Képzavar

„Vitorlát fel, Kapitány!" – üzen Orbán Viktor a nemzeti labdarúgás továbbszolgáló szövetségi trénerének. És én nem tudom eldönteni, érti-e az első számú úr, hogy ez az áporodott brit szivarszobából sem túl messze zengő bátorítás mekkora képzavar ott, ahol egyetlen tó a „tenger” (még ha „magyar” is), s ahol a legutóbbi három-négy nemzedék a „lovas tengerész” jelző cinikus mélységével élte meg az Adria elvesztésének történelmi traumáját. Vitorlabontásra buzdítani egy labdarúgó-trénert, ennek a Kárpát-medence közepén legalább annyira semmi értelme, mint dakota közmondásokkal, vagy öreg székely bölcsességekkel etetni a korgó gyomrú, mind érdektelenebb közönséget.

Azt mondja a kormányfő, ő nem törődik a népszerűséggel (persze, azért csak bízzák rá). Miközben nem törődik vele, „kommunikációs offenzívába” lendül, hogy megmagyarázza, miért is nem kormányzott áprilistól decemberig, amikor csupán arról volt szó, hogy „folytatjuk”. Meglehet, túlságosan belegabalyodott a geopolitikai ármánykodásba, hogy most a zajongó utca láttán hirtelen ismét felismerje, nyolc hónap után ideje átállni kampány üzemmódról kormányzati üzemmódra, bár a politikai közélet még felhevült tempóban zakatol. Nem az zakatol ugyan, hanem az ellenzéki pártok nélküli utca, de mindegy is: az ártányok köztünk vannak.

Janus-arc: kormányozni kellene, hogy a magyaroknak biztonságuk legyen, munka, jövedelem, megtakarítás, lakás, mert ma bizonytalanságban él a többség. Kifelé harcolni kell a szuverenitásért és befelé nyugalmat kell teremteni, mert kiszámíthatóságra, stabilitásra, tervezhetőségre és nyugalomra van szükség. Nem vagyunk sült bolondok, hogy meg akarjuk mondani – amit a magyar a legnehezebben visel el –, hogy hogyan kellene élnie. „Élni és élni hagyni, ez a mi politikai filozófiánk.” Mintha egy doktriner liberálist hallanánk. De: ha csak ennyi volna a dolog, akkor honnan pattant elő a netadó, a szabad vasárnap, a drogteszt, a körgyűrű-díj, az egész kormányzati zagyva kapkodás, amellyel egyetlen hónap alatt sikerült mínusz 12-15 százalékkal megindulni lefelé a népszerűség jeges hegyoldalán. Üres, hazug, kétarcú beszéd.

Elnézem időnként a kormányfőt, amint Felcsúton szurkol. Azon stadionok egyikében, amelyek megépítésében az ő „hobbija nem játszott semmilyen szerepet”, viszont amelyet „a helyi közösség kikövetelt”. (Nyilván az egymilliárdos feledékenységű Mészáros Lőrinc polgármester vezérletével.) Vajon mit érezhet az üres széksorok láttán, abban az első osztályban, ahol az átlagos őszi nézőszám a két és fél ezret sem érte el.

Az NSO online felvételén a (bezzeg a kormányfő az MLSZ akaratára kiváltotta) szurkolói kártya ellen petárdázó Fradi B-közép egyik ifjúja mondja: „Árulás! A nyáron még egyeztettek velünk, aztán öt hétre rá jött a vénaszkenner… Nem erről volt szó”. Nem, nem erről volt szó. Nem értik, hogy nem nekik épültek a stadionok, s még csak nem is a kormányfőnek, hanem egy új középosztálynak, amit Orbán lát a széksorokban a lelki szemeivel. Olyat, amilyen üdvözítőt megálmodott magának, amikor – nem tanulva a bolsevikok kudarcából – nekiesett kabátszövet módjára ollóval átszabni a társadalmat. Olyan középosztályt, amelynek az asszonya otthon főz, „az uramja”, meg a gyerekeivel vasárnap meccsre jár és elismerően biccent a díszpáholyban népbarátként szotyizó tekintély felé. Ez volna az ő országa, ahol fecsegésével a demokrácia nem zavarja a határozott célokért határozottan tenni akaró, határozott férfiemberek határozott elszántságát.

Teljes a képzavar, mert fogytán a néző és a drukker a lelátón. Amúgy egyébként nem történik semmi különös. Orbán Viktor kezd kimenni a divatból.

Szerző
Friss Róbert

Az eltévedt sült galamb

Az ellenzék naivabb tagjai akár azt is hihetik: a szánkba repül a sültgalamb. Orbán szívós munkával megdönti saját magát, ha már nekünk nem sikerült. Hogy nem egészen így van, ezen a tájon ritkán röpdösnek sűrű rajokban balra tartó sültgalambok, erről később. De az kétségtelen, hogy valami történik madárfronton. A libák például kétségtelenül döglenek. Mármint a remek kommunikációs ötletek, amelyekről korábban azt hittük, tele velük a Fidesz padlása. Most is naponta indítanak egy-egy figyelemelterelő fedőakciót, de már nem tudni, a fedőakció vált-e ki nagyobb dühöt, vagy az, amit el akarnak fedni vele. Ilyenkor aztán a fedőt is le kell fedni. Már maguk sem tudnák szétválogatni, a kiutasítási botrány, a paksi szerződés, a drogteszt, az internetadó, a boltok vasárnapi zárva tartása és az M0-ás megadóztatása közül melyik a fedő és melyik maga a lábosban rotyogó, büdös kotyvalék, amit lefedni akartak?

Hiába, ha egyszer földrengés van, még a bespájzolt ötletekkel teli polc is az ember fejére zuhan. Már pedig most egyszerre mozdult meg a föld kívül is, belül is, a nemzetközi színtéren és itthon a Fidesz lába alatt. A közvélemény-kutatások – jó, persze a Századvég kivételével, de ugye van az a pénz, amiért az ember haja korpás –, mind a földrengés politikai Richter-skálájának számait mutatják.

Szívesen tenném, de mégsem könyvelhetem el mindezt a demokratikus ellenzék érdemének. A munka dandárját a kormánypártok végezték. Ha van kormánylejárató verseny, akkor ebben az aranyérem a miniszteri, államtitkári villáké és jachté, a vagyonnyilatkozatokban napról napra táguló gumifalú luxuslakásoké, a százmilliókat seperc alatt összehozó „családi összefogásoké”, a jövedelembevallásból kifelejtett 1 milliárd forinté. Meg a kereszténydemokrata frakcióvezető és a köztévés riporter egyetértő párbeszédéé az étvágytalan szegény gyerekekről és az éhezésről, mint önként választott életformáról. Ahogy a versike refrénje mondja: „Tovább is van, mondjam még?”

Nehéz megmondani, miért éppen most mozdult meg a föld. Eddig is sokakat fosztottak meg javaiktól és jogaiktól, eddig is sok volt a szemérmetlen lenyúlás. De most ugyebár a trambulinról, fényes nappal, az RTL által élő adásban közvetítve… Bár az is lehet, hogy a dolgok trambulinról való intézésével csak a drogteszthez szükséges Nagy Nemzeti Mintavételt akarták népszerűsíteni.

A látványos gazdagodások most nem az irigység-faktor megbízható működése miatt keltenek háborgást. Nobel-díjjal, olimpiai arannyal, találmánnyal is lehet sok pénzt szerezni. De itt mindenki előtt nyilvánvaló: lopnak. A felháborodás morális természetű. A hatalom a gazdasági és szociális kríziseket ép bőrrel átvészelte, de most erkölcsi válságba került, amellyel szemben tehetetlenül kapkod az eszközökért.

De ettől még nem repül a sültgalamb. Vagy inkább: nem lehet tudni, hogy néhány tétova szárnycsapás után nem vesz-e egy hirtelen jobbkanyart, a baloldal helyett a jobboldalt hozva helyzetbe. Ma nem a baloldal a Fidesz egyetlen alternatívája, és sokat kell dolgozni azért is, hogy egyáltalán alternatíva legyen. Maga Orbán is benyúlhat, az eddiginél szerencsésebb kézzel, a trükkös-zsákjába. Valamelyik túl látványosan harácsoló famulusát pellengérre állíthatja, akár „jó királyként” be is csukathatja. Még az igazságosnak ismert Mátyás királynak sem voltak különösebb gátlásai az őt trónra segítő nagybátyja bebörtönzésénél. És hol volt ő Orbánhoz képest! A miniszterelnök, miután lángpallossal igazságot tesz, és szétcsap megingó hívei és riválisai között, simán beköltözhet az elnöki palotába. Ha az ellenzék – civilek és pártok egyaránt - a sültgalambra várva nem tesznek ellene semmit.

De a sültgalamb kanyarodhat még élesebben jobbra. Ha a válság morális természetű, akkor ezen a terepen a Jobbik könnyen henceghet versenyelőnyével, hiszen ő még nem volt kormányzati kasszák közelében. Az MSZP-nek, a baloldalnak immár nem elég gazdasági, társadalmi és külpolitikai programot kínálnia. „Morális program” is kell. A szakmai természetű kormányzóképesség mellett tanúbizonyság az „erkölcsi kormányzóképességről”. Ehhez már nem elég azt a kétségtelen igazságot hajtogatni, hogy a mi megtévedtjeink annak idején nem annyit… nem rendszerszerűen…, hogy sok vád ki is pukkadt. Itt nincs katarzis, látványos gesztusokkal. A szakprogramoknál is kidolgozottabb konkrét garanciarendszer, alkalmas mechanizmusok kellenek az elemi erkölcsi normák, a tisztességes kormányzás helyreállítására. Semmit nem érő vagyonnyilatkozatok helyett valóban ellenőrzöttek kellenek, a mentelmi jog ésszerű korlátozása, a korrupció-ellenes civil testületek széleskörű ellenőrző jogosítványai jelenthetnének megoldást. Addig is ellenzékben támogatni kellenen az alternatív társadalmi becsületbíróságokat, a titkosított dokumentumok kiperlése, a saját portánk tisztán tartása, a baloldali többségű önkormányzatok munkájának modellként szolgáló nyilvánossága a követendő út.

Mert a politikai verseny ma a morális teljesítmény versenye is. Ezen a pályán pedig nix sültgalamb, csak sok-sok verítékes edzés és munka.

Szerző
Lendvai Ildikó MSZP-s politikus

Kiszámíthatóság, stabilitás, nyugalom

A szó szoros értelmében eszeveszett kapkodásba kezdett a kormány, csakhogy valamiképp összeszedje a rezsim működtetéséhez hiányzó pénzt. Az egymást követő, merőben átgondolatlan lépéseket, netadótól az e-útdíj felemelésén át az úgynevezett megyei autópálya-matricarendszerig csak ezért találták ki – anélkül, hogy bármiféle hatásvizsgálatot végeztek volna a várható következményekről. Nagyjából felbecsülik, hány milliárdot hozhat a konyhára egy-egy intézkedés, viszont egyáltalán nem törődnek a nyilvánvaló járulékos károkkal. Sem a környezeti ártalmakkal, sem az emberek kényszerű többletkiadásaival, sem a kereskedelemben okozott veszteségekkel.

Ez a pénzügyi pánik persze nem újkeletű. Az „adócsökkentés kormánya” minden mérvadó kimutatás szerint már az utóbbi években is elképesztő mennyiségben és mértékben emelte a legkülönfélébb vállalati és egyéni terheléseket; a folyamatosan szorított adópréssel tökéletesen kiszámíthatatlanná téve a gazdasági viszonyokat. Korifeusai már akkoriban is szünet nélkül a stabilitás és a tervezhetőség garantálásáról szónokoltak, bele sem gondolva, hogy éppen ez a hamis, hiszen a mindennapi tapasztalatoknak ellentmondó propaganda mutatta meg legjobban, mennyire lenézik „a „magyar embereket”.

A választások előtt azért nem hirdettek kormányprogramot, mert az egyszerűen nem volt. Amit biztosan tudtak: hogy 2015-től lényegében nem lesz pénzük a vircsaft fenntartására, hacsak nem vetnek ki további különadókat, illetve nem fogják vissza egyebek között a nagy társadalmi ellátórendszerek kiadásait. Tudták, hogy csökkenteniük kell a szociális támogatásokat, a felsőoktatás finanszírozását, és az egészségügyi intézmények sem kaphatják meg a nélkülözhetetlen forrásokat. Vagyis felkészültek ugyan a nagy megszorításokra, és tisztában voltak azzal is, hogy a költségvetés lyukainak betömködéséhez mindig újabb és újabb dézsmákat kell majd beszedni. Magyarán szólva, a rögtönzések „módszertanát” beépítették a rendszerbe. Ami egyben azt is jelenti, hogy eleve kalkuláltak a bizonytalansággal és az instabilitással – tehát mindazzal, aminek az ellenkezőjét ígérték.

Arra viszont feltehetően nem számítottak, hogy a világgazdaság traumája ez év második felében - mindenekelőtt olyan politikai fejlemények hatására, mint az Oroszországgal szemben foganatosított szankciók - a hazai helyzetet is tovább rontja. Erre azonban előrelátó elemzések jó ideje figyelmeztettek; csakhogy a felelőtlen kormányzás egy voluntarista politikai szemlélet fogságában képtelenné vált a valóság érzékelésére és a racionális következtetések levonására. Ezért aztán mindig olyan meglepetések érik, amelyekre normális üzemmódban képtelen reagálni; ilyenkor rákényszerül a józan ésszel elképzelhetetlen „megoldásokra”.

Az improvizatív ötletek sajátossága persze, hogy kidolgozatlanok, és ezért nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is vabank játszmákba kergetik bele a kormányzatot. Ráadásul a különböző, ám egyként bizonytalan kimenetelű akciók felerősítik egymás hatását – azaz a kormánnyal szemben táplált ellenérzéseket. A társadalmi elutasítás különféle, ám össszeadódó jelzései egyre jobban felszítják a protest-hangulatot: az ismétlődő utcai tüntetések állítólag meglepték a rezsim embereit, holott valójában csak idő kérdése volt, hogy halmozott ostobaságaik mikor szakítanak át egy tömeglélektani határt.

Mélységesen rávall a rendszer természetére, ahogyan támogatottságának ezt a számára váratlan, és a közvélemény-kutatásokban drámai hirtelenséggel visszaigazolt zuhanását kommunikálni próbálja. Maga Orbán Viktor viszi a prímet; szerinte „az utcai megmozdulások kampányhangulatúak, az intézkedéseket ért kritikák sem szakmai, hanem politikai indíttatásúak”. Mintha ez a tohuvabohu jelentene valamit. Egyrészt nem igaz, hogy a kritikák nem szakmaiak – hiszen épp a szakmai szervezetek és érdekképviseletek tiltakoznak, alapos érvekkel támasztva alá álláspontjukat. És ha egy politikát éppenséggel politikai alapon is elutasítanak, az alighanem természetes.

A miniszterelnök minden további megnyilatkozása hasonló színvonalú. És legfőképp velejéig cinikus. „Az országnak kiszámíthatóságra, stabilitásra, tervezhetőségre és nyugalomra van szüksége” – mondja az a kormányfő, aki az országnak mindezeket a szükségleteit mindmáig semmibe veszi, akinek regnálása alatt minden végletesen kiszámíthatatlanná vált. Az beszél arról, hogy a döntéseknek „az emberek bevonásával” kell megszületniük - mert „a magyar emberek azt viselik a legnehezebben, ha meg akarják nekik mondani, hogyan kellene élniük” -, aki valójában évek óta mind több területen írja elő, hogyan kell élnünk. És az értekezik az Európai Unió gazdaságának miránk is kiható kríziséről, aki a saját „unortodox” módszereivel egyrészt eljátszotta a befektetők bizalmát, másrészt értelmetlen és indokolatlan presztizsköltségekbe verte az országot.

De a kormánypárt valamennyi tisztségviselője is elrettentően felszínes, és alapjában hamis hivatkozásokkal igyekszik elterelni a figyelmet az államháztartás anomáliáiról. Miközben a Költségvetési Felelősségi Intézet független jelentése lelkiismeretesen felméri a jövő évre szóló hivatalos számítások irrealitását, aközben a gazdasági tárca és a Fidesz-frakció vállvetve tovább nyomja az üres sikerpropagandát.

Szerző
Mészáros Tamás publicista