Mecénások a Nyugat hátterében

Ady Endre - kis túlzással - berúgni sem tudott Hatvany Lajos támogatása nélkül, a báró fizette a befutott költő szanatóriumi számláit is. Miből élt a Nyugat többi ismert szerzője, s maga a folyóirat milyen támogatásokból tartotta fenn magát? Ezekre a kérdésekre kerestünk választ.

"Előfizetői ára egy évre 20 korona, félévre 10 korona; egyes szám ára egy korona, megjelenik minden hó 1-én és 15-én" – hirdeti a Nyugat első, 1908. január elsejei száma. Egy kiló kenyér ugyanakkor 30 fillérbe, egy villamos szakaszjegy pedig 6 krajcárba került az 1900-as évek elején - vagyis az árából kiindulva nem sokan engedhették meg maguknak az előfizetést, vagy akárcsak egy lapszám megvásárlását.

Mégis, a Nyugat indulásától kezdve megtalálta a megjelenéshez szükséges anyagi forrásokat; 33 éven és egy világháborún átívelve képes volt önmaga - ha időnként szűkösebben is - fenntartására. A folyóirat köré csoportosuló szerzők és szerkesztők nemcsak keresték a maguk helyét a Magyarországon ekkor kialakuló polgárság körében, de a lap megjelentetésével hozzá is járultak e polgárság és annak ideológiájának kialakításához. A folyóirat legfontosabb támogatói a hazai iparmágnások - az ekkor már asszimilálódott zsidó nagypolgárok - közül kerültek ki. A lap egyik első mecénása, báró Hatvany Lajos is szóvá tette, a feltörekvő zsidó polgárság sokszor nevetségesen eltúlozva próbálta meg követni az ekkor már dzsentrisedő magyar nemesi réteg szokásait. Ezzel szemben a Nyugatot támogató zsidó nagypolgárok szerettek volna egy olyan modern, polgári közeget kialakítani, amely nyitott a világra, az európai kultúrára.

A kezdetek

Ha megkérdezhetnénk a Nyugat első generációját arról, miért hozták létre a folyóiratot, kiderülhetne, megunták azt, hogy a századforduló Budapestjén a számtalan napi- és hetilap között az irodalomnak és művészeteknek szinte csak ezek mellékletében jutott hely. Egyetlen olyan orgánum köré kívántak gyűlni, amely teljes egészében az európai kultúrát szolgálja és felelősséget akartak vállalni a következő generációk művészeiért, íróiért és költőiért. 1908-ra, több próbálkozás után (A Hét, Magyar Géniusz, Figyelő, Szerda) készen állt a "szellem” – már "csak" az anyagi háttér biztosítása maradt hátra.

A Nyugat három alapító szerkesztője - Ignotus Hugó, Osvát Ernő és Fenyő Miksa - közül Fenyő és Ignotus anyagilag is támogatta a lapot, ám ez kevésnek bizonyult, így segítségül hívták Hatvany Lajost, aki 1909-től gazdaságilag is megalapozta a folyóirat jövőjét. Egy évvel az indulás után létrejött a Nyugat Könyvkiadó is, mely a folyóirat állandó anyagi hátterét volt hivatott biztosítani. A kiadónál az állandó nyugatos szerzők kötetei jelentek meg, az első anyagi sikert a későbbi tulajdonos Móricz Zsigmond Hét Krajcár című novelláskötete hozta.

1910-től a Nyugat részvénytársaságként működött, 110 egyenként ezer korona értékű részvénnyel bírt. Ebből 65-nek Hatvany volt a birtokosa, a többi ifjabb Chorin Ferenc, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. vezérigazgatója, Weiss Manfréd nagyiparos, a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművek alapítója, Károlyi Imre, nagybirtokos, Lánczy Leó bankelnök és más kisbefektetők tulajdonát képezte. Ifjabb Chorin Ferenc apja, idősebb Chorin Ferenc nem mással, mint Hatvany Lajos apjával, Hatvany-Deutsch Sándorral közösen alapította a Gyáriparosok Országos Szövetségét (GYOSZ) 1902-ben. A fiatalabb Chorin apja 1925-ben bekövetkezett halála után vette át a GYOSZ elnöki posztját. Weiss Manfréd, akinek csepeli gyára igen nagy szerephez jutott az első világháború alatt, szintén egyik kezdeményezője, később pedig igazgatósági tagja a GYOSZ-nak. A lap részvényeinek nagy része tehát gyártulajdonosok és egyben gazdaságpolitikai érdekeltségű emberek kezébe került, korántsem véletlenül. A Nyugat és a GYOSZ közötti kapocs Fenyő Miksa, aki 1900-ban ismerkedett meg idősebb Chorin Ferenccel, Fenyő 1904-től titkárként dolgozott a gyáriparos szövetségnél, 1917-ben pedig – átadva a Nyugat szerkesztői posztját Babits Mihálynak – a GYOSZ ügyvezető igazgatója lett. Fenyő szerzőként is megjelent: 1912-ben Casanova tanulmányát a Nyugat adta ki.

Ötezer lej előleg

Amit Magyarországnak Hatvany, az erdélyi irodalomnak báró Kemény János jelentette. Akárcsak Hatvany budai villája, Kemény János marosvécsi kastélya az irodalmi társasági élet központja volt. Kemény volt a Helikon írói közösségnek és irodalmi lapjának, az Erdélyi Helikonnak az alapítója. Az erdélyi szabad írói közösség ötletét Berde Mária írónő (aki a romániai Zord Idő folyóiratot is jegyzi) vetette fel 1923-ban.

Kemény 1926-tól minden évben 30 ezer lej ösztöndíjat adományozott annak a fiatal írónak, akit a Helikon tagok kiválasztottak. Az Erdélyi Szépmíves Céh alapítói is felkínálták az anyagi segítségüket egy „helikonista” folyóirathoz és könyvkiadó vállalkozáshoz.

A Céh alapítói - Kádár Imre, Paál Árpád, Ligeti Ernő, Nyírő József, Kós Károly és Zágoni István - jelentős anyagi hozzájárulást nem tudtak biztosítani, ők is a meglévő - poltikusi vagy egyéb - jövedelmüket egészítették ki az írói honoráriummal. A csoportot Szántó Miklós, az Egeresi Szénbánya Rt. és a kolozsvári Villamosművek tulajdonosa támogatta. A Céh 1935-ben átlagosan ötezer lej előleget adott az íróknak egy-egy megírandó regényre.

A csőd határán

Hatvany Lajos hiába publikált rendszeresen maga is, Osváttal való tartós konfliktusa a Nyugattal való szakításához vezetett. A meghatározó szerkesztő Osvát csak anyagi támogatást várt Hatvanytól és nem engedte, hogy beleszóljon a lap tartalmába. 1911-ben Hatvany eladta részvényeinek felét Magyar (Mannheimer) Mórnak, a Révay Kiadó ügyvezetőjének, aki összesen 62 részvényt vásárolt fel és a Nyugat Rt. igazgatója lett. Magyar, aki Ignotus barátja volt, vállalta, hogy 400 000 koronára emeli fel az alaptőkét - részvényeinek paritásával. Ekkor a Nyugat részvényesei és szerkesztői szerződést fogalmaztak meg, mely kimondta: Osvát a felelős szerkesztő, de a szerkesztőtársaknak (köztük Hatvanynak is) joguk van betekinteni a kéziratokba és megjelenő írásokba, illetve ha új írót fogadnak maguk közé, megjelenéséről a szerkesztőknek közösen kell határozniuk.

Ám hiába a szerződés, Osvát nem tartotta magát a feltételekhez: Hatvany visszalépett a támogatástól. Az idegileg amúgy is gyenge Magyar Mór Hatvany szakítása után úgy látta, hogy a részvénytársaságra csőd vár, majd 1912-ben főbe lőtte magát. A részvénytársaság szétesésével a Nyugat Könyvkiadó is anyagi támogatás nélkül maradt. A csődbe ment kiadó miatt a folyóiratot is megszűnés fenyegette. Hatvany és a szerkesztők is a lap megmentésével próbálkoztak, de a báró feltételekhez kötötte segítségét: a szerzőknek bele kellett volna egyezniük abba, hogy nem dolgoznak tovább a szerkesztőkkel vagy új folyóirathoz csatlakoznak. A munkatársak nem fogadták el Hatvany feltételeit, így a Nyugat pénz nélkül maradt. Ignotus közbelépése mentette meg azzal, hogy összes anyagi lehetőségét felhasználva megvásárolta a részvényeket. Ezután Hatvany részvényei az Athenaeum Kiadóhoz kerültek, amely azonban csak a piaci szempontból biztos bevételt hozó köteteket adta ki. 1914-től Ady kiadatlan munkáival egyáltalán nem foglalkoztak; ezek kiadási jogait megint csak Hatvany vásárolta fel, míg Móricz saját, készleten maradt köteteit vette vissza. 1917-ben a megmaradt könyveket a Lantos Antikváriumnak adták, ahol jelentős részüket megsemmisítették.

Kiadók és nyomdászok

Nem csak személyekhez és lapokhoz köthető az irodalom fellendülése: a kiegyezés után rohamosan alakultak a kiadói részvénytársaságok, amelyek vezető szerephez jutottak a könyv- és lappiacon. Mindez szoros összefüggésben állt a mecenatúrával, hiszen alapítóik hasonló indíttatásból dolgoztak: támogatni és fejleszteni szerették volna a hazai irodalmat.

Ilyen kiadó volt az 1885-ben megalakult Singer és Wolfner, mely 1923-ban alakult részvénytársasággá, ’43-tól pedig Új Idők Irodalmi Intézet Részvénytársaság néven működött (a társaság adta ki az Új Idők és Magyar Figyelő folyóiratokat). Heckenast Gusztáv nyomdász nevéhez több pesti lap is köthető: a Magyar Szemle kulturális folyóirat kiadója és alapító tulajdonosa egyben a Pesti Hírlap kiadója is volt.

A német Otto Wigand alapította kiadót 1832-ben vette át Landerer és Heckenast néven, amely 1873-ban Franklin Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda Rt. néven részvénytársasággá alakult. A kiadóhoz kapcsolódik a Nemzeti Dal és a Tizenkét pont 1848-as nyomtatása is.

Móricz marketingje

Osvát Ernő 1929-es öngyilkossága után a Nyugatot újra a megszűnés fenyegette, amikor a Légy jó mindhalálig színdarab írói honoráriumából Móricz Zsigmond megvásárolta a folyóirat tulajdonjogait. Móricz levelezéséből megtudhatjuk, hogy amikor átvenni készült a folyóirat vezetését, az anyagi problémák őt is elgondolkoztatták: „Nagyon furcsa, s nem tudom, mit csináljak, belemenjek-e. Mindig rossz vállalat volt, vajon nekem lehetne valamit csinálni belőle?” Végül 1929-ben felkereste Fenyő Miksát, rendezte a lap adósságait cserébe a részvények jelentős részéért és a Nyugat tulajdonjogáért. Rész jutott Babitsnak is, aki a Baumgarten Alapítvány támogatásával teremtette elő a szükséges anyagiakat. Móricz vezetésével figyelemreméltóan felfutott a folyóirat büdzséje: az új szerkesztő kétszer annyi energiát fektetett a Nyugat népszerűsítésébe, mint eddig bármelyik munkatárs. Nyugat-esteket és felolvasásokat tartott szerte az országban, illetve Móricz levelezéséből kiderül, rengeteg felhívást küldött kiadóknak, hogy javítsa a terjesztés és előfizetés hatékonyságát. Megalapította a Nyugat-Barátok Körét, aminek nem csak a szerkesztők és a munkatársak voltak tagjai, hanem azok az előfizetők is, akik kérvényt nyújtottak be erre. A kör rendszeresen ülésezett a Britannia Szálló különtermében, ahol nyilvános vitákon és előadásokon vehettek részt a tagok. Móricz igyekezetének köszönhetően 1931 nyarára az előfizetők száma (mely 1929-ben kb. 600 volt) több mint 2000 lett. Móricz terveiről levelezésében így számolt be:„Ha előfizetők jönnek, ha pénzt látunk, azt az írói honoráriumok emelésére fordítjuk. Minden jó írónak itt a helye. Ebben a züllött kis országban annyi tehetség van, hogy szédület. Minden téren, írói téren is. Ezeket akarjuk felébreszteni s erőik legjavát váltani ki belőlük.” Az ideig-óráig tartó biztos anyagi háttérnek és a fejlődő technológiának köszönhetően elkezdődött a rajzok és illusztrációk közlése is. Móricz ezzel a lap köré gyűjtötte a képzőművészek és támogatóik táborát. Ez volt talán a lap történetének egyetlen olyan időszaka, amikor az előfizetők használható bevételi forrást jelentettek. 1933-ra azonban a lap anyagi háttere oly mértékben leromlott, hogy Móricz nem tudta továbbra is vállalni a szerkesztést és lemondott posztjáról Babits javára. (Nevét csak később, 1936-ban vették le a címlapról.) 1935-től, a Nyugat harmadik generációjának már nem kéthetente, hanem havonta volt lehetőségük megjelenni: a folyóirat havilappá vált. A már kft. formában működő kiadót 1940-ben törölték a névjegyzékből, ’41-ben Babits halálával pedig a Nyugat megszűnt ugyan, ám a kiadó tovább működött és 1948-ig még több mint 40 könyvet megjelentetett.

Baumgarten-díj: akár 8000 pengő

A mecénások gyakran díjakat, alapítványokat ajánlottak fel pályázatok vagy egyéb kiválasztás útján. A Nyugat a személyes kapcsolatok és az ifjúság figyelése mellett rendszeresen pályázatokat is hirdetett, melyekre bárki beadhatta kéziratát. A nyerteseket „pályadíjjal” honorálták és emellett az első közlés jogát is a Nyugat bírta.

Legnevezetesebb magyar alapítvány a Baumgarten Ferenc Ferdinánd által alapított Baumgarten-díj volt, amit a róla elnevezett alapítvány osztott ki. Baumgarten végrendeletében döntött úgy, hogy vagyonából évenként egy-egy magyar író jutalomban részesülhet. A díjat 1929-től 1949-ig osztották ki, egy kivételével minden évben.

Az alapítvány két kurátora Basch Lóránt ügyvéd és Babits Mihály voltak. Babits helyét 1941-től Schöpflin Aladár vette át. Az évdíjak összege 3000-8000 pengő, 1947-től 8000-10000 forint; az arra különösen méltó és rászorult íróknak több évre meghosszabbítható vagy ismételten kiadható volt.

Az utolsó mecénás

Gróf Hatvany Lajos, akit „utolsó mecénás” néven is emlegetnek, a magyar irodalom talán legközismertebb támogatója volt. Bár Osváttal való konfliktusa után a Nyugatba közvetlenül többet nem invesztált pénzt, a rászoruló írókat továbbra is támogatta, akárcsak Fenyő Miksa. A kor csaknem összes magyar művészét segítették: Hatvany apja halála után járó öröksége egy részéből fizette Ady gyógyulását a maria-grüni szanatóriumban. Hatvany szépirodalmi munkásságát is az irodalom szolgálatába állította: kritikáival segítette felfedezettjeit és Ady mellett Petőfiről is írt monográfiát. 1917-ben felvásárolta az 1850 óta létező, politikai napilapot, a Pesti Naplót, amelyben 1865-ben Deák Ferenc Húsvéti cikke is megjelent. Hatvany baloldali, irodalmi jellegű lappá alakított át az akkor már rengeteg tulajdonos- és kiadócserét megélt újságot. A Tanácsköztársaság kikiáltása után több polgári lappal együtt egy időre betiltották, 1919 márciusáig a lap impresszum nélkül jelent meg. A báró 1918-ban megalapította az „ellen-Nyugatként” emlegetett kéthetente megjelenő Esztendőt. A folyóirat szerkesztői Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső voltak, segédszerkesztőként Tóth Árpádot alkalmazták. Hatvany volt a lap tulajdonosa, de egyben főszerkesztőjeként is tevékenykedett. A Pesti Napló szépirodalmi testvérlapjában leggyakrabban előforduló szerzők mind nyugatosok voltak. Az Esztendő másfél év után, 1919-ben a Pesti Naplóval együtt megszűnt, Hatvany pedig Bécsbe emigrált. Az Esztendőt és a Pesti Naplót is a Pallas Rt. adta ki. Hatvanynak érdekeltsége volt a városi demokrata íróknak teret adó, többet között József Attila és Ignotus fia, Ignotus Pál által szerkesztett Szép Szóban és a radikális szellemű, urbánus Tollban - 1929-38 között jelent meg -, amelyet Ignotus Pál indított, s amelynek 1929–30-ban Zsolt Béla volt a főszerkesztője. A Szép Szó első évfolyamát a Cserépfalvi Kiadó, a magyarországi baloldali irodalom könyvkiadója jelentette meg 1936-ban.