Kételkedve Orbán Viktor nyelvtudományi ismereteiben, belekukkantottam a neves Bakos Ferenc tudományos idegen szavak szótárába, megkerestem az illiberális kifejezés pontos értelmezését. Bakos szerint - neki hiszek – a latin eredetű ritka formula azt jelenti, hogy „szűkkeblű, kicsinyes”. Tehát, ha Orbán valami jeleset értett alatta, a gonosz liberalizmus kategorikus elvetését, melléfogott. Önmagát, pártját, politikáját minősítette, igencsak precíz találattal.
Hasonlóképpen az osztrák zöldpárti hölgyhöz, az Európai Parlament alelnökéhez, Ulrike Lunacekhez, aki Zentai Péter Eurozóna műsorában igencsak indulattal szólt arról, milyen uniós tagállam is az, amelynek törvényhozási elnöke kitiltja az ülésteremből - mi több, az egész épületből - a csillagos kék lobogót.
Miért éppen az szúrja Kövér László szemét?
Sokat gyötrődni a válasz meglelésével nem kell. Orbán illiberális változatának mintájára alkalmazható az „ildiplomácia” arra a külpolitikára, amelyet újabban a Fidesz-KDNP kormányzat követ. Mind jobban a növekedő nemzetközi elszigetelődés tapasztalható, ennek még torz változatai is megjelennek, amelynek ékes példája volt a kéretlen litvániai "fölbukkanás". Miniszterelnökként ott állni Vilniusban, néhány magyar katona gyűrűjében, dermedt tekintettel a levegőbe bámulni, annak a tudatában, hogy egy elvben uniós „testvéri ország” államfője és első minisztere nem fogadja az első számú magyar állami vezetőt... Ilyen diplomáciai baklövés az utóbbi időben aligha volt, még a leggorombább kapcsolatokban sem.
Mégsem meglepő. Azok után, amilyen mértékben degradálódott a gazdaságpolitika, látva azt, hogy még a fél-százezret éppen meghaladó magánynyugdíjas pénzére is ácsingózni kell, ahogyan inas sorsra akarják kényszeríteni az ifjúság zömét, ahogyan módszeresen tönkre teszik a közoktatást, ugyanilyen törvényszerűen vált nyilvánvalóvá, hogy elérkezik a kormányzati külpolitika összeomlásának az ideje is. Megjött.
Fölületes volna a bekövetkezését Szíjjártó Péter külügyminiszteri kinevezésével magyarázni. Nem az életkor tesz bárkit is alkalmassá egy posztra, hanem a tehetség és a rátermettség. Szíjjártó amúgy nem ellenszenves - bár akadnak, akiknek erről egészen más a véleménye -, de az első perctől nyilvánvaló volt, hogy talán nem ez lehet az igazi hivatása. A kiszemelésében, nagyobb mértékben jöhetett számításba haveri helyezkedése, buzgalma, mint bizonyított képessége.
De ez sem meglepő. Hozzá hasonló egyéniségeket, másokat is találhatunk tárcák élén, a kormányzati eredmények jelzik, hogy meglehetősen dilettáns kormány vezeti manapság az országot. Kétbalkezes döntések születnek, néha az a megfigyelő érzése, hogy még az egyébként rokonszenves Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter - vitathatatlan szakképzettsége ellenére is -, gyakran mellé fog. Szubjektiv döntései okán. Ha a dilettantizmus összetalálkozik az elfogultsággal, szánalmas következményekre vezethet.
Orbán Viktorról általános vélemény még az iránta kevésbé rokonszenvező nemzetközi körökben is, hogy tehetséges politikus. A szimata rendkívüli, minden meglepő hirtelen fordulata ellenére is van alkalom, amikor remek érzékkel reagál, még ha erővel próbálja is érvényesíteni az akaratát. Ezt látszik igazolni mind a 2010-es, mind az idei választási győzelme. Annak ellenére, hogy fő irányváltásai néha csakugyan meghökkentők, például az induló féktelen liberálisból nacionalista jobboldali, vagy a Nyugat- barát, elszántan antikommunistából Putyin cimborája lett. Jól lehet, tud igazán hajlékony is lenni: tegnapi Moszkva szimpatizánsból egyik napról a másikra ismét Merkelhez dörgölőző szövetségessé, ha rádöbben, melléfogott.
Most, hogy a válság a diplomáciában is elérte a kritikus szintet. Visszamenőleg sok érdekes, eddig talán háttérbe szorult megfigyelés kerülhet elő. Aki időnként jobban odafigyel a brüsszeli pillanatokra, észreveheti, hogy Orbánnak, minden igyekezete ellenére az Unióban nem sikerült szupersztárrá válnia. Nem az jelzi ezt, hogy a csoportképeken a hátsó sorba szorul, Magyarország kis állam, elől inkább Merkelnek, Cameronnak, Hollande-nak és a hozzájuk hasonlóknak van a helyük, de a kétoldalú találkozások is inkább kézfogásokra szorítkoznak. Lehet, hogy rossz az emlékezetem, de például François Hollande és Orbán meghittebb kettőséről ritkán készült fotó. Az olyan hiú politikusnál, amilyen Orbán, ez óhatatlanul nyomot hagy, kialakul benne a Nyugat-ellenes hevület. Mellékes még az is, hogy az unió támogatásai szívesen látottak, de közben nem mindenkinek tetszik, ha elszántan szidalmazza Brüsszel működését, Cameronnal együtt föltűnően Juncker ellen szavaz.
Ha baj van - már pedig a helyzet szerint baj van -, haladéktalanul neki kell látni a diplomácia mind radikálisabb átszervezésének. Természetesen oka lehet annak is, hogy ezen túl a mindenre kész Lázár János, az univerzális politikai zseni lesz a gazdája az uniós ügyeknek is, ami a gyakorlatban azt jelentheti, hogy Orbán veszi kezébe a legfőbb döntéseket. Sok mindenre lehet következtetni a külügyminisztérium drasztikus leépítéséből is: a kormányfő tudja jól, ha értelmes emberek dolgoznak a külügyben, azok csakis meggyőződéses Nyugat-barátok lehetnek, akik ismerik a nagyvilágot, és keserűen észlelik a diplomáciai logikával való szembefordulást.
Sebaj, ez a sebtében elkezdett, érthetetlennek látszó irányváltás is gyorsíthatja az elkerülhetetlenül közeledő rendszerváltozást.
