 2010-ben szót emelt a Pakisztánnal tervezett stratégiai és katonai kapcsolatok fejlesztésével szemben éppen az Indiával kialakított jó viszony miatt.
Ellenkezése nem tartott sokáig… Ugyanakkor Moszkva mostani lépését az is megkönnyíthette, hogy India az utóbbi időben nagyobb figyelmet kezdett szentelni nyugati kapcsolatainak. A játszma, tehát, többszereplős és folytatódik.
A NEWSru.com hírportál olyan hazai és nemzetközi véleményeknek adott hangot, amelyek szerint nem csupán arról van szó, hogy az ukrán válság kényszeríti Moszkvát a Kelet felé fordulásban.
Oroszország és Kína arra törekszik, hogy valamilyen módon ellensúlyozza az Egyesült Államok világméretű dominanciáját.
Ehhez társul az is, hogy a Szovjetunió szétesése után Kelet-Szibéria és a Távol-Kelet katasztrofális helyzetbe került, mind gazdaságilag, mind a népesség drasztikus csökkenését illetően.
Ha itt nem lesznek képesek eredményt elérni, akkor az ország területi egysége is veszélybe kerülhet. Márpedig ehhez szükség van ázsiai szövetségesekre.
De milyen szövetséges lehet az Oroszországnál erősebb és dinamikusabb Kína, amely számára soha nem volt közömbös az ásványkincsekben gazdag és népességben szegény Szibéria és az orosz Távol-Kelet?!
Oroszország nem mondhat le Európáról, számára továbbra is az első számú partner marad. Az orosz külügyminiszter nem győzi cáfolni, hogy Moszkva lemond a Nyugattal való együttműködésről a Kelet javára.
Arról van inkább szó, hogy a Kreml szélesíteni próbálja azt a színteret, amelyen az eddiginél jelentősebb szerepet játszhat.
