„Vitorlát fel, Kapitány!" – üzen Orbán Viktor a nemzeti labdarúgás továbbszolgáló szövetségi trénerének. És én nem tudom eldönteni, érti-e az első számú úr, hogy ez az áporodott brit szivarszobából sem túl messze zengő bátorítás mekkora képzavar ott, ahol egyetlen tó a „tenger” (még ha „magyar” is), s ahol a legutóbbi három-négy nemzedék a „lovas tengerész” jelző cinikus mélységével élte meg az Adria elvesztésének történelmi traumáját. Vitorlabontásra buzdítani egy labdarúgó-trénert, ennek a Kárpát-medence közepén legalább annyira semmi értelme, mint dakota közmondásokkal, vagy öreg székely bölcsességekkel etetni a korgó gyomrú, mind érdektelenebb közönséget.
Azt mondja a kormányfő, ő nem törődik a népszerűséggel (persze, azért csak bízzák rá). Miközben nem törődik vele, „kommunikációs offenzívába” lendül, hogy megmagyarázza, miért is nem kormányzott áprilistól decemberig, amikor csupán arról volt szó, hogy „folytatjuk”. Meglehet, túlságosan belegabalyodott a geopolitikai ármánykodásba, hogy most a zajongó utca láttán hirtelen ismét felismerje, nyolc hónap után ideje átállni kampány üzemmódról kormányzati üzemmódra, bár a politikai közélet még felhevült tempóban zakatol. Nem az zakatol ugyan, hanem az ellenzéki pártok nélküli utca, de mindegy is: az ártányok köztünk vannak.
Janus-arc: kormányozni kellene, hogy a magyaroknak biztonságuk legyen, munka, jövedelem, megtakarítás, lakás, mert ma bizonytalanságban él a többség. Kifelé harcolni kell a szuverenitásért és befelé nyugalmat kell teremteni, mert kiszámíthatóságra, stabilitásra, tervezhetőségre és nyugalomra van szükség. Nem vagyunk sült bolondok, hogy meg akarjuk mondani – amit a magyar a legnehezebben visel el –, hogy hogyan kellene élnie. „Élni és élni hagyni, ez a mi politikai filozófiánk.” Mintha egy doktriner liberálist hallanánk. De: ha csak ennyi volna a dolog, akkor honnan pattant elő a netadó, a szabad vasárnap, a drogteszt, a körgyűrű-díj, az egész kormányzati zagyva kapkodás, amellyel egyetlen hónap alatt sikerült mínusz 12-15 százalékkal megindulni lefelé a népszerűség jeges hegyoldalán. Üres, hazug, kétarcú beszéd.
Elnézem időnként a kormányfőt, amint Felcsúton szurkol. Azon stadionok egyikében, amelyek megépítésében az ő „hobbija nem játszott semmilyen szerepet”, viszont amelyet „a helyi közösség kikövetelt”. (Nyilván az egymilliárdos feledékenységű Mészáros Lőrinc polgármester vezérletével.) Vajon mit érezhet az üres széksorok láttán, abban az első osztályban, ahol az átlagos őszi nézőszám a két és fél ezret sem érte el.
Az NSO online felvételén a (bezzeg a kormányfő az MLSZ akaratára kiváltotta) szurkolói kártya ellen petárdázó Fradi B-közép egyik ifjúja mondja: „Árulás! A nyáron még egyeztettek velünk, aztán öt hétre rá jött a vénaszkenner… Nem erről volt szó”. Nem, nem erről volt szó. Nem értik, hogy nem nekik épültek a stadionok, s még csak nem is a kormányfőnek, hanem egy új középosztálynak, amit Orbán lát a széksorokban a lelki szemeivel. Olyat, amilyen üdvözítőt megálmodott magának, amikor – nem tanulva a bolsevikok kudarcából – nekiesett kabátszövet módjára ollóval átszabni a társadalmat. Olyan középosztályt, amelynek az asszonya otthon főz, „az uramja”, meg a gyerekeivel vasárnap meccsre jár és elismerően biccent a díszpáholyban népbarátként szotyizó tekintély felé. Ez volna az ő országa, ahol fecsegésével a demokrácia nem zavarja a határozott célokért határozottan tenni akaró, határozott férfiemberek határozott elszántságát.
Teljes a képzavar, mert fogytán a néző és a drukker a lelátón. Amúgy egyébként nem történik semmi különös. Orbán Viktor kezd kimenni a divatból.