„A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz…” Lassan ott tartunk, hogy John McCain republikánus amerikai szenátornak a magyar kormányfő politikáját hevesen minősítő mondatait úgy fordítgatjuk, értelmezzük, mint Merániai János esztergomi érsek dodonaian kétértelmű levelét a Bánk bánból. Mintha nem volna teljesen mindegy, hogy amikor Orbán Viktor „Vlagyimir Putyinnal bújik ágyba”, melyikük volna is a szenátor szerint az újfasiszta. Mert a lényeg mégis csak az, hogy közös ágyban ledérkednek.
Amúgy McCain nem mondott sok újat. Aki Orbán Nemzeti Együttműködési Rendszerét újfasisztának írta le, az Ungváry Rudolf volt: nem szép az amerikaitól, hogy a copyrightot elhallgatta...
Az persze méltatlan válasz az újfasizmusra, hogy a szenátor agyalágyult volna. Mint ahogyan érthetetlen, hogy a nyers fogalmazástól soha nem rettenő filozófus-közíró és a szocialista politikus népfrontos egységben utasítja el Orbán leújfasisztázását. Mint túlzást. Pedig csak a szenátor által felsorolt érveket kellene megint sorba venni, kiegészíteni saját, több mint négyéves tapasztalatainkkal, hogy eldönthessük: újfasiszta rezsimet épít-e Orbán vagy sem.
Mit láttunk/látunk? Egy legitim, demokratikus választásokon hatalomra került pártvezetés alkotmányos puccsát, a parlamentarizmus intézményrendszere, a fékek és ellensúlyok felszámolását, megszállását, a politikai kisebbség megfosztását jogainak gyakorlásától, az állam hatalmának központosított kiterjesztését, az államapparátus lecserélését lojális mamelukokra, a helyi autonómia (önkormányzatok) elsorvasztását, a bíróságok függetlenségének csorbítását, konszenzusos alkotmány helyett a csak parlamenti többséggel átvitt új alaptörvényt, korlátozott, az államhatalom alá gyűrt a civil szervezeteket, az egyéni autonómia alárendelését a nemzet közösségeként felfogott állam érdekeinek. Szabadpiac-ellenes etatizmust, romantikus antikapitalizmust. Tekintélyelvű piramisállamot, ahogyan maga a kormányfő megfogalmazta: illiberális berendezkedést, amely szemben a haldokló Nyugattal, Keleten keres tájékozódási pontokat. Amely Putyin ágyába kívánkozik és kéredzkedik.
Az, hogy az erősen megszervezett állam, központilag megtervezett jövő lehet a válasz a kapitalizmus és a parlamentáris demokrácia minden gondjára, nem Orbán Viktor találmánya. A XX. században volt erre elég kísérlet Lenintől, Sztálinon át, Mussoliniig és Hitlerig. Még csak azt sem lehet mondani, hogy nincs elég baj mind a szabadpiaci kapitalizmussal (lásd csak a 2008-as válság okait), vagy a polgári parlamentarizmussal (amely mind kevésbé tudja leképezni a tömegtársadalmak közvetlen demokrácia-igényeit). Az orbáni rendszerrel sem az a gond, hogy szóvá teszi ezeket az anomáliákat, hanem hogy megoldást azokra a múltban keres és talál. Államberendezkedése leginkább – ezt ezerszer leírtuk már – Mussolini fasizmusára emlékeztet, arra a korporatívizmusra, ahol a tekintélyelvű vezető irányította állam maga a társadalom politikai és gazdasági életének egyetlen, központi szervezője, mint a társadalmi „vesszőnyaláb” egybefonója, összetartója.
Mussolini nem Hitler. A fasizmus nem nemzetiszocializmus. Az előbbi társadalomszervezési modell, az utóbbi az első „futószalagos”, gépiesített, permanens szélsőjobboldali forradalom, amely törvényszerűen falta fel önnön elődképét, Mussolini etatizmusát. A fasizmus és a nácizmus (nemzetiszocializmus) tudatos összekeverése Sztálin leleménye volt, hogy leplezze saját „rendszerhibáit”, amely a jövőt tervszerűen építő társadalomként – Mussolinihez és Hitlerhez hasonlóan - a húszas-harmincas években igen népszerű volt a szabadpiaci kapitalizmus káoszából menekülők szemében.
John McCain amerikai republikánus szenátor nem azt mondta, hogy a magyar kormányfő neonáci (új-nemzetiszocialista), hanem, hogy újfasiszta. Amin nincs mit csodálkozni: a szabadpiac-hívő republikánusok szemében kommunista-fasiszta volt Roosevelt elnök a maga New Deal-jével, és az Obama is, mert általános betegbiztosítást akar, ami maga az állam túlterjeszkedése az egyéni szabadságjogokon. Az európaiak elnézőbbek voltak – de aligha maradhatnak – Orbán próbálkozásaival, mint az amerikaiak. Nemcsak az európai keynesi örökség miatt, amely nem csak elviseli, hanem meg is követeli az erőteljes állami beavatkozást a közéletbe, gazdaságba, hanem mert maga is bíbic módjára forgolódott a válság búzájában.
Épülgethetett az illiberalizmus, míg Ukrajnával nem borult fel a világ rendje. Lassan ott tart Európa, ahol tartott 1914 nyarán: senki sem akart háborút, aztán mégis… Az Atlanti Szövetségből nincs közös akaratot gyengítő kikacsintgatás, még ha ez a közös akarat néhol gyenge is. Ukrajnát nem lehet felvenni a NATO-ba anélkül, hogy a sarokba szorított orosz frusztráció ne háborúban törjön ki. Még ha kellett volna is a Déli Áramlat, mert az amerikai palagázt még el sem kezdték cseppfolyósítani, mi meg továbbra is egy bizonytalan sorsú ukrán vezetékre vagyunk kötve. Orbán most sirathatja csak igazán azt a tekintélyt, amelyet még négy éve is élvezett: esélye nincs rá, hogy illiberális álmokba fojtott akár még valóságos kételyeit bárki is meghallgassa.
Ami pedig az újfasiszta jelzőt illeti, a dolgokat időben nevükön nevezni nem kellett volna félnünk…
