Talpra, Horthy!

Pontosan annyira nem vagyok történész, mint Boross Péter, aki - ha még emlékszik erre - miniszterelnök is volt. Kettőnk között azért van pár markáns különbség. Először is engem – helyesen! – nem hívnak történész konferenciákra. Másodszor, ha hívnának, se szólalnék föl, mert éppúgy amatőr lennék hozzá, mint ő. (Nota bene, én sosem voltam csúcsvezető a pártállami állambiztonság oly méltatlanul mellőzött területén, mint a vendéglátás.)

Boross a napokban láthatóan beleállt egy különös álomvilágba, amelyben az antiszemitizmus lényegében ismeretlen fogalom. Az akkori kiskamasz minden tudományos ismeretével állítja, hogy a magyar feljelentős, holokausztos hitlerájban direkt remek volt zsidónak lenni, kiváltképp a numerus clausus, idején, a megsemmisítések okán, a nyilaskás időkben - meg aztán hitleráj, na az nem is volt. (Boross akkori életkora ma legfeljebb arra lenne jó, hogy drogtesztre kötelezzék.)

A közrádióban most egyenesen azt szorgalmazza, hogy állítsuk talpra a Horthy-korszakot.

Ha jól emlékszem, Szentágothai professzor, rég - még MTA-elnökként - nyilatkozta, hogy felállított egy kuratóriumot, melyet arra kötelezett, hogy ha látják időskori elhülyülését, avatkozzanak közbe, és ne engedjék ostobaságokat beszélni.

Kurátorok kerestetnek!

Szerző
Veress Jenő

Képzavar

„Vitorlát fel, Kapitány!" – üzen Orbán Viktor a nemzeti labdarúgás továbbszolgáló szövetségi trénerének. És én nem tudom eldönteni, érti-e az első számú úr, hogy ez az áporodott brit szivarszobából sem túl messze zengő bátorítás mekkora képzavar ott, ahol egyetlen tó a „tenger” (még ha „magyar” is), s ahol a legutóbbi három-négy nemzedék a „lovas tengerész” jelző cinikus mélységével élte meg az Adria elvesztésének történelmi traumáját. Vitorlabontásra buzdítani egy labdarúgó-trénert, ennek a Kárpát-medence közepén legalább annyira semmi értelme, mint dakota közmondásokkal, vagy öreg székely bölcsességekkel etetni a korgó gyomrú, mind érdektelenebb közönséget.

Azt mondja a kormányfő, ő nem törődik a népszerűséggel (persze, azért csak bízzák rá). Miközben nem törődik vele, „kommunikációs offenzívába” lendül, hogy megmagyarázza, miért is nem kormányzott áprilistól decemberig, amikor csupán arról volt szó, hogy „folytatjuk”. Meglehet, túlságosan belegabalyodott a geopolitikai ármánykodásba, hogy most a zajongó utca láttán hirtelen ismét felismerje, nyolc hónap után ideje átállni kampány üzemmódról kormányzati üzemmódra, bár a politikai közélet még felhevült tempóban zakatol. Nem az zakatol ugyan, hanem az ellenzéki pártok nélküli utca, de mindegy is: az ártányok köztünk vannak.

Janus-arc: kormányozni kellene, hogy a magyaroknak biztonságuk legyen, munka, jövedelem, megtakarítás, lakás, mert ma bizonytalanságban él a többség. Kifelé harcolni kell a szuverenitásért és befelé nyugalmat kell teremteni, mert kiszámíthatóságra, stabilitásra, tervezhetőségre és nyugalomra van szükség. Nem vagyunk sült bolondok, hogy meg akarjuk mondani – amit a magyar a legnehezebben visel el –, hogy hogyan kellene élnie. „Élni és élni hagyni, ez a mi politikai filozófiánk.” Mintha egy doktriner liberálist hallanánk. De: ha csak ennyi volna a dolog, akkor honnan pattant elő a netadó, a szabad vasárnap, a drogteszt, a körgyűrű-díj, az egész kormányzati zagyva kapkodás, amellyel egyetlen hónap alatt sikerült mínusz 12-15 százalékkal megindulni lefelé a népszerűség jeges hegyoldalán. Üres, hazug, kétarcú beszéd.

Elnézem időnként a kormányfőt, amint Felcsúton szurkol. Azon stadionok egyikében, amelyek megépítésében az ő „hobbija nem játszott semmilyen szerepet”, viszont amelyet „a helyi közösség kikövetelt”. (Nyilván az egymilliárdos feledékenységű Mészáros Lőrinc polgármester vezérletével.) Vajon mit érezhet az üres széksorok láttán, abban az első osztályban, ahol az átlagos őszi nézőszám a két és fél ezret sem érte el.

Az NSO online felvételén a (bezzeg a kormányfő az MLSZ akaratára kiváltotta) szurkolói kártya ellen petárdázó Fradi B-közép egyik ifjúja mondja: „Árulás! A nyáron még egyeztettek velünk, aztán öt hétre rá jött a vénaszkenner… Nem erről volt szó”. Nem, nem erről volt szó. Nem értik, hogy nem nekik épültek a stadionok, s még csak nem is a kormányfőnek, hanem egy új középosztálynak, amit Orbán lát a széksorokban a lelki szemeivel. Olyat, amilyen üdvözítőt megálmodott magának, amikor – nem tanulva a bolsevikok kudarcából – nekiesett kabátszövet módjára ollóval átszabni a társadalmat. Olyan középosztályt, amelynek az asszonya otthon főz, „az uramja”, meg a gyerekeivel vasárnap meccsre jár és elismerően biccent a díszpáholyban népbarátként szotyizó tekintély felé. Ez volna az ő országa, ahol fecsegésével a demokrácia nem zavarja a határozott célokért határozottan tenni akaró, határozott férfiemberek határozott elszántságát.

Teljes a képzavar, mert fogytán a néző és a drukker a lelátón. Amúgy egyébként nem történik semmi különös. Orbán Viktor kezd kimenni a divatból.

Szerző
Friss Róbert

Az eltévedt sült galamb

Az ellenzék naivabb tagjai akár azt is hihetik: a szánkba repül a sültgalamb. Orbán szívós munkával megdönti saját magát, ha már nekünk nem sikerült. Hogy nem egészen így van, ezen a tájon ritkán röpdösnek sűrű rajokban balra tartó sültgalambok, erről később. De az kétségtelen, hogy valami történik madárfronton. A libák például kétségtelenül döglenek. Mármint a remek kommunikációs ötletek, amelyekről korábban azt hittük, tele velük a Fidesz padlása. Most is naponta indítanak egy-egy figyelemelterelő fedőakciót, de már nem tudni, a fedőakció vált-e ki nagyobb dühöt, vagy az, amit el akarnak fedni vele. Ilyenkor aztán a fedőt is le kell fedni. Már maguk sem tudnák szétválogatni, a kiutasítási botrány, a paksi szerződés, a drogteszt, az internetadó, a boltok vasárnapi zárva tartása és az M0-ás megadóztatása közül melyik a fedő és melyik maga a lábosban rotyogó, büdös kotyvalék, amit lefedni akartak?

Hiába, ha egyszer földrengés van, még a bespájzolt ötletekkel teli polc is az ember fejére zuhan. Már pedig most egyszerre mozdult meg a föld kívül is, belül is, a nemzetközi színtéren és itthon a Fidesz lába alatt. A közvélemény-kutatások – jó, persze a Századvég kivételével, de ugye van az a pénz, amiért az ember haja korpás –, mind a földrengés politikai Richter-skálájának számait mutatják.

Szívesen tenném, de mégsem könyvelhetem el mindezt a demokratikus ellenzék érdemének. A munka dandárját a kormánypártok végezték. Ha van kormánylejárató verseny, akkor ebben az aranyérem a miniszteri, államtitkári villáké és jachté, a vagyonnyilatkozatokban napról napra táguló gumifalú luxuslakásoké, a százmilliókat seperc alatt összehozó „családi összefogásoké”, a jövedelembevallásból kifelejtett 1 milliárd forinté. Meg a kereszténydemokrata frakcióvezető és a köztévés riporter egyetértő párbeszédéé az étvágytalan szegény gyerekekről és az éhezésről, mint önként választott életformáról. Ahogy a versike refrénje mondja: „Tovább is van, mondjam még?”

Nehéz megmondani, miért éppen most mozdult meg a föld. Eddig is sokakat fosztottak meg javaiktól és jogaiktól, eddig is sok volt a szemérmetlen lenyúlás. De most ugyebár a trambulinról, fényes nappal, az RTL által élő adásban közvetítve… Bár az is lehet, hogy a dolgok trambulinról való intézésével csak a drogteszthez szükséges Nagy Nemzeti Mintavételt akarták népszerűsíteni.

A látványos gazdagodások most nem az irigység-faktor megbízható működése miatt keltenek háborgást. Nobel-díjjal, olimpiai arannyal, találmánnyal is lehet sok pénzt szerezni. De itt mindenki előtt nyilvánvaló: lopnak. A felháborodás morális természetű. A hatalom a gazdasági és szociális kríziseket ép bőrrel átvészelte, de most erkölcsi válságba került, amellyel szemben tehetetlenül kapkod az eszközökért.

De ettől még nem repül a sültgalamb. Vagy inkább: nem lehet tudni, hogy néhány tétova szárnycsapás után nem vesz-e egy hirtelen jobbkanyart, a baloldal helyett a jobboldalt hozva helyzetbe. Ma nem a baloldal a Fidesz egyetlen alternatívája, és sokat kell dolgozni azért is, hogy egyáltalán alternatíva legyen. Maga Orbán is benyúlhat, az eddiginél szerencsésebb kézzel, a trükkös-zsákjába. Valamelyik túl látványosan harácsoló famulusát pellengérre állíthatja, akár „jó királyként” be is csukathatja. Még az igazságosnak ismert Mátyás királynak sem voltak különösebb gátlásai az őt trónra segítő nagybátyja bebörtönzésénél. És hol volt ő Orbánhoz képest! A miniszterelnök, miután lángpallossal igazságot tesz, és szétcsap megingó hívei és riválisai között, simán beköltözhet az elnöki palotába. Ha az ellenzék – civilek és pártok egyaránt - a sültgalambra várva nem tesznek ellene semmit.

De a sültgalamb kanyarodhat még élesebben jobbra. Ha a válság morális természetű, akkor ezen a terepen a Jobbik könnyen henceghet versenyelőnyével, hiszen ő még nem volt kormányzati kasszák közelében. Az MSZP-nek, a baloldalnak immár nem elég gazdasági, társadalmi és külpolitikai programot kínálnia. „Morális program” is kell. A szakmai természetű kormányzóképesség mellett tanúbizonyság az „erkölcsi kormányzóképességről”. Ehhez már nem elég azt a kétségtelen igazságot hajtogatni, hogy a mi megtévedtjeink annak idején nem annyit… nem rendszerszerűen…, hogy sok vád ki is pukkadt. Itt nincs katarzis, látványos gesztusokkal. A szakprogramoknál is kidolgozottabb konkrét garanciarendszer, alkalmas mechanizmusok kellenek az elemi erkölcsi normák, a tisztességes kormányzás helyreállítására. Semmit nem érő vagyonnyilatkozatok helyett valóban ellenőrzöttek kellenek, a mentelmi jog ésszerű korlátozása, a korrupció-ellenes civil testületek széleskörű ellenőrző jogosítványai jelenthetnének megoldást. Addig is ellenzékben támogatni kellenen az alternatív társadalmi becsületbíróságokat, a titkosított dokumentumok kiperlése, a saját portánk tisztán tartása, a baloldali többségű önkormányzatok munkájának modellként szolgáló nyilvánossága a követendő út.

Mert a politikai verseny ma a morális teljesítmény versenye is. Ezen a pályán pedig nix sültgalamb, csak sok-sok verítékes edzés és munka.

Szerző
Lendvai Ildikó MSZP-s politikus