Kövér levelét megírta

Kövér László mélyen el volt keseredve. Mit, elkeseredve? Felháborodva! Legszívesebben Máriának írt volna, hiszen ez az ő országa. Vessen ránk egy pillantást! Minden jött-ment amerikai szenátor belénk rúg. Szóljon már néhány szót az érdekünkben! De addig beérte Joe Bidennel, Az Egyesült Államok szenátusi elnökével, mert kisfiú ő ahhoz, hogy az elnök szóba álljon vele, talán még a szenátor sem, de legalább megpróbálta.

A magyar házelnök képtelen lenyelni a sértést, hogy a kormányát valaki korruptnak mondja. A főnökét illiberálisnak, meg emberi jogokat korlátázónak, meg visszafelé törvénykezőnek. Az ilyen alaptalan vádak elfogadhatatlanok egy szuverén demokratikus országgal szemben. Azzal, hogy McCain szenátor mindezt kimondta, átlépett egy határt, s ez már önmagában is aggasztó. Mert gondoljon bele Joe, egy jelentéktelen amerikai törvényhozó ennyire felértékelheti az Egyesült Államok szerepét a transzatlanti szövetségen belül? Veheti magának a bátorságot, hogy ne adja meg a tiszteletet egyik hűséges szövetségesének? Ha McCain ismerné Magyarország történelmi múltját, biztosan befogta volna a száját, mert tudná, hogy a magyar nemzet 1956-ban és 1989-ben kizavarta az oroszokat, szabadságát és függetlenségét mindenkitől és minden eszközzel megvédte! Ha kell, megvédi az USÁ-tól is.

De ne akarják ezt meglátni! Egyszer, úgy hetven éve, amikor kormányzó urunk hadat üzent az USÁ-nak, rettegniük kellett a magyar seregek fegyvereitől. Talán hadat nem üzenünk, mert szövetségesek között ezt nem illik, de elrendelhetünk gazdasági szankciókat, s akkor megnézhetik a híres amerikai gazdasági virágzást! Vagy úgy járhatnak, mint az Alkotmánybíróság a megnyírbált jogköreivel, vagy a volt komcsik a visszamenőleg kivetett 98 százalékos adóval! Egyenjogú és egyenrangú partnerek vagyunk, jó, ha ezt figyelembe veszik!

Adna egy tanácsot Biden kollegának, neki bevált a komcsikkal-libsikkel szemben. Ha a törvényhozók és kormányzati tisztségviselők nem térnek észhez, és továbbra is bírálni merik a magyar kormányt és vezetőjét, jól bírságolja meg McCain-t, de ha kell, azt a libsi elnökét is. Majd megtanulják mi a fegyelem!

Szerző
Somfai Péter

Talpra, Horthy!

Pontosan annyira nem vagyok történész, mint Boross Péter, aki - ha még emlékszik erre - miniszterelnök is volt. Kettőnk között azért van pár markáns különbség. Először is engem – helyesen! – nem hívnak történész konferenciákra. Másodszor, ha hívnának, se szólalnék föl, mert éppúgy amatőr lennék hozzá, mint ő. (Nota bene, én sosem voltam csúcsvezető a pártállami állambiztonság oly méltatlanul mellőzött területén, mint a vendéglátás.)

Boross a napokban láthatóan beleállt egy különös álomvilágba, amelyben az antiszemitizmus lényegében ismeretlen fogalom. Az akkori kiskamasz minden tudományos ismeretével állítja, hogy a magyar feljelentős, holokausztos hitlerájban direkt remek volt zsidónak lenni, kiváltképp a numerus clausus, idején, a megsemmisítések okán, a nyilaskás időkben - meg aztán hitleráj, na az nem is volt. (Boross akkori életkora ma legfeljebb arra lenne jó, hogy drogtesztre kötelezzék.)

A közrádióban most egyenesen azt szorgalmazza, hogy állítsuk talpra a Horthy-korszakot.

Ha jól emlékszem, Szentágothai professzor, rég - még MTA-elnökként - nyilatkozta, hogy felállított egy kuratóriumot, melyet arra kötelezett, hogy ha látják időskori elhülyülését, avatkozzanak közbe, és ne engedjék ostobaságokat beszélni.

Kurátorok kerestetnek!

Szerző
Veress Jenő

Képzavar

„Vitorlát fel, Kapitány!" – üzen Orbán Viktor a nemzeti labdarúgás továbbszolgáló szövetségi trénerének. És én nem tudom eldönteni, érti-e az első számú úr, hogy ez az áporodott brit szivarszobából sem túl messze zengő bátorítás mekkora képzavar ott, ahol egyetlen tó a „tenger” (még ha „magyar” is), s ahol a legutóbbi három-négy nemzedék a „lovas tengerész” jelző cinikus mélységével élte meg az Adria elvesztésének történelmi traumáját. Vitorlabontásra buzdítani egy labdarúgó-trénert, ennek a Kárpát-medence közepén legalább annyira semmi értelme, mint dakota közmondásokkal, vagy öreg székely bölcsességekkel etetni a korgó gyomrú, mind érdektelenebb közönséget.

Azt mondja a kormányfő, ő nem törődik a népszerűséggel (persze, azért csak bízzák rá). Miközben nem törődik vele, „kommunikációs offenzívába” lendül, hogy megmagyarázza, miért is nem kormányzott áprilistól decemberig, amikor csupán arról volt szó, hogy „folytatjuk”. Meglehet, túlságosan belegabalyodott a geopolitikai ármánykodásba, hogy most a zajongó utca láttán hirtelen ismét felismerje, nyolc hónap után ideje átállni kampány üzemmódról kormányzati üzemmódra, bár a politikai közélet még felhevült tempóban zakatol. Nem az zakatol ugyan, hanem az ellenzéki pártok nélküli utca, de mindegy is: az ártányok köztünk vannak.

Janus-arc: kormányozni kellene, hogy a magyaroknak biztonságuk legyen, munka, jövedelem, megtakarítás, lakás, mert ma bizonytalanságban él a többség. Kifelé harcolni kell a szuverenitásért és befelé nyugalmat kell teremteni, mert kiszámíthatóságra, stabilitásra, tervezhetőségre és nyugalomra van szükség. Nem vagyunk sült bolondok, hogy meg akarjuk mondani – amit a magyar a legnehezebben visel el –, hogy hogyan kellene élnie. „Élni és élni hagyni, ez a mi politikai filozófiánk.” Mintha egy doktriner liberálist hallanánk. De: ha csak ennyi volna a dolog, akkor honnan pattant elő a netadó, a szabad vasárnap, a drogteszt, a körgyűrű-díj, az egész kormányzati zagyva kapkodás, amellyel egyetlen hónap alatt sikerült mínusz 12-15 százalékkal megindulni lefelé a népszerűség jeges hegyoldalán. Üres, hazug, kétarcú beszéd.

Elnézem időnként a kormányfőt, amint Felcsúton szurkol. Azon stadionok egyikében, amelyek megépítésében az ő „hobbija nem játszott semmilyen szerepet”, viszont amelyet „a helyi közösség kikövetelt”. (Nyilván az egymilliárdos feledékenységű Mészáros Lőrinc polgármester vezérletével.) Vajon mit érezhet az üres széksorok láttán, abban az első osztályban, ahol az átlagos őszi nézőszám a két és fél ezret sem érte el.

Az NSO online felvételén a (bezzeg a kormányfő az MLSZ akaratára kiváltotta) szurkolói kártya ellen petárdázó Fradi B-közép egyik ifjúja mondja: „Árulás! A nyáron még egyeztettek velünk, aztán öt hétre rá jött a vénaszkenner… Nem erről volt szó”. Nem, nem erről volt szó. Nem értik, hogy nem nekik épültek a stadionok, s még csak nem is a kormányfőnek, hanem egy új középosztálynak, amit Orbán lát a széksorokban a lelki szemeivel. Olyat, amilyen üdvözítőt megálmodott magának, amikor – nem tanulva a bolsevikok kudarcából – nekiesett kabátszövet módjára ollóval átszabni a társadalmat. Olyan középosztályt, amelynek az asszonya otthon főz, „az uramja”, meg a gyerekeivel vasárnap meccsre jár és elismerően biccent a díszpáholyban népbarátként szotyizó tekintély felé. Ez volna az ő országa, ahol fecsegésével a demokrácia nem zavarja a határozott célokért határozottan tenni akaró, határozott férfiemberek határozott elszántságát.

Teljes a képzavar, mert fogytán a néző és a drukker a lelátón. Amúgy egyébként nem történik semmi különös. Orbán Viktor kezd kimenni a divatból.

Szerző
Friss Róbert