Felemelkedésük azt példázza, hogy a jelentős vezetővé emelkedéshez nem annyira csillogó intellektusra és feltűnő egyéniségre, mint inkább jó taktikai érzékre és aztán a kínálkozó pillanat gyors megragadására van szükség. És persze olyan múltra, személyiségre, amelyben eredendően benne van a gyors változásra való készség, az önkorrekció és az állandó alkalmazkodási képesség.
Családi vargabetűk
Angela Merkel Nyugat-Németországban született 1954-ben, de szüleivel együtt néhány hetes korában Kelet-Németországba került, ahol apja evangélikus lelkipásztorként szolgált. Családja története magába sűríti Közép-Európa egész huszadik századát. Az apai nagyapa, Ludwig Kazmierczak az első világháborúban előbb a német hadseregben szolgált, majd a német összeomlás után az új Lengyelország függetlenségért harcoló, úgynevezett Kék Hadsereg katonája lett. De később mégis a német állampolgárságot választotta, és Berlin Pankow nevű kerületében rendőrként dolgozott. 1930-ban, már fia életében, németesítette a családnevét.
Az 1926-ban született Horst fiától sem álltak távol a nagy fordulatok. Fiatalon tagja volt a Hitlerjugendnek, aztán rövid hadifogság után teológiát tanult Heidelbergben, majd Hamburgban. Nem csak lengyel névvel, de katolikusnak is született, és édesapjával együtt a harmincas években tért át az evangélikus vallásra. Új egyházához hű lett, hiszen akkor költözött Nyugatról a keleti, kommunista Németországba lelkészként szolgálni, amikor több millió NDK-állampolgár az ellenkező irányba vándorolt. Új környezetében nem konfrontálódott a rendszerrel, viszont többször bírálta a nyugatnémet politikát, s mindezért „vörös Kasnernek” hívták lelkészkörökben. De nem lett Stasi-ügynök és lelkészként szerették a hívei.
Angela Merkel olyan családban nőtt fel, amely az élet nagy sarokköveiben – vallás, nemzetiség, politikai meggyőződés – rugalmasan alkalmazkodott a társadalmi környezethez. A Nyugatról a keleti Németországba települt lelkész lánya belépett a kommunista ifjúsági szövetségbe, az FDJ-ba, de közben konfirmált is. Életrajzába azt írta bele, hogy az FDJ-ban kultúrfelelős volt, de rosszakarói kiderítették, hogy valójában agitpropos, azaz az agitációs és propaganda ügyek felelőse volt. Amikor mindez napvilágra került, a csúsztatáson kapott Angela Merkel jó humorral azt válaszolta, hogy nyolcvan éves korában már ennyire sem fog emlékezni.
Férjezett vezetéknevét egy Ulrich Merkel nevű akkori diáktól kapta, akivel huszonhárom éves korában házasodott össze, s akitől öt év múlva el is vált. Már említett alkalmazkodó képessége mellett nyilván a saját hibáiból is tud tanulni, mert második férjéhez csak tizenhét évi ismeretség és hosszú együttélés után ment hozzá. Ez kétségkívül nem keresztény erény. A valláshoz való viszonya amúgy is vitatott kérdés a német sajtóban. Személyes istenhitének megvallása mellett úgy tartja, hogy „egy párt nem vallási közösség, a vallás helye a templomokban, a családokban van”. Ez bizony fényévekre áll a politikai kereszténységgel szélhámoskodó magyar jobboldal erőszakosságától. Elvált, újraházasodott, gyermektelen, kelet-német nőként messze esik a CDU eredetileg Rajna-vidéki, katolikus és férfiak uralta politikusi gárdájától. Tehetségét bizonyítja, hogy ezt a hátrányát is előnnyé tudta fordítani, kinyitva a pártot az egyedülálló nők, a melegek és a külföldről bevándorlók előtt.
Politikában is pragmatikus
Angela Merkel a nyolcvanas évek végén csatlakozott a keletnémet ellenzékhez, és az újraegyesítés után hamarosan Helmut Kohl kormányában találta magát. Lassan negyedszázados politikusi pályája során csúcsra járatta a róla „Merkelism”-nek nevezett pragmatikus politizálást. Hol a szabadpiac, hol a szociális piacgazdaság mellett kötelezte el magát, egyszer atlantistának mutatkozott, máskor nemet mondott amerikai akciókra, előbb az atomerőművek élettartamának meghosszabbítása, majd bezárásuk mellett érvelt. Mindig az adott politikai helyzetnek és a közhangulatnak engedve. Írásunk másik hőséhez, Vlagyimir Putyinhoz és Oroszországhoz való viszonya is változó. Olykor szinte baráti, még közös nyelvi és kulturális emlékeiket is hangsúlyozzák, máskor erősen kritikus.
Elvtelen opportunistának mégsem lehet nevezni Angela Merkelt. Politikusi pályájának van egy erős sarokköve. Kancellár elődeihez hasonlóan ő is tudja, hogy az európai egység nélkül országának nincs jövőképe. Németország csak egy egységesülő Európán belül tudja elképzelni magát, annak esetleges széthullása esetén a német történelem és geopolitika minden őskonfliktusával szembetalálhatja magát. Ebben a kérdésben még olyan kemény kijelentést is megenged magának, hogy az európai egység kudarca esetén akár újabb háború is kitörhet kontinensünkön. De ezt az elkötelezettségét össze tudja kapcsolni a német gazdasági érdekek rámenős érvényesítésével. Ez utóbbi miatt sokan, főleg Dél-Európában már-már a Fő Gonosznak, új Hitlernek tartják, pedig alapvetően középutas politikus.
Lenin környezetéből
Nemzetközi elutasítottsága ezzel együtt is eltörpül a Vlagyimir Vlagyimirovics Putyint övező ellenszenv mellett. Igaz, az orosz elnök számára ezt kárpótolhatja, hogy saját hazájában népszerűbb, mint Angela Merkel Németországban.
Putyin két esztendővel Merkel előtt, 1952-ben született Leningrádban, és szülővárosa sorsa mindmáig meghatározza gondolkodását. Édesapja kommunista volt, aki előbb munkásként dolgozott, majd tengeralattjárón szolgált, a második világháborúban pedig az NKVD keretében harcolt a fronton. Ezzel családi vonalat követett, mert apja, Szpiridon Ivanovics szakácsként Lenin és Krupszkaja közvetlen környezetében dolgozott. Putyin édesanyja, Marija viszont mélyen vallásos asszony volt, aki annak idején az ortodox vallás szertartásai szerint meg is kereszteltette a fiát. 1952-ben Leningrádban ehhez, ha más nem is, egyfajta kurázsi mindenképp kellett.
Bár a fiú hét évvel a háború után született, a háború emléke jelen volt családjában. Albert nevű, idősebb fiútestvére nem sokkal születése után, míg Viktor nevű bátyja Leningrád német blokádja alatt halt meg. Anyai nagyanyját a német megszállók gyilkolták meg Tver környékén, és az áldozatuk lett édesanyja több testvére is. Marija Putyina negyvenegy éves volt, amikor két halott fiú és egy kiirtott család emlékével terhelten megszülte harmadik fiát.
Mint sok millió városi szovjet ember, Putyinék is többszörös társbérletben, a hírhedt „kommunálkában” éltek, rossz körülmények között. A gyerek Vlagyimir ráadásul annyira lázadó természetű volt, hogy még úttörőnek sem vették be, illetve nem is erőltette a megfelelést. A lázadó, rosszul tanuló kiskamasz tizenkét éves korában kezdett el dzsúdózni, életrajzírói – és önmaga – szerint a sport segítette át a pubertáskori válságon. A középiskola után a leningrádi egyetem nemzetközi jogi szakát végezte el.
Merkellel németül beszél
Mint köztudott, az egyetem elvégzése után belépett a KGB-be, ami messze több volt, mint egyszerűen a szovjet titkosszolgálat. A Cseka 1917-es megalapítása óta, különböző néven, a szovjet pártállam hatalmának legfőbb megjelenítőjének számított. A terror esztendeiben milliók estek áldozatául, a brezsnyevi pangás évtizedeiben pedig – amikor Vlagyimir Putyin is a soraiba lépett – úgyszólván az egyetlen intézmény volt a Szovjetunióban, amely szervezetten és profi módon működött. Legalábbis ilyen híre volt otthon és külhonban. Putyint 1985-ben Kelet-Németországba, az NDK-ba vezényelték. Fedőmunkaként kulturális területen dolgozott, ami alkalmat adott arra, hogy folyékonyan megtanuljon németül. A német politikusokkal – köztük Angela Merkellel – a privát, tolmács nélküli eszmecseréken ma is németül beszélget.
Későbbi politikai karrierjét szokás KGB-s múltjából levezetni. A komolyabb elemzők azonban egyetértenek azzal, hogy drezdai megbízatása alapján sokad rangú figurának számított a hatalmas apparátuson belül, és a szovjet rendszer összeomlásakor sok ezer KGB-s tiszt volt, aki fontosabbnak számított nála. Mivel Drezdában töltött öt esztendeje a gorbacsovi reformok és a „glasznoszty” idejére esett, későbbi visszaemlékezése szerint fiatal KGB-s tiszttársaival együtt döbbenten figyelték az NDK-beli rendszer merev, ortodox, változtatni képtelen jellegét.
A Szovjetunió összeomlása után a liberális Anatolij Szobcsak szentpétervári polgármester munkatársa, később helyettese lett. Putyin a városházán tanulta meg a gyakorlatban, hogyan működik a kapitalizmus és a sajátos orosz fél-demokrácia. Ahogy Angela Merkelt, úgy őt is harmincas évei második felében érte a régi rendszer összeomlása. De míg Merkel egykori kelet-németként egy jól működő, évtizedek óta stabilizálódott nyugati demokráciába és szociális piacgazdaságba csöppent, addig Putyin tanúja és formálója lehetett a régi Szovjet-Oroszország lassú és nehézkes átalakulásának.
1991 és 1999 között liberális politikusok között mozgott, kandidátusi disszertációját is a piacgazdaság témakörében írta, és jórészt a milliárdos oligarcháknak köszönhette miniszterelnöki, majd elnöki posztját.
Putyin uralmának első évtizedében, 1999 és 2008 között Oroszországban a reáljövedelmek két és félszeresével, a reálbérek háromszorosra emelkedtek, az orosz GDP pedig 72 százalékkal növekedett. A születéskor várható élettartam az 1994-es mélypontról napjainkra 64-ről 70-re, tehát hat évvel nőtt. Kialakult egy viszonylag széles, egyáltalán nem csak maffiózókból álló középosztály, akiket kulturált turistaként Budapesten és Nyugat-Európában is tömegével láthatunk. A jólét emelkedése alapvetően a magas nyersanyagáraknak, elsősorban a földgáz és kőolaj exportjának köszönhető. De a bérek csak azért emelkedhettek a GDP-nél nagyobb ütemben, mert az oligarchák kevesebbet lophattak, mint korábban, és a tőkejövedelmek külföldre történő kiszivattyúzása lényegében megszűnt.
Jóban és rosszban?
Merkel és Putyin számtalanszor találkoztak, és még több telefonbeszélgetést folytattak egymással. Találkozóik kapcsán rengeteg fotó és anekdota kering Merkelt ijesztgető orosz kutyáról, putyini késésről, baráti fülbe súgásokról és haragos pillanatokról, több órás négyszemközti győzködésekről. Noha a sajtóhírek szerint Merkel folyamatosan kiábrándul Putyinból, ez valószínűleg csak afféle újságírói ötletelés. Annál inkább, mert nyilvánvalóan sohasem volt „beleábrándulva”. Egyszerűen Németország érdekeit követi, amelyben fontos része van az Oroszországgal fenntartott jó gazdasági és korrekt politikai kapcsolatnak. Ehhez csak személyes többlet, hogy az államszocialista rendszerben eltöltött éveik, Putyin német tudása és Merkel pragmatizmusa miatt illúziók nélkül ismerik egymást.
Merkel és Putyin világképében egyaránt kiemelt jelentősége van két történelmi sorsfordulónak, a második világháborúnak és az 1989/90-es változásoknak. Németország számára 1945 az abszolút zéró pontot, 1990 pedig a nagyhatalmi státusz visszaszerzését jelentette azzal, hogy ez utóbbit csak békés eszközökkel, az európai egység logója alatt lehet képviselni. Az óvatos és pragmatikus kancellár asszony különösen alkalmas erre a feladatra. Vlagyimir Putyin 1945-öt iszonyú áldozatokkal kivívott győzelemként, a Szovjetunió széthullását viszont súlyos vereségként és nyugati cselszövésként értelmezi. Éppenséggel a ma is Nagy Honvédő Háborúnak nevezett második világháború élményére alapozza az egykori szovjet térség befolyásolásának igényét azzal, hogy még egyszer ne keríthessék be, és ne támadhassák meg Oroszországot. Ez önmagában jogos kívánság lenne, nem véletlen, hogy Merkel mindig is ellenezte például Grúzia vagy Ukrajna NATO-tagságát. De Putyin sokáig szintén pragmatikus, higgadt stratégiája az utóbbi időben kiszámíthatatlan lett, feltehetően a sok hazai siker és a negatív külső reakció együttes hatására.
Ha valakinek, talán egyedül Merkelnek van esélye visszaterelnie őt a higgadt párbeszédhez.
(A tanulmány teljes szövege az Új Egyenlítőben fog megjelenni.)
