Előfizetés

Darázsfészek

Szabad az út, előbb-utóbb megérkezik az új amerikai nagykövet Budapestre, de naivitás volna azt hinni, hogy ettől új fejezet nyílhat majd a magyar-amerikai kapcsolatokban. Ezt a korábban kiegyensúlyozott viszonyt sikeresen dolgozta le mélypontra az Orbán-kormány, s az utóbbi hónapokban - s ezt is csak maguknak köszönhetik – már nem udvariasan a háttérben, hanem a nyílt színen, nyílt sisakkal folynak a csatározások. A vízumtilalmakat nem amerikai részről hozták nyilvánosságra, de a kitiltási botrány alkalmat adott arra, hogy Washington ismételten felsorolja aggályait, fenntartásait. Kiderült az is, az amerikaiakat a trend frusztrálja leginkább: semmiféle jelét nem látják annak, hogy Budapesten bármiben is hajlandók lennének módosítani az irányt.

Magasabb szintről már nem jöhetett volna figyelmeztetés, mint Bill Clintontól, a máig legbefolyásosabb amerikai politikustól, majd pedig magától az amerikai elnöktől, Barack Obamától. Washingtonban jóval erélyesebben fogalmaznak, mint az uniós fővárosokban, de az üzenet lényege ugyanaz. Nem lehet kitartóan és arcátlanul szembemenni annak a szövetségi rendszernek az érdekeivel és alapértékeivel, amelyhez a rendszerváltás után olyannyira vágytunk csatlakozni, amely befogadott bennünket, s amely tagságnak támogatásokban is kifejeződő előnyeit persze egyenesen elvárjuk, élvezni akarjuk. Nagyon kevés ma már csak azzal takarózni, hogy Magyarország elkötelezett NATO-szövetséges, ha vállalásaink teljesítését még mindig csak ígérgetjük. Hiába bizonygatjuk szavakban, hogy a nagy stratégiai kérdésekben egyetértünk, ha a kormány konkrét, napi lépései ezzel a kijelentéssel rendre gyökeresen ellentétesek.

Meg lehet sértődni John McCain szenátorra, aki az amerikai politikában is közismert arról, hogy nem udvariaskodik, hanem, kimondja, amit gondol. Újabb megszólalása ismét világosan cáfolja azt a kormánykörökben dédelgetett tévhitet, hogy a republikánusok másképp viszonyulnának a kormányfő illiberális politikájához. Épp ellenkezőleg, még keményebben állítanák pellengérre. Nem irigyeljük Colleen Bellt, aki ebbe a közép-európai darázsfészekbe csöppen, de aligha kell félteni, nyilván kedveli a kihívásokat.

A szögesdróton innen és túl

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2014.12.04. 06:45
Ivaskovics Viktor és Sőtér István az egyik jelenetben
Hihetetlen történet azé a fallal kettészakított falué, ami több országhoz is tartozott, egybefonódó életeket választott ketté. Zelei Miklós írt a témából abszurd darabot, Zoltán újratemetve címmel. A Nemzeti Színházban látható, Vidnyánszky Attila rendezésében.

Eszelős abszurd, erős, fájdalmas valóságalapokon. „Kis berlini falnak” is hívták, azt, ami egészen 2005-ig kettészelte és elzárta egymástól egy falu két oldalát, Kisszelmencet és Nagyszelmencet.

A történet szinte hihetetlen, a határt a falu főutcáján húzták meg. Ez a település 1920-ig a magyar királysághoz tartozott, ekkor viszont Csehszlovákiához került.

Zoltán azt hagyja végrendeletül, hogy a menyasszonya mellé temessék FOTÓK: EÖRI SZABÓ ZSOLT

Zoltán azt hagyja végrendeletül, hogy a menyasszonya mellé temessék FOTÓK: EÖRI SZABÓ ZSOLT

Az első bécsi döntés után újra Magyarországhoz csatolták. A második világháborút követően, amikor a Szovjetunió bekebelezte Kárpátalját, az ikerfalu kisszelmenci része már hozzátartozott, Nagyszelmenc pedig ismét Csehszlovákiához.

És bizony még a rendszerváltás után is ott állt az áthatolhatatlan, sajátos vasfüggöny a falu főutcáján, amíg a helyén meglehetősen későn, 2005. december 23-án, megnyitották a határátkelőt.

Hogy végre megnyílt, abban része volt Zelei Miklós író-újságírónak, aki vagy húsz évig szívósan küzdött azért, hogy ez a nemzetközi viszonylatban is tarthatatlanná,kínossá vált állapot, végre, valahára megszűnjön.

Könyvet is írt a históriáról, A kettézárt falu címmel, ami 2000-ben jelent meg. És színdarab is született a témából, Zoltán újratemetve címmel, ennek ősbemutatója tavaly nyáron volt a zsámbéki színház, a beregszászi teátrum, és a Nemzeti koprodukciójában, Vidnyánszky Attila rendezésében.

Azóta nem játszották a produkciót, ami most felújított formában a Nemzeti Színházban került bemutatásra, a Gobbi Hilda Színpadon.

Zelei az abszurd történetet még abszurdabbá tette. Zoltán Zoltánovics Zoltán elsőrangú borjúgondozóról írt, aki szovjet állampolgárságú magyar, és éppen mielőtt összeházasodna, elviszik  gulágra.

A határ túloldalán rekedt menyasszonya a bánatába pusztul bele. Zoltán pedig azt hagyja végrendeletül, hogy a menyasszonya mellé temessék. És ekkor indul a faluja béliek kálváriája.

Megpróbálják átvinni a halottal teli koporsót a határ túloldalára. De persze újra és újra elakadnak, falakba, határőrökbe, mindenféle marcona, útjukba álló emberekbe ütköznek, akiknél a szabály az aztán szabály, és még a megvesztegetés fegyvere is csődöt mond.

Vidnyánszky különböző alakzatokba rendeződő csoportmozgásokkal ábrázolja a falu népét, azt, ahogy lendülettel nekirugaszkodnak a reménytelen feladatnak, a kudarcok után megint és megint megpróbálnak bízni, erőt gyűjteni a következő nekirugaszkodáshoz.

Néha a félelem, a rettenet ül ki az arcukra, a megalázottság döbbenete, hogy már maguk sem hiszik, hogy se kérlelés, se korrupció, se semmi nem használ. Puskát lehet fogni rájuk, le lehet üvölteni a fejüket.

Vámvizsgálatnál akár a legintimebb helyeken is összevissza lehet őket taperolni, és a sárga földig lehordani valamennyiüket, többször tudatosítani bennük, hogy bármit is csinálnak, ők csak akármikor sárba taposható alattvalók.

Na jó, nem mondom, hogy a ruhájuk alatt, sőt a testrészeik között, nem próbálnak csempészni, amit csak lehet, akár még a koporsóba is kerül kábítószer.

De ahol ilyen irracionális, vagy a maga szempontjából ennyire otrombán racionális a hatalom, ott természetes, hogy megpróbálják kijátszani az emberek, a kerülőutat célravezetőbbnek tartják az egyenesnél.

Miközben elemelt, kimondottan stilizált a játékmód, a beregszászi színészek arcán valóságos megszenvedettség látszik. Érződik, hogy akár még mindig nem sétagalopp számukra egy- egy határátlépés, hogy az elnyomógépezet működését, és a rájuk gyakorolt hatását, személyes tapasztalatok alapján ismerik.

Ettől még a produkció elnyújtott, epikusságba hajló, gyakran jelenetekre szakadozik, olykor már-már etűdsorrá válik. Időnként, a szerző szándékának megfelelően, nevetünk azon, amin alapvetően sírni kellene, aztán jönnek gyomorszorító részek, majd kevésbé érdekesek, esetleg önismétlések.

Az utolsó félóra, amikor szürreális jelenetsorban láthatjuk a Tarpai Viktória és Rácz József által megszemélyesített halott pár megelevenedését, visszafiatalodását, a körülmények közt álomba illő, irreális boldogságát, nagyon fölerősödik.

Érzékelhetővé válik a vágyak és a lehetőségek közötti áthidalhatatlan szakadék, ami életeket tör derékba, torzulások tömkelegéhez vezet.

Olyan a díszlet, hogy szögesdrót választ el bennünket a színészektől. Azon keresztül látjuk őket, mintha mi is végzetesen el lennénk határolva tőlük. Aztán legvégül, amikor már bomlik a fal, a remények szerint tágulni kezdenek a lehetőségek, páran nekifognak a szögesdrót lebontásának.

A nagyja azonban ott marad. Ha a valóságban nem is, de a szétroncsolt lelkekben, lehetetlenné tett kapcsolatokban és életekben igen.

A szögesdróton innen és túl

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2014.12.04. 06:45
Ivaskovics Viktor és Sőtér István az egyik jelenetben
Hihetetlen történet azé a fallal kettészakított falué, ami több országhoz is tartozott, egybefonódó életeket választott ketté. Zelei Miklós írt a témából abszurd darabot, Zoltán újratemetve címmel. A Nemzeti Színházban látható, Vidnyánszky Attila rendezésében.

Eszelős abszurd, erős, fájdalmas valóságalapokon. „Kis berlini falnak” is hívták, azt, ami egészen 2005-ig kettészelte és elzárta egymástól egy falu két oldalát, Kisszelmencet és Nagyszelmencet.

A történet szinte hihetetlen, a határt a falu főutcáján húzták meg. Ez a település 1920-ig a magyar királysághoz tartozott, ekkor viszont Csehszlovákiához került.

Zoltán azt hagyja végrendeletül, hogy a menyasszonya mellé temessék FOTÓK: EÖRI SZABÓ ZSOLT

Zoltán azt hagyja végrendeletül, hogy a menyasszonya mellé temessék FOTÓK: EÖRI SZABÓ ZSOLT

Az első bécsi döntés után újra Magyarországhoz csatolták. A második világháborút követően, amikor a Szovjetunió bekebelezte Kárpátalját, az ikerfalu kisszelmenci része már hozzátartozott, Nagyszelmenc pedig ismét Csehszlovákiához.

És bizony még a rendszerváltás után is ott állt az áthatolhatatlan, sajátos vasfüggöny a falu főutcáján, amíg a helyén meglehetősen későn, 2005. december 23-án, megnyitották a határátkelőt.

Hogy végre megnyílt, abban része volt Zelei Miklós író-újságírónak, aki vagy húsz évig szívósan küzdött azért, hogy ez a nemzetközi viszonylatban is tarthatatlanná,kínossá vált állapot, végre, valahára megszűnjön.

Könyvet is írt a históriáról, A kettézárt falu címmel, ami 2000-ben jelent meg. És színdarab is született a témából, Zoltán újratemetve címmel, ennek ősbemutatója tavaly nyáron volt a zsámbéki színház, a beregszászi teátrum, és a Nemzeti koprodukciójában, Vidnyánszky Attila rendezésében.

Azóta nem játszották a produkciót, ami most felújított formában a Nemzeti Színházban került bemutatásra, a Gobbi Hilda Színpadon.

Zelei az abszurd történetet még abszurdabbá tette. Zoltán Zoltánovics Zoltán elsőrangú borjúgondozóról írt, aki szovjet állampolgárságú magyar, és éppen mielőtt összeházasodna, elviszik  gulágra.

A határ túloldalán rekedt menyasszonya a bánatába pusztul bele. Zoltán pedig azt hagyja végrendeletül, hogy a menyasszonya mellé temessék. És ekkor indul a faluja béliek kálváriája.

Megpróbálják átvinni a halottal teli koporsót a határ túloldalára. De persze újra és újra elakadnak, falakba, határőrökbe, mindenféle marcona, útjukba álló emberekbe ütköznek, akiknél a szabály az aztán szabály, és még a megvesztegetés fegyvere is csődöt mond.

Vidnyánszky különböző alakzatokba rendeződő csoportmozgásokkal ábrázolja a falu népét, azt, ahogy lendülettel nekirugaszkodnak a reménytelen feladatnak, a kudarcok után megint és megint megpróbálnak bízni, erőt gyűjteni a következő nekirugaszkodáshoz.

Néha a félelem, a rettenet ül ki az arcukra, a megalázottság döbbenete, hogy már maguk sem hiszik, hogy se kérlelés, se korrupció, se semmi nem használ. Puskát lehet fogni rájuk, le lehet üvölteni a fejüket.

Vámvizsgálatnál akár a legintimebb helyeken is összevissza lehet őket taperolni, és a sárga földig lehordani valamennyiüket, többször tudatosítani bennük, hogy bármit is csinálnak, ők csak akármikor sárba taposható alattvalók.

Na jó, nem mondom, hogy a ruhájuk alatt, sőt a testrészeik között, nem próbálnak csempészni, amit csak lehet, akár még a koporsóba is kerül kábítószer.

De ahol ilyen irracionális, vagy a maga szempontjából ennyire otrombán racionális a hatalom, ott természetes, hogy megpróbálják kijátszani az emberek, a kerülőutat célravezetőbbnek tartják az egyenesnél.

Miközben elemelt, kimondottan stilizált a játékmód, a beregszászi színészek arcán valóságos megszenvedettség látszik. Érződik, hogy akár még mindig nem sétagalopp számukra egy- egy határátlépés, hogy az elnyomógépezet működését, és a rájuk gyakorolt hatását, személyes tapasztalatok alapján ismerik.

Ettől még a produkció elnyújtott, epikusságba hajló, gyakran jelenetekre szakadozik, olykor már-már etűdsorrá válik. Időnként, a szerző szándékának megfelelően, nevetünk azon, amin alapvetően sírni kellene, aztán jönnek gyomorszorító részek, majd kevésbé érdekesek, esetleg önismétlések.

Az utolsó félóra, amikor szürreális jelenetsorban láthatjuk a Tarpai Viktória és Rácz József által megszemélyesített halott pár megelevenedését, visszafiatalodását, a körülmények közt álomba illő, irreális boldogságát, nagyon fölerősödik.

Érzékelhetővé válik a vágyak és a lehetőségek közötti áthidalhatatlan szakadék, ami életeket tör derékba, torzulások tömkelegéhez vezet.

Olyan a díszlet, hogy szögesdrót választ el bennünket a színészektől. Azon keresztül látjuk őket, mintha mi is végzetesen el lennénk határolva tőlük. Aztán legvégül, amikor már bomlik a fal, a remények szerint tágulni kezdenek a lehetőségek, páran nekifognak a szögesdrót lebontásának.

A nagyja azonban ott marad. Ha a valóságban nem is, de a szétroncsolt lelkekben, lehetetlenné tett kapcsolatokban és életekben igen.