- A Summa Artium alapítvány, melyet alapítása óta, több mint tíz éve vezet, kifejezetten a mecenatúra élénkítésére jött létre. Hogy látja, jó lóra tettek, lehet egy ilyen kezdeményezés sikeres Magyarországon?
- A nonprofit szervezet megalapításakor egy angol cégtől lestük el a mintát, ma is az a küldetésünk, hogy segítsük a kultúra magántámogatásának a növekedését. Sajnos ebben a közepesnél nem jobb a bizonyítványunk. Azt hittük, hogy majd mérhető lesz, amit csinálunk, illetve nyilvánosak lesznek a kultúrára szánt magántámogatások adatai - akárcsak Angliában -, de nem így történt. Egy alkalommal a Nemzeti Kulturális Alap segítségével küldtünk szét kérdőíveket, de nagyon kevés érkezett vissza. A cégek titkolóznak, magánemberekhez pedig nem tudunk eljutni. Az sem inspiráló a leendő támogatók számára, hogy régebben 100 ezer forint írhattak le a magánemberek adójukból a kultúrára szánt felajánlások révén, aztán ötvenezerre csökkent és most nulla. De ez már a korábbi kormányok alatt is így volt.
- Ehhez képest például a sportcélra szánt támogatásokat kifejezetten támogatja a mostani kormány.
- A magánadományokat nem, a látványsportokra adható vállalati adományokra igaz ez. Bár a színházakra már régebben lehetett ún. tao-támogatást adni, a sportra 2011 óta terjesztették ki.
- A Summa Artium fenn tudja tartani magát abból, hogy a kulturális mecenatúrát próbálja élénkíteni?
- Nem. Alapvetően nagyvállalati tanácsadók vagyunk, de dolgozunk magánmecénásoknak is. A vállalati szférában sok pozitív változást látunk. Sokkal transzparensebb lett ez a világ. Például a cégek egyre inkább „a legkisebb csalódás elvét” követik. Inkább közzéteszik az irányelveiket, hogy ne jöjjenek ezrével a kérelmek. A válság következtében rendkívüli módon visszaesett a kulturális szponzoráció. A mecenatúra - ellenszolgáltatás nélküli kulturális célú adomány - inkább a magán emberekhez illik, noha Magyarországon vállaltok is gyakorolják.
- Önök évente kiosztják a legkiválóbb szponzoroknak és mecénásoknak a Summa Artium díjakat, mindig volt elég jelöltjük a díjakra?
- Februárban lesz a tizedik díjkiosztó a Budapest Music Centerben és eddig csak egyszer maradt el, két évvel ezelőtt. Jelöltek szerencsére mindig akadtak, de csak remélhetjük, hogy minden arra érdemes cég és személy a látókörünkben kerül.
- Konkrétan milyen okai lehetnek ennek? Már érintettük az állami szerepvállalást, mintha a központosító, mindenbe beleszóló attitűd kifejezetten nem tenne jót a mecenatúrának.
- Úgy gondolom, hogy ezen a téren sajnos az előző kormányok sem jeleskedtek eléggé. Valóban lehetne inspirálóbb jogi környezetet teremteni, de a magyar alapítványi szféra legnagyobb gondját abban látom, hogy nincsenek alaptőke-szerűen működő alapítványok. Külföldön sok példa van arra, hogy egy család betesz egy alapítványba egy alkalommal egy nagy összeget, és utána a szervezet a hozamokból működik – akár több száz évig is. Magyarországon ez a megoldás gyakorlatilag ismeretlen. Nekünk régi vágyunk a Baumgarten-díj újraélesztése, de ettől még mindig nagyon távol vagyunk.
- Mi ennek a kezdeményezésnek a háttere?
- 1929-től húsz éven át osztották ki ezt a díjat, egyszerre mindig fél tucat írónak, akik ebből egy éven át meg tudtak élni belőle. 1949-ben államosították a vagyont, formálisan a József Attila-díj lett az utód. A díj újraélesztéséhez nagyjából egymilliárd forintra lenne szükség. Évekkel ezelőtt tárgyaltam egy igen művelt személlyel, aki meglepetésemre jól ismerte a díj történetét, hajlott is arra, hogy anyagilag támogassa a díj újraindítását, de aztán mégis elállt a szándékától, mondván, hogy nem kell neki az irigység, amit a dolog kiváltana. Az emberek ahelyett, hogy csodálattal néznének a jótékonykodókra, irigykednek, leszólják őket. A közmorál nincs jó állapotban. Erre sajnos a mindenkori kormányoknak kevés a befolyásuk.
- Kikből áll az a „patrónusi” kör, amely az önök kezdeményezésére hajlandó áldozni kulturális produkciókra, projektekre?
- Mintegy száz emberre, két tucat vállalatra tehető ez a kör. Van köztük pesti és vidéki egyaránt. Sokféle történettel találkoztunk. Egy idős hölgy például, aki nem mellesleg Wagner-rajongó, az éjjel-nappali boltjából kitermelt összegeket fordította a fiatal tehetségek támogatására, egy ismert nagyiparos és felesége pedig, akik megvásárolták és kipofozták a volt Átrium mozit, egy forint jelképes bérleti díjért felajánlották a helyet egy színházi csapatnak. Talán ez a két végpont a magyarországi kultúra támogatói között. Az egészen kicsi egzisztenciával rendelkező magánszemély, aki akkor hajlandó áldozni a kultúrára, ha kellő szenvedély fűti, illetve a nagyvállalkozó, aki a magyar kultúrára szánt befektetésnek tartja a gesztusát.
- Milyen eszközökkel lehet mozgósítani a magánszemélyeket, hogy áldozzanak a kultúrára?
- Amikor a gazdasági válság kitört, megpróbáltunk ez ügyben arccal a magánemberek felé fordulni. Azt akartuk elérni, hogy amit egyébként is elköltenek, azt fordítsák a kultúrára. Ebben értünk el részsikereket. Működtetünk egy kulturális hírlevelet, amiben felhívjuk a figyelmet az általunk különlegesnek vélt, és támogatásra méltónak tartott kulturális projektekre. Emellett létezik egy könyvklubunk, ennek keretében rendszeresen küldünk a tagjainknak könyveket és ennek fejében ők hajlandók a kötetek piaci értékénél többet áldozni.
- Mit gondol, miért bújik el még mindig a jótékonykodók egy része a nyilvánosság elől, miért nem vállalják, hogy adakoznak?
- Ezt mi sem tudjuk pontosan. Előfordult, hogy az egyik évben a Summa Artium díj egyik várományosa közölte, nem szeretné, ha bekerülne az esélyes jelöltek közé, mert a bonyolult üzleti ügyeinek nem tenne jót ez a fajta nyilvánosság.
- Az adományozást befolyásolja az adott személy politikai szimpátiája?
- Nem látunk ilyen tendenciát, bár a politikai centrumtól jobbra nemigen vannak kapcsolataink. De jó lenne őket is megszólítani, hiszen a jó mecenatúra ideológiamentes.
- Politikusok viszonylag ritkán jótékonykodnak kulturális célokra. Nemrég Kósa Lajost hozták hírbe, hogy egy könyvárverésen vásárolt.
- Szívesen olvastam ezt a hírt és örülök, ha Kósa Lajost érdeklik a régi könyvek. Ezt mindenképp jó pontnak tekintem. Fel is ajánlom neki, hogy lépjen be a könyvklubunkba.
- Vannak még más jelöltek is a kiszemelt leendő adományozók között?
- Szeretnénk elérni a 2010 óta jó helyzetbe került állam közeli elit tagjait, de eddig ez még nem sikerült.
- Mint ismert, éppen a napokban fejezi be sikeres működését a Holmi című rangos irodalmi folyóirat. Hasonló orgánumokat nem lehetne megmenteni magánmecénások segítségével?
- Nem igazán. Egy irodalmi folyóirat fenntartása rendkívül költséges. Ugyanakkor egy adományozónak nehéz távol tartania magát attól, hogy konkrét kérdésekbe beleszóljon. Jól tudjuk, hogy Hatvany Lajos milyen viharos kapcsolatban volt a Nyugat szerkesztőségével. Nagyon sajnálom, hogy a Holmi története véget ért, és szerkesztőség nem tudta megtalálni azokat a fiatalabb pályatársakat, akik továbbvinnék a lapot. Tudomásom szerint több próbálkozásuk is volt erre. Mindvégig előfizető voltam, nehéz elképzelnem a jövő hónapot, amikor majd nem dobják be a Holmit. A heti kulturális ajánlónkban meghirdettük „az ideális karácsonyi ajándék a magyar irodalom számára” kategóriát. Ez egy olyan üzletember lenne, aki évi harminc milliót beígérne egy folyóirat támogatására, vagy néhány százmilliós alaptőkét, amivel a Holmit újra lehetne indítani.
- Ezt tekintsük egy pályázati kiírásnak?
- Inkább egy gondolatkísérletről, illetve játékról van szó. Nagy szüksége lenne a magyar irodalomnak arra, hogy legyen egy középen lévő, mértékadó folyóirata. Több nívós irodalmi orgánum létezik, de attól tartok, hogy még sokáig egyik sem vívja ki magának azt a rangot, amellyel a Holmi rendelkezett.
- Magántámogatók segítségére az irodalmi orgánumok mellett manapság fokozottan szükségük van a független színházaknak is, amelyek állami támogatása az elmúlt években radikálisan csökkent. Ezen miképpen lehetne segíteni a jövőben?
- Mi kezeljük a Polgár Krisztina Emlékalapot, amely kifejezetten a színházi innovációs célokra jött létre. Sikeres kezdeményezésünk a tantermi színházi projekt, amelyet a FüGe Egyesület szervez. Középiskolás diákok jutnak nekik létrehozott elsőrangú színházi élményekhez méghozzá ingyen. Ezeket az utazó produkciókat független zsűri választja ki egy elvileg évente megrendezendő szemlén. Örömteli dolog, hogy a harmadik Tantermi Szemlét már a Nemzeti Kulturális Alap színházi szakkollégiuma is támogatta. Mi magunkat egy laboratóriumnak tekintjük, és azt gondoljuk, hogy bizonyos jó kezdeményezések még ebben az ideológiailag nagyon barázdált közegen is át tudnak törni. A magán és a közszféra összefogása a világban csodákat tud teremteni, nálunk sajnos erre még nagyon kevés példa akad. Ez az egyik.
- Úgy tudom, az önkéntességre viszont vannak pozitív példák.
- Valóban. Mi nyújtjuk az adminisztratív és pénzügyi hátteret a rendkívül sikeres Fortepan online fotóarchívum számára. Ez az egyre bővülő szabadon használható képtár kizárólag önkéntes munkával működik. Már száznál több család ajánlott fel képeket és több tucat önkéntes is dolgozik a portálnak. Azt látjuk, hogy az önkéntesség a kulturális szektorban, ha lassan is, de terjed nálunk is.
- Beszéltünk korábban független zsűriről, de mintha egyre kevesebb lenne a hiteles szakmai kuratórium. Gondoljunk csak a Magyar Művészeti Akadémia, vagy a Nemzeti Kulturális Alap többször vitatható díjazására. Hogyan lehet ez ellen fellépni?
- Vannak azért ez ügyben a magánszférában jó példák is. Mi menedzseljük például az Aegon-művészeti díjat, amelyet egy globális nagyvállalat, egy biztosító hozott létre. Ők mintaszerűen nem szólnak bele a díjazásba és erre külön büszkék is. Ennek köszönhető, hogy az elmúlt években nagyon kevéssé ismert írók robbantak be csodálatos könyvekkel. Tehát nem csak a nonprofit, hanem az üzleti szféra is képes jó példát mutatni. Az autonómia nagyszerű dolog, a magyar kultúra olyan korszakokban működött jól, amikor ez az elv érvényesült, mi az autonómiák láncolatában hiszünk. Ha az autonómia gyengül, akkor az a kultúrának sem tesz jót.
- A képzőművészetben, mintha kevésbé lenne jelen az adományozás, mit gondol erről?
- Ez így van, de itt is akad kivétel. Erre példa a jövő áprilisban tervezett off-biennálé, amely egy államtól független képzőművészeti sorozat lesz. A rendezvény egy hónapon keresztül sok képzőművészeti eseménnyel az állami mellé megpróbál majd egy párhuzamos művészeti szcénát rajzolni. Ez is önkéntes munkán alapul.
- Külföldön nőtt vagy csökkent az elmúlt években a kulturális célú adományozás?
- Általában stagnált az utóbbi években, de már majdnem mindenhol növekedésnek indult.
- A Summa Artium eddig is sokat tett a kulturális mecenatúra élénkítéséért, de van-e „álomprojektjük”?
- Jó lenne maradandó nyomot hagyni. Álomprojektnek számít a Baumgarten-díj újraélesztése, vagy bármilyen alaptőkével működő alapítványi kezdeményezés. Jó lenne olyan kezdeményezést elindítani, ami túlél engem. Ez a tét kifejezetten inspirál.
A magyar kultúra 7, magántámogatásra leginkább kiéhezett területe, a Summa Artium szerint
- Színikritikusok Díja
(a díj pénzzel nem jár, nagy nehézségek árán kalapozzák össze a csekély rendezési összeget)
- Tantermi Színházi Projekt
(A Polgár Krisztina Emlékalap kezdeményezése, lelassult)
- Szépírók Díja
(elvesztette eddigi üzleti támogatóját)
- Vox Libris honlap támogatása
(Kortárs irodalom hangzó formában, fejlesztése teljesen leállt)
- Műfordítói Díj
(A Műfordítók Egyesületének régi, forráshiány miatt megvalósulni nem tudó projektje)
- Zeneszerzői megrendeléseket támogató díj, szimfonikus zenekarok számára
(Elképzelt pénzforrás)
- Utazási támogatásokat nyújtó alap
(Fiatal művészeknek, fontos külföldi meghívások elfogadásokhoz, a Summa Artium elképzelt projektje)