Mecénások a Nyugat hátterében

Publikálás dátuma
2014.12.24. 09:04
FORRÁS: FORTEPAN/MAGYAR BÁLINT
Ady Endre - kis túlzással - berúgni sem tudott Hatvany Lajos támogatása nélkül, a báró fizette a befutott költő szanatóriumi számláit is. Miből élt a Nyugat többi ismert szerzője, s maga a folyóirat milyen támogatásokból tartotta fenn magát? Ezekre a kérdésekre kerestünk választ.

"Előfizetői ára egy évre 20 korona, félévre 10 korona; egyes szám ára egy korona, megjelenik minden hó 1-én és 15-én" – hirdeti a Nyugat első, 1908. január elsejei száma. Egy kiló kenyér ugyanakkor 30 fillérbe, egy villamos szakaszjegy pedig 6 krajcárba került az 1900-as évek elején - vagyis az árából kiindulva nem sokan engedhették meg maguknak az előfizetést, vagy akárcsak egy lapszám megvásárlását.

Mégis, a Nyugat indulásától kezdve megtalálta a megjelenéshez szükséges anyagi forrásokat; 33 éven és egy világháborún átívelve képes volt önmaga - ha időnként szűkösebben is - fenntartására. A folyóirat köré csoportosuló szerzők és szerkesztők nemcsak keresték a maguk helyét a Magyarországon ekkor kialakuló polgárság körében, de a lap megjelentetésével hozzá is járultak e polgárság és annak ideológiájának kialakításához. A folyóirat legfontosabb támogatói a hazai iparmágnások - az ekkor már asszimilálódott zsidó nagypolgárok - közül kerültek ki. A lap egyik első mecénása, báró Hatvany Lajos is szóvá tette, a feltörekvő zsidó polgárság sokszor nevetségesen eltúlozva próbálta meg követni az ekkor már dzsentrisedő magyar nemesi réteg szokásait. Ezzel szemben a Nyugatot támogató zsidó nagypolgárok szerettek volna egy olyan modern, polgári közeget kialakítani, amely nyitott a világra, az európai kultúrára.

A kezdetek

Ha megkérdezhetnénk a Nyugat első generációját arról, miért hozták létre a folyóiratot, kiderülhetne, megunták azt, hogy a századforduló Budapestjén a számtalan napi- és hetilap között az irodalomnak és művészeteknek szinte csak ezek mellékletében jutott hely. Egyetlen olyan orgánum köré kívántak gyűlni, amely teljes egészében az európai kultúrát szolgálja és felelősséget akartak vállalni a következő generációk művészeiért, íróiért és költőiért. 1908-ra, több próbálkozás után (A Hét, Magyar Géniusz, Figyelő, Szerda) készen állt a "szellem” – már "csak" az anyagi háttér biztosítása maradt hátra.

A Nyugat három alapító szerkesztője - Ignotus Hugó, Osvát Ernő és Fenyő Miksa - közül Fenyő és Ignotus anyagilag is támogatta a lapot, ám ez kevésnek bizonyult, így segítségül hívták Hatvany Lajost, aki 1909-től gazdaságilag is megalapozta a folyóirat jövőjét. Egy évvel az indulás után létrejött a Nyugat Könyvkiadó is, mely a folyóirat állandó anyagi hátterét volt hivatott biztosítani. A kiadónál az állandó nyugatos szerzők kötetei jelentek meg, az első anyagi sikert a későbbi tulajdonos Móricz Zsigmond Hét Krajcár című novelláskötete hozta.

1910-től a Nyugat részvénytársaságként működött, 110 egyenként ezer korona értékű részvénnyel bírt. Ebből 65-nek Hatvany volt a birtokosa, a többi ifjabb Chorin Ferenc, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. vezérigazgatója, Weiss Manfréd nagyiparos, a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművek alapítója, Károlyi Imre, nagybirtokos, Lánczy Leó bankelnök és más kisbefektetők tulajdonát képezte. Ifjabb Chorin Ferenc apja, idősebb Chorin Ferenc nem mással, mint Hatvany Lajos apjával, Hatvany-Deutsch Sándorral közösen alapította a Gyáriparosok Országos Szövetségét (GYOSZ) 1902-ben. A fiatalabb Chorin apja 1925-ben bekövetkezett halála után vette át a GYOSZ elnöki posztját. Weiss Manfréd, akinek csepeli gyára igen nagy szerephez jutott az első világháború alatt, szintén egyik kezdeményezője, később pedig igazgatósági tagja a GYOSZ-nak. A lap részvényeinek nagy része tehát gyártulajdonosok és egyben gazdaságpolitikai érdekeltségű emberek kezébe került, korántsem véletlenül. A Nyugat és a GYOSZ közötti kapocs Fenyő Miksa, aki 1900-ban ismerkedett meg idősebb Chorin Ferenccel, Fenyő 1904-től titkárként dolgozott a gyáriparos szövetségnél, 1917-ben pedig – átadva a Nyugat szerkesztői posztját Babits Mihálynak – a GYOSZ ügyvezető igazgatója lett. Fenyő szerzőként is megjelent: 1912-ben Casanova tanulmányát a Nyugat adta ki.

Ötezer lej előleg
Amit Magyarországnak Hatvany, az erdélyi irodalomnak báró Kemény János jelentette. Akárcsak Hatvany budai villája, Kemény János marosvécsi kastélya az irodalmi társasági élet központja volt. Kemény volt a Helikon írói közösségnek és irodalmi lapjának, az Erdélyi Helikonnak az alapítója. Az erdélyi szabad írói közösség ötletét Berde Mária írónő (aki a romániai Zord Idő folyóiratot is jegyzi) vetette fel 1923-ban.
Kemény 1926-tól minden évben 30 ezer lej ösztöndíjat adományozott annak a fiatal írónak, akit a Helikon tagok kiválasztottak. Az Erdélyi Szépmíves Céh alapítói is felkínálták az anyagi segítségüket egy „helikonista” folyóirathoz és könyvkiadó vállalkozáshoz.
A Céh alapítói - Kádár Imre, Paál Árpád, Ligeti Ernő, Nyírő József, Kós Károly és Zágoni István - jelentős anyagi hozzájárulást nem tudtak biztosítani, ők is a meglévő - poltikusi vagy egyéb - jövedelmüket egészítették ki az írói honoráriummal. A csoportot Szántó Miklós, az Egeresi Szénbánya Rt. és a kolozsvári Villamosművek tulajdonosa támogatta. A Céh 1935-ben átlagosan ötezer lej előleget adott az íróknak egy-egy megírandó regényre.

A csőd határán

Hatvany Lajos hiába publikált rendszeresen maga is, Osváttal való tartós konfliktusa a Nyugattal való szakításához vezetett. A meghatározó szerkesztő Osvát csak anyagi támogatást várt Hatvanytól és nem engedte, hogy beleszóljon a lap tartalmába. 1911-ben Hatvany eladta részvényeinek felét Magyar (Mannheimer) Mórnak, a Révay Kiadó ügyvezetőjének, aki összesen 62 részvényt vásárolt fel és a Nyugat Rt. igazgatója lett. Magyar, aki Ignotus barátja volt, vállalta, hogy 400 000 koronára emeli fel az alaptőkét - részvényeinek paritásával. Ekkor a Nyugat részvényesei és szerkesztői szerződést fogalmaztak meg, mely kimondta: Osvát a felelős szerkesztő, de a szerkesztőtársaknak (köztük Hatvanynak is) joguk van betekinteni a kéziratokba és megjelenő írásokba, illetve ha új írót fogadnak maguk közé, megjelenéséről a szerkesztőknek közösen kell határozniuk.

Ám hiába a szerződés, Osvát nem tartotta magát a feltételekhez: Hatvany visszalépett a támogatástól. Az idegileg amúgy is gyenge Magyar Mór Hatvany szakítása után úgy látta, hogy a részvénytársaságra csőd vár, majd 1912-ben főbe lőtte magát. A részvénytársaság szétesésével a Nyugat Könyvkiadó is anyagi támogatás nélkül maradt. A csődbe ment kiadó miatt a folyóiratot is megszűnés fenyegette. Hatvany és a szerkesztők is a lap megmentésével próbálkoztak, de a báró feltételekhez kötötte segítségét: a szerzőknek bele kellett volna egyezniük abba, hogy nem dolgoznak tovább a szerkesztőkkel vagy új folyóirathoz csatlakoznak. A munkatársak nem fogadták el Hatvany feltételeit, így a Nyugat pénz nélkül maradt. Ignotus közbelépése mentette meg azzal, hogy összes anyagi lehetőségét felhasználva megvásárolta a részvényeket. Ezután Hatvany részvényei az Athenaeum Kiadóhoz kerültek, amely azonban csak a piaci szempontból biztos bevételt hozó köteteket adta ki. 1914-től Ady kiadatlan munkáival egyáltalán nem foglalkoztak; ezek kiadási jogait megint csak Hatvany vásárolta fel, míg Móricz saját, készleten maradt köteteit vette vissza. 1917-ben a megmaradt könyveket a Lantos Antikváriumnak adták, ahol jelentős részüket megsemmisítették.

Kiadók és nyomdászok
Nem csak személyekhez és lapokhoz köthető az irodalom fellendülése: a kiegyezés után rohamosan alakultak a kiadói részvénytársaságok, amelyek vezető szerephez jutottak a könyv- és lappiacon. Mindez szoros összefüggésben állt a mecenatúrával, hiszen alapítóik hasonló indíttatásból dolgoztak: támogatni és fejleszteni szerették volna a hazai irodalmat.
Ilyen kiadó volt az 1885-ben megalakult Singer és Wolfner, mely 1923-ban alakult részvénytársasággá, ’43-tól pedig Új Idők Irodalmi Intézet Részvénytársaság néven működött (a társaság adta ki az Új Idők és Magyar Figyelő folyóiratokat). Heckenast Gusztáv nyomdász nevéhez több pesti lap is köthető: a Magyar Szemle kulturális folyóirat kiadója és alapító tulajdonosa egyben a Pesti Hírlap kiadója is volt.
A német Otto Wigand alapította kiadót 1832-ben vette át Landerer és Heckenast néven, amely 1873-ban Franklin Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda Rt. néven részvénytársasággá alakult. A kiadóhoz kapcsolódik a Nemzeti Dal és a Tizenkét pont 1848-as nyomtatása is.

Móricz marketingje

Osvát Ernő 1929-es öngyilkossága után a Nyugatot újra a megszűnés fenyegette, amikor a Légy jó mindhalálig színdarab írói honoráriumából Móricz Zsigmond megvásárolta a folyóirat tulajdonjogait. Móricz levelezéséből megtudhatjuk, hogy amikor átvenni készült a folyóirat vezetését, az anyagi problémák őt is elgondolkoztatták: „Nagyon furcsa, s nem tudom, mit csináljak, belemenjek-e. Mindig rossz vállalat volt, vajon nekem lehetne valamit csinálni belőle?” Végül 1929-ben felkereste Fenyő Miksát, rendezte a lap adósságait cserébe a részvények jelentős részéért és a Nyugat tulajdonjogáért. Rész jutott Babitsnak is, aki a Baumgarten Alapítvány támogatásával teremtette elő a szükséges anyagiakat. Móricz vezetésével figyelemreméltóan felfutott a folyóirat büdzséje: az új szerkesztő kétszer annyi energiát fektetett a Nyugat népszerűsítésébe, mint eddig bármelyik munkatárs. Nyugat-esteket és felolvasásokat tartott szerte az országban, illetve Móricz levelezéséből kiderül, rengeteg felhívást küldött kiadóknak, hogy javítsa a terjesztés és előfizetés hatékonyságát. Megalapította a Nyugat-Barátok Körét, aminek nem csak a szerkesztők és a munkatársak voltak tagjai, hanem azok az előfizetők is, akik kérvényt nyújtottak be erre. A kör rendszeresen ülésezett a Britannia Szálló különtermében, ahol nyilvános vitákon és előadásokon vehettek részt a tagok. Móricz igyekezetének köszönhetően 1931 nyarára az előfizetők száma (mely 1929-ben kb. 600 volt) több mint 2000 lett. Móricz terveiről levelezésében így számolt be:„Ha előfizetők jönnek, ha pénzt látunk, azt az írói honoráriumok emelésére fordítjuk. Minden jó írónak itt a helye. Ebben a züllött kis országban annyi tehetség van, hogy szédület. Minden téren, írói téren is. Ezeket akarjuk felébreszteni s erőik legjavát váltani ki belőlük.” Az ideig-óráig tartó biztos anyagi háttérnek és a fejlődő technológiának köszönhetően elkezdődött a rajzok és illusztrációk közlése is. Móricz ezzel a lap köré gyűjtötte a képzőművészek és támogatóik táborát. Ez volt talán a lap történetének egyetlen olyan időszaka, amikor az előfizetők használható bevételi forrást jelentettek. 1933-ra azonban a lap anyagi háttere oly mértékben leromlott, hogy Móricz nem tudta továbbra is vállalni a szerkesztést és lemondott posztjáról Babits javára. (Nevét csak később, 1936-ban vették le a címlapról.) 1935-től, a Nyugat harmadik generációjának már nem kéthetente, hanem havonta volt lehetőségük megjelenni: a folyóirat havilappá vált. A már kft. formában működő kiadót 1940-ben törölték a névjegyzékből, ’41-ben Babits halálával pedig a Nyugat megszűnt ugyan, ám a kiadó tovább működött és 1948-ig még több mint 40 könyvet megjelentetett.

Baumgarten-díj: akár 8000 pengő
A mecénások gyakran díjakat, alapítványokat ajánlottak fel pályázatok vagy egyéb kiválasztás útján. A Nyugat a személyes kapcsolatok és az ifjúság figyelése mellett rendszeresen pályázatokat is hirdetett, melyekre bárki beadhatta kéziratát. A nyerteseket „pályadíjjal” honorálták és emellett az első közlés jogát is a Nyugat bírta.
Legnevezetesebb magyar alapítvány a Baumgarten Ferenc Ferdinánd által alapított Baumgarten-díj volt, amit a róla elnevezett alapítvány osztott ki. Baumgarten végrendeletében döntött úgy, hogy vagyonából évenként egy-egy magyar író jutalomban részesülhet. A díjat 1929-től 1949-ig osztották ki, egy kivételével minden évben.
Az alapítvány két kurátora Basch Lóránt ügyvéd és Babits Mihály voltak. Babits helyét 1941-től Schöpflin Aladár vette át. Az évdíjak összege 3000-8000 pengő, 1947-től 8000-10000 forint; az arra különösen méltó és rászorult íróknak több évre meghosszabbítható vagy ismételten kiadható volt.

Az utolsó mecénás

Gróf Hatvany Lajos, akit „utolsó mecénás” néven is emlegetnek, a magyar irodalom talán legközismertebb támogatója volt. Bár Osváttal való konfliktusa után a Nyugatba közvetlenül többet nem invesztált pénzt, a rászoruló írókat továbbra is támogatta, akárcsak Fenyő Miksa. A kor csaknem összes magyar művészét segítették: Hatvany apja halála után járó öröksége egy részéből fizette Ady gyógyulását a maria-grüni szanatóriumban. Hatvany szépirodalmi munkásságát is az irodalom szolgálatába állította: kritikáival segítette felfedezettjeit és Ady mellett Petőfiről is írt monográfiát. 1917-ben felvásárolta az 1850 óta létező, politikai napilapot, a Pesti Naplót, amelyben 1865-ben Deák Ferenc Húsvéti cikke is megjelent. Hatvany baloldali, irodalmi jellegű lappá alakított át az akkor már rengeteg tulajdonos- és kiadócserét megélt újságot. A Tanácsköztársaság kikiáltása után több polgári lappal együtt egy időre betiltották, 1919 márciusáig a lap impresszum nélkül jelent meg. A báró 1918-ban megalapította az „ellen-Nyugatként” emlegetett kéthetente megjelenő Esztendőt. A folyóirat szerkesztői Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső voltak, segédszerkesztőként Tóth Árpádot alkalmazták. Hatvany volt a lap tulajdonosa, de egyben főszerkesztőjeként is tevékenykedett. A Pesti Napló szépirodalmi testvérlapjában leggyakrabban előforduló szerzők mind nyugatosok voltak. Az Esztendő másfél év után, 1919-ben a Pesti Naplóval együtt megszűnt, Hatvany pedig Bécsbe emigrált. Az Esztendőt és a Pesti Naplót is a Pallas Rt. adta ki. Hatvanynak érdekeltsége volt a városi demokrata íróknak teret adó, többet között József Attila és Ignotus fia, Ignotus Pál által szerkesztett Szép Szóban és a radikális szellemű, urbánus Tollban - 1929-38 között jelent meg -, amelyet Ignotus Pál indított, s amelynek 1929–30-ban Zsolt Béla volt a főszerkesztője. A Szép Szó első évfolyamát a Cserépfalvi Kiadó, a magyarországi baloldali irodalom könyvkiadója jelentette meg 1936-ban.

Régi magyar mecénások

Publikálás dátuma
2014.12.24. 09:00
A Városliget szabályozási tervében szerepelt a Műcsarnok is FOTÓ: SZALMÁS PÉTER
Valaki azt mondta egyszer, hogy érdemes volna megírni a műpártolók, a mecénások történetét. Csakugyan, teljesebb képét kapnánk a művészetek múltjáról, ha alaposan ismernénk mindazokat a rugókat, amelyek egy-egy kitűnő művészt ennek vagy annak az alkotásnak megteremtésére ösztökélték. S köztük bizonyára nem egyszer nagyon fontos szerep jutott a mecénásnak is.

A hazai művészettörténet korai mecénásairól keveset tudunk, bár hazánk számos tehetős fia támogatta anyagilag is a művészeteket. Régi levelezésekben, szájhagyomány útján ránk maradt anekdotákban találunk itt-ott egy-egy adatot elszórva a magyar mecénásokról.

Mányoki és a marsallné

A Rákóczi-kor leghíresebb festőjének, Mányoki Ádámnak egyik legnagyobb támogatója Podmaniczky Sándor volt. Külföldi utazásairól sok értékes képpel tért vissza aszódi kastélyába. Amikor a besnyői barátoktól megtudta, hogy egy "sárosi nemes ifiú", bizonyos Mányoki jó festő, magához vette a kastélyba, és a szomszédságban lakó urakat is arra biztatta, hogy vele festessék le magukat. Mányoki Ádámot megkedvelte később Vay Ádám, II. Rákóczi Ferenc híres marsallja is. A festés mesterségéhez nem sokat értő vitéz "csizmaszárából stantepede kirántotta a bőrzacskót és 50 aranyakat számlála tenyerébe", amikor a jeles művész lefestette a nejét. Hallatlan honorárium volt ez akkor. Kár, hogy a marsallné képe a sok bujdosás és vándorlás közben elkallódott.

1741-ben Teleki László átrándult Bécsbe is. Többek közt eszébe jutott, milyen jó lenne magát lefestetnie, emlékül maradna ez késő utódainak is. Ismerős magyar urak Jean Etienne Listardot ajánlották. Egyszer-kétszer ült is neki Teleki, "a pingálás megtetszett", és felajánlotta Listardnak, jöjjön vele Magyarországra, ahol több éves munkát is kaphatna. A szerződést megkötötték, 1000 rénes forintot és lakást ajánlott fel Teleki a mesternek, de kikötötte, hogy ne járjon abban a bolondos török ruhában, amivel Bécsben megbotránkoztatja az embereket, mert otthon megkergetik a jobbágyai. Ez annyira dühbe hozta a hóbortos piktort, hogy "széthasogatta a kontraktust" még az ajánlkozó mecénás megkezdett képét is bemázolta, s faképnél hagyta Teleki Lászlót.

A XVIII. század végén mecénás, gyűjtő és irodalmár hírben állt Ráday Gedeon. Barátja, Kazinczy Ferenc - aki előszeretettel látogatta bécsi útjai alkalmával a képtárakat - fejébe vette, hogy Rádayt nemcsak könyvek, hanem képek gyűjtésére is rábeszéli, de a makacs Rádaynál minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Kazinczy azonban nem adta fel. Élete végéig nem szűnt meg rajongni és agitálni a szépművészetek szeretete mellett. "Vagyonát elliterátorkodta, picturákra, gravure-ökre költötte hazája ízlését óhajtva emelni" - írta erről özvegye, gróf Török Zsófia, egy levelében az egri érseknek.

Kazinczyt a Martinovics-féle összeesküvés miatt börtönbe vetették, de miután kiszabadult, még lelkesebb agitációba kezdett, hogy a nemességben a szépművészetek iránti szeretetet fölébressze. 1810-ben drága festőt hozat Széphalomra, akivel nejét is lefestette. Erről így írt Berzsenyinek: "... semmi nem drága, ha ez festés, faragás és írásra kelletik. De kétlem ha szemed a' képben fölleli-e azt a' szép lányt, a' ki tíz esztendő előtt Kassának Gyönyörűsége volt. ..."

Báránykák a szépasszonynak

Az egyháznagyok sorában is akadtak régebben festők és szobrászok mecénásai, így Batthyány József, a bőkezűségéről híres hercegprímás, buzgón támogatta a festőket, valamint sok munkát adott Hefelának, akit Martinelli mellett a Mária Terézia-korabeli idők legtehetségesebb építőmesterének tartottak. Hefela Menyhért tervezte az új prímási palotát is, amelyet 1781-ben avattak föl. Egy év alatt készült el ez az óriási épület, amely XVI. Lajos korabeli stílusban épült. Csak a főhomlokzatot ékesítették szobrok, de az építőmester a legjobb festőket és szobrászokat csődítette Pozsonyba a belső díszítések elkészítésére. Az oltárképek közül egyet-egyet Maidinger és Zallinger festett, a harmadikat Batthyány Kohl Jakabra bízta. Ebben az időben több bárányt, papagájt és pásztori játékot festett Kohl egy Ormosdyné nevű pozsonyi úrnő számára, akit akkor a város legszebb asszonyának tartottak, s aki akkoriban a régi jezsuita kollégiumból átalakított palotájában igen fényes életet folytatott.

Esterházy Károly gróf, Eger püspöke (akkor még nem volt érsekség az egri) is szívesen támogatta a festőket. 1789-ben már készen állt az általa emeltetett Líceum, amelynek falait freskókkal kívánta díszíttetni. Mindenáron magyar festőkre akarta ezeket a munkákat bízni, de alig akadt vállalkozó. A könyvtár mennyezetét végül egy Kraker nevű egri festőre bízta. A kép tárgyát, a tridenti zsinatot, maga a püspök adta, s naponta eljárt a munkát ellenőrizni. Kraker ügyesen oldotta meg feladatát, mert amikor a püspök az iskolai templom festésére Bécsből Maulpertschet hívta meg, ez megnézve Kraker munkáját, kezét összecsapta, s megvallotta, hogy ő bizony ilyet aligha tudott volna festeni. Kraker a jászol templomnak is festett egy képet és pártolták az ottani fehér papok is. Világi képek nem igen maradtak utána, egy sikerült Rubens-másolatát még 1789-ben többen látták egy Egerben lakó leányánál.

Patachich Ádám nagyváradi püspök idejében sokat festegetett az ottani nemesi házaknál Johann Nepomukk Schöpf, a müncheni akadémia tagja. 1772 táján Teleki Sámuel gróf, erdélyi kancellárius sok képet, nevezetesen családi képeket festetett Hickel József udvari festővel. Nagyobb összegekkel segítette Teleki Hickelt, sőt, arra biztatta, hogy jöjjön gyakrabban Magyarországra, de a bécsi élethez szokott festő erre nem mutatott hajlandóságot.

Haller István gróf a XVIII. század utolján egy Gáli István nevű ifjút külföldön taníttatott festeni. Évekig tartotta "nagy módban" Olaszországban, s mikor hazajött, "mindenfelé úri barátainak" ajánlotta. Így került Zsibóra, idősb báró Wesselényi Miklóshoz is, s ott a híres vadászjelenetek közül többet megörökített. De csekély tehetségű festő lett belőle, a munkái többnyire értéktelen mázolmányok.

Jobb képeket csinált, kivált krétarajzokat, egy Létai nevű művész, aki nagy nyomorúságban élt, ami miatt nem vihette sokra. Döbrentei Gábor, aki 1816 táján Erdélyben nevelősködött gróf Gyulay Lajos mellett, minden lehetséges eszközzel megpróbált segíteni Létainak. Valamit, ha nem is sokat, de azért elért. Fennmaradt, hogy például Báró Wesselényi Miklósné kocsit és pénzt adott a festőnek, Báró Jósika Miklós 10, Gróf Bethlen Gergely 10, Mauksch 20, Báró Bánffy Lászlóné 5, Gróf Bethlen Ádám szintén 5 forintot adott a mesternek támogatásként.

A nemesi rend keveset törődött a szépművészetekkel. Könyvnek is elegendőnek tartották sok helyen a lőcsei kalendáriumot, minek dobtak volna ki pénzt befestett vászonra? Amikor a dúsgazdag fiatal Czobor gróf megvette egy híres olasz mester művét, azonnal szétvágatta, s egy kabátot béleltetett meg vele. Fogadott ugyanis egyik pajtásával, kinek lesz legdrágább ruhája a bécsi udvari bálon. Persze, hogy Czobor József lett a nyertes.

Leopold gróf törpéi

Sok képet, szobrot csináltatott az ózdi Sturmann Márton, ez a jeles és kiváló műveltségű, közgazdasági reformjaival kortársait megelőző gömör-megyei nemes úr. Igyekezett a nemesség köreiben annyira elhanyagolt szépművészetek iránti érzéket fölébreszteni. Vizesréten lévő parkjában nagy üvegházakat építtetett, s ott cserje és zöldellő bokrok közé értékes szobrocskákat állíttatott. Hesz János Mihállyal lefestette a saját és neje, Sembery Anna Mária arcképét. Szirmayné és tíz éves Marci fia is - ugyanazon a napon - meghaltak kolerában, Szirmay pedig életben maradott kis leányával elmenekült. Mire visszajöttek, a magára hagyott lakásból temérdek értékes holmi között a képek is eltűntek. A kolerás lakás minden holmiját az orvos elégettette. Szirmayné gyönyörű szép asszony volt, Madonnaként Kuppelwieser is megörökítette, aki a kalocsai székesegyház oltárképét festve, Pesten jártában, vendége volt Sturmann Mártonnak. Az ötvösművészetet is nagyon szerette Sturmann Márton, s különösen sokat dolgoztatott Szakmáry Jakab híres lőcsei ezüstművessel, akivel ezüstből csináltatott egy "vashámort képező alkotmányt", amelyért kétszáz aranyat fizetett a mesternek.

A svéd eredetű Sturmann-család katonai érdemekért kapta a magyar nemességet, s Fülek vára ostrománál esett el egyik őse, Sturmann Kristóf várkapitány. Negyven szobás kastélya tógyörki parkját stílszerű vasrácscsal vetette körül, szobáit művészi freskókkal díszítette. Miután azonban betegeskedni kezdett, s orvosa az épületet nedvesnek mondotta, kiköltözött onnan és egy másik kastélyt építtetett a dombon. Itt már "csak" huszonhat szoba volt, de "Schönheits-Galerie" névvel képtárat is akart benne berendezni. Közbejött halála ebben meggátolta, de mintegy hat arckép elkészült a tervezett művek közül. Négy elhunyt fia és egy unokája, Szirmay Márton nevére alapítványokat létesített, s jövedelmükből olyan tehetséges magyar fiatalok külföldi utazását támogatta, akik festeni vagy szobrászkodni szerettek volna megtanulni. Az az idő volt ez, amikor Kölcsey szerint "csak a kártya és legfeljebb Bihari muzsikája iránt lelkesedett a nemes úr".

Gróf Andrássy Leopold betléri kastélyában a tudománynak és szépművészeteknek élt. Különös éremgyűjteménye úgyszólván európai hírnévre tett szert. Ezt a gyűjteményt oly féltékenyen őrizte, hogy annak a fülkének a kulcsát, amelyben a gyűjtemény állt, mindig magával hordozta és éjszaka is vánkosa alá rejtette. Még egy másik gyűjtési szenvedélye is volt Andrássy Leopoldnak. Felvásároltatott a közel s távolban fellelhető minden kerti törpét. Nagy pénzt adott annak, aki egy ilyen törpe lányt vagy fiút hozott Betlérre, s törpéi számára aztán a kastély parkjában egy igen csinos, miniatűr emeletes házat is építtetett. A szépművészetek közül a festészetet szerette leginkább.

Leopold testvérének, Andrássy József grófnak egyik unokája, Andrássy Manó szintén lelkes gyűjtő volt. Képtára, műkincsei, éremgyűjteménye bámulatra ragadtatta a külföldi szakértőket is. Egyik legbecsesebb osztálya ennek a műgyűjteménynek a magyar gyűrűk osztálya. Az I. Napóleon-féle érmek is nagybecsű kincsei voltak az éremgyűjteménynek. Régiség gyűjteményében megvolt Mátyás király nyerge, temérdek Rákóczi-korabeli kard, s a XVI. századból való vert ezüst edények. Figyelmet érdemlőnek mondták az Indiából származó etnográfiai gyűjteményét is.

Faragottak és faragatlanok

A szobrászat különös kedvelője volt Vay Ábrahám. Kazinczy Ferencnek, amikor 1824-ben Debrecenben járt, Sárvári professzor megmutatta Csokonai mellszobrát, amelyet Ferenczy még Rómában, Thorwaldsennél faragott. A szobor nagyon tetszett Kazinczynak, s már onnan - Debrecenből - többeknek lelkesedéssel ajánlotta "a dúsak figyelmébe" a művészt.

Akkor egyik leggazdagabb ura volt az országnak Vay Ábrahám, aki Széchenyi után másodiknak szólt a "tudós társaság" mellett, s aki Kazinczy levelét is megszívlelte. Ferenczy akkortájban kereste a magyar márványt, s meg is találta, Ruszkicán, Krassó-Szörény megyében. Akkor adott neki Vay Ábrahám egy nagyobb összeget, amelyből budai műtermét kezdte építtetni. Míg csak el nem készült a műterem, bőkezűen segélyezte mecénása Ferenczyt, aki aztán hálából, az első darab vésője alá került magyar márványból Kazinczy Ferenc miniatűr mellszobrát faragta ki, s azzal Vay Ábrahámnét, Kazinczy Zsófiát lepte meg névnapja alkalmából.

Egy ízben barátja, Reviczky Ádám, a kancellár, járt Vaynál, aki akkor is éppen valami apró szobrocskákat pakolgatott, amelyeket Ferenczy készített neki. A kancellár nézegette a szobrocskákat, s tréfásan megjegyezte:

- Nem sajnálod azt a temérdek pénzt, Ábris, amiért cserébe végre is csak ilyen inci-finci apró emlékajándékocskákat küld a faragód?

Vay felhúzta a vállát:

- Hát tudod pajtás minden passzió.... Egyik ember a faragatlan Landsknechtre veri el a pénzét, a másik meg a faragottra.

A nemes úr ezzel a szójátékkal a diétákon akkor nagyon divatos ilyen nevű hazárdjátékra, meg a kezében levő kis szobrocskára célzott, amely egy ó-német landsknechtet ábrázolt.

Vay Ádám családi képtárt is készült létrehozni, szerette volna a legtávolabbi ősétől kezdve lefestetni minden Vayt, de részben, mert nem maradt csak nagyon kevésről kép, részben, mert a politika majdnem minden idejét igénybe vette, le kellett mondania a képcsarnok létesítéséről. Fia, Vay Dániel valósította meg atyja tervét. Talán kétszáz őst festetett le, illetve másoltatott régi képekről Klimkovich Bélával. Ezek közt van egy pár Kupeczky-másolat is. Ebben a sorozatban látható az első ős, aki Szent Istvánnal egy napon vette föl a keresztséget s régi pogány Vója neve helyett a Tamás nevet kapta; valamint elkészült annak a Vay Lászlónak a képe is, aki Bécsben több magyar úrral Caraffa ravatalához ment megtudni: valóban meghalt-e a vérszopó hiéna. Utánuk következnek a Rákóczival küzdött Vayak, ezek közt egy Mányoki-kópia is helyet kapott.

József nádor szenvedélye

A XIX. század elején hosszan tartó napóleoni hadjáratok, később a budai tűzvész, aztán a nagy árvíz teljesen kimerítették az országot. De kimerítették az egyes gazdag főurak pénztárát is. Művészeti célokra nem igen maradt se idő, se pénz.

A korompai gróf Brunswick gazdasági tanácsosa készítette el a régi Batthyány kardinális kertjének - ma Városliget - szabályozási tervét, amelyet József nádor részben el is fogadott. Érdekes pontja ennek, hogy a "bemenetnél impozáns amphitheatrumot", ó-görög templom formára pantheont tervezett. A pantheonban a tervező hazai festők és szobrászok műveit javasolta elhelyezni, s e gondolat különösen megragadta József nádor figyelmét is, mert valóságos szenvedéllyel szépítette a fővárost. Mindenben csak a pénz hiánya gátolta a nádort, mert a pénz akkor is - mint mindig - másra kellett az országnak.

Ha egy-két családi képet festtettek is a magyar urak, képgyűjtésről, képcsarnokokról hallani sem akartak. Elégnek tartották a múzeumot, amelynek Széchenyi Ferenc magángyűjteménye vetette meg az alapját. "Megtalálódik ott minden" - így vélekedtek a jó táblabírák.

De tisztelet a nevüknek, mert sokan közülük legalább a nyelvet akarták megmenteni és "könyvek íratására meg magyar theatrumra törekedtek". Mintha érezték volna, hogy eljön majd magától is az a kor, amelynek lesznek magyar művészei, festői, szobrászai, építészei, akikért érdemes lesz külön "gyűjteményes palotákat" állítani.

Szerző
Témák
mecénások

LMP: Alkotmánybíróság elé vinné az útdíj ügyét

A jövő nemzedékek érdekeinek védelmét ellátó ombudsmanhelyetteshez fordul az LMP azt kérve: Szabó Marcel kezdeményezze az Alkotmánybíróság (Ab) vizsgálatát az útdíj kiterjesztéséről szóló döntésről.

Szél Bernadett, az ellenzéki párt társelnöke sajtótájékoztatóján közölte: értékelésük szerint eljárási hibát jelent az intézkedést megalapozó hatástanulmányok hiánya, illetve fennáll a veszélye annak, hogy sérülnek a jövő generációk érdekei, így a döntés alkotmányellenes helyzetet idézhet elő.

Szél Bernadett szerint az útdíj kiterjesztése az eddig nem fizetős autópályaszakaszokra egyszerű pénzbehajtás a kormány részéről, miközben a korrupció, a dilettantizmus és egyes politikusok urizálása viszi el a legtöbbet. Csárdi Antal, az LMP fővárosi közgyűlési képviselője úgy értékelte, Budapest a döntés legnagyobb vesztese. Egyebek között az intézkedés forgalom-, légszennyezettség- és zajnövelő hatásaira hivatkozva sürgette az útdíjkiterjesztés visszavonását.

Lengyel Szilvia, az LMP Pest megyei frakcióvezetője, országos elnökségi tag az agglomerációban élők érdekeinek sérelméről beszélt és bírálta, hogy az M0-st úgy teszik fizetőssé, hogy nem állnak rendelkezésre valós alternatív közlekedési formák az emberek számára.

Szerző