Értékváltások sorozata

A korszakváltásokat többnyire az elismert történelmi és/vagy kulturális értékek leváltása követi (vagy előzi meg). Így történt ez az első világháború után, midőn a korábban ugyan vitatott, de minden szellemi, sőt politikai irányzat által figyelembe vett Nyughat irodalmát egy akkor előretörő jobboldali-konzervatív irodalom váltotta fel – legalábbis a „hivatalos”: kormányzati, akadémiai, egyetemi színtereken.

Ez volt az a korszak, midőn Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond munkásságának nem csak az elhallgattatással, a rágalmakkal is meg kellett küzdenie. És ez történt a negyvenes évek végén, midőn a Nyugat íróit és a népi írómozgalom számos képviselőjét (például Kodolányi Jánost, Féja Gézát, Sinka Istvánt, Erdélyi Józsefet) egyszerűen kitessékelték az irodalmi életből. Jöttek helyettük másod- és harmadrendű párthű írók fölös számban. Nem akarok neveket mondani, minthogy voltak közöttük igazi tehetségek is, ezek aztán az ötvenes évek közepén szembe is fordultak a rákosista politikával.

A demokrácia tanítói

Irodalmunknak több évtizedes, mondjuk így: „szabadságharcot” kellett folytatnia annak érdekében, hogy az a hiteles értékrend érvényesüljön, amelyet a valódi szakértők (kritikusok, irodalomtudósok) céhe és a kulturális értékek iránt fogékony olvasóközönség elfogad. Kétségtelen, hogy a hetvenes évekre már nem voltak tapasztalhatók botrányosnak mondható ellentmondások a „hivatalos” és a „valóságos” értékrend között, akkor már ismét irodalmunk „fejedelmeként” tartották számon Illyés Gyulát, akit korábban néhány esztendőre kiszorítottak az irodalmi életből, az ötvenhatos forradalom idején tanúsított bátorsága miatt, és elismerték Németh László, Kodolányi János, Déry Tibor, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nagy László munkásságát, Juhász Ferenc pedig egyenesen költészetünk (Illyés mellett) második „fejedelmévé” emelkedett.

Az irodalomtörténet-írás, illetve irodalomkritika és az olvasóközönség által egyetemesen elfogadott értékrend megdönthetetlennek tetszett a rendszerváltozás előtti és utáni esztendőkben. Mi több, ez az értékrend, pontosabban az értékrendet képviselő irodalom maga is a diktatórikus rendszer lebontásának és az új demokratikus (és mellette: nemzeti) politikai, kulturális és (mondjuk így) „lelki” berendezkedésnek az ösztönzője és kialakítója lett. Közösségi és morális eszményeket jelölt meg, a demokratikus berendezkedés minőségét és tartósságát támogatta, nyilvánvaló volt, hogy aki Illyés Gyulától és Németh Lászlótól tanul európai magyarságot, Déry Tibortól európai baloldaliságot, Weöres Sándortól humánumot, Pilinszky Jánostól kereszténységet, az az új magyar demokrácia (ha tetszik: liberális nemzeti demokrácia) híve lesz. A magyar irodalomnak ezek a klasszikus (és „klasszikusan modern” vagy „modern módon klasszikus”) személyiségei és életművei, példaadása és tanítása nem egyeztethető össze semmiféle antidemokratikus („illiberális”) törekvéssel, Európa-ellenességgel, a nyugati kultúra eszményeinek megtagadásával.

"Intézményes" értékváltás

Annak, hogy hazánkban manapság meglehetősen félelmetes és közös jövőnkre nézve igen aggasztó közpolitikai elképzelések, törekvések tapasztalhatók, ott vannak a hátterében a gazdasági gondokon, a pártpolitikai törekvéseken és a személyes ambíciókon kívül a kulturális életben végbement átrendeződések is. Ezek az átrendeződések nemcsak a kulturális élet intézményeinek körében, nemcsak a támogatáspolitika stratégiáiban, nemcsak az irodalmi elit részleges leváltásának a kezdeményezésében mutathatók ki, hanem a hagyományok gondozásának, a kulturális örökség kiválasztásának a folyamataiban is. Egy nemzet önkéntesen vállalt vagy éppen intézményes és hatalmi eszközökkel irányított értékorientációja, (mondhatnám így is: „értékváltása”) igen sokat mondóan ad képet ennek a nemzetnek az állapotáról, morális helyzetéről, jövőjének alakulásáról.

Mostanában egy egész röpiratra (vagy kisebb kötetre) menő példát tudnék felsorakoztatni amellett a tapasztalatom mellett, miszerint napjainkban a magyar kulturális értékrend, egyáltalán a nemzeti kultúra gondozását és befogadását szabályozó intézményi rendszer igen radikális átalakításának lehetünk tanúi (és hadd tegyem hozzá: szellemi vesztesei).

Csak néhány beszédes példát említenék. Még jó néhány esztendeje jelentette ki előttem egy mára mértékadó személyiséggé növekedett irodalomkritikus, hogy igen rosszul gondolkodom, ha olyan „zsidó” írókról szólok elismerőleg, mint Ady, Babits és Kosztolányi. Egy másik "mértékadó személyiség" legutóbb a Nyugat című folyóiratot úgy jellemezte, mint „kis példányszámban megjelenő zsidó lapocskát”. Amidőn egy esztendeje megszűnt az Illyés Gyula írói hagyatékát őrző akadémiai kutatóhely, az illetékesek arra hivatkoztak, hogy az épületre szükség van – azóta is üresen, kiadatlanul áll -, és elvégre Tormay Cecil is volt akkora író, mint Illyés Gyula, még sincs archívuma.

Tormay vagy Illyés?

A neves dunántúli költő: Takáts Gyula halála után igen nagy többséggel megválasztva egy évtizeden keresztül láttam el „társadalmi munkában” a Kaposváron működő Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság elnöki tisztjét. Néhány hónapja a társaság titkárnője közölte velem, hogy mandátumomnak vége van, ezt azonban nem a közgyűlés vagy a választmány határozta el, hanem a társaság egyik alkalmazottja, mégis jobbnak láttam nem szembefordulni a felülről eldöntött helyzettel, önként lemondtam nemcsak az elnökségről, hanem tagsági státuszomról is, amelyet még Takáts Gyula hívására vállaltam vagy három évtizede. A napokban összehívott közgyűlés engedelmesen rábólintott a városi vezetés bizalmát élvező titkárnő akaratára, és az irodalmi társaság élére megválasztott egy történészt, aki azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy egyszerű idegenrendészeti eljárásnak minősítette a második világháború során a zsidó származású munkaszolgálatosokkal szemben elkövetett – tömeggyilkossággal járó – erőszakot. A társaság vezető testületéből mellettem olyan, egyáltalán nem baloldalinak minősíthető írók távoztak el, mint Ágh István, Albert Gábor, Veress Miklós, Kósa Csaba, helyettük teljesen ismeretlen emberek kaptak mandátumot.

Folytathatnám a példákat tovább, számtalan esetet tudnék említeni annak bizonyságául, hogy a magyar kultúrának, de maradjunk csak a magyar irodalomnál, irodalmunknak a befogadásában és értékelésében olyan radikális átalakulások tanúi lehetünk, mint a negyvenes és ötvenes évek fordulóján vagy az ötvenhatos forradalom eltiprása után. Azon túl, hogy nem tartom igazán szerencsésnek azt, hogy egy nemzeti közösség alig másfél évszázad során többször is átalakítja azt az értékrendet, amely szellemiségét, identitását kifejezi és fenntartja, amely történelmi katasztrófák idején a nemzeti folytonosság és erkölcsi helytállás erőforrását jelenti – és a mi irodalmunk mindig ezt a magas hivatást töltötte be -, kifejezetten helytelenítem azt, hogy az irodalmi értékvilágot, egyáltalán a nemzet önismeretét pártpolitikai érdekek vagy éppen a pártpolitikai érdekeket karriervágyak következtében kiszolgáló értelmiségiek (és ál-értelmiségiek) szabályozzák.

A pártpolitikának, legalábbis szerintem, ha józan, mindez különben sem lehet az érdeke. Minderről elfogulatlan és megfontolt szakmai körökben lehetne, kellene eszmecserét kezdeményezni – elvégre nem teljesen mindegy, hogy kit tekintünk szellemi mesterünknek: Tormay Cecilt vagy Illyés Gyulát.