Közteherviselés

Álmomban képviselő voltam és beterjesztettem életem első törvénytervezetét: a képviselőkre egyetemlegesen vonatkozó közteher-viselési jogszabályt.

Ez a törvény kimondaná, hogy csak olyan újabb adóterhet lehet kivetni az ország népére, amelynek hatását a honatyák és honanyák előzetesen már önmagukon tesztelték. Mire gondolok? Ott volt például a csekkadó bevezetése. Úgy lett volna igazságos, ha mielőtt megnyomják az igen gombot, egy fél éven át kizárólag az ő csekkjeik után számoltak volna a bankok magasabb jutalékot, csak nekik emelték volna titokban a számlaköltségeket, mint ahogyan megtették azt velünk is.

De ennél jobb példa az autópálya díjakkal kapcsolatos döntésük. Ha a javaslatomat elfogadnák (amit kétlek), akkor minden képviselőnek magának kellene megvennie az autópályákra a jegyet, de azt még a szolgálati kocsik esetében sem lehetne elszámolni. A magas jövedelmükbe igazán beleférne ez „az autósok érdekében hozott, nekik kedvező új költség”. Mint ahogyan a BKV-bérlet is, persze csak abban az esetben, ha nem akarnak autóval behajtani a belvárosba. Ha mégis igénybe vennék a parlamenti mélygarázst, fizessenek érte legalább annyit óránként, mintha mondjuk a Szalay utcában tették volna le az autójukat. Ha a tömegközlekedés mellett döntenének? Ne élvezzenek egyetlen forint kedvezményt sem a külvárosi fizető automatáknál, két-három óránként szaladjanak az autójukhoz és dobjanak be újabb százasokat, nehogy megbüntessék őket 15 ezerre a nyóckeres Kocsis Máté közterületesei, mint ahogyan a klinikák környékén parkoló, vidékről vizsgálatra bejáró betegek járműveivel rendre teszik.

A szavazás végeredményét már nem sikerült megálmodnom. Felébredtem.

Szerző
Somfai Péter

A megáldott tornacucc

Ez itt természetesen nem a lapszemle helye, most mégis kénytelen vagyok két hetilapból idézni. Csak azért teszem, mert mindkettő a közelgő karácsonyhoz kapcsolódik.

A HVG címlapjai joggal híresültek el. Ki ne emlékezne az első Orbán kormány idején arra a csoportképre, amelyen a Fidesz vezérkara az amerikai gengszterbandák öltözékében, öltönyben, fekete kalapban virított. A lap karácsonyi száma ismét csoportképpel jelentkezett. A felirat: „Nagy harácsony”. Nem sajtóhiba. Van, akinek a sikeres harácsolás jóvoltából van minden nap karácsony. Első ránézésre a borítón mintha a három királyokat és a pásztorokat látnánk a közös áhítat pillanatában. De Mária helyén Vida Ildikó ül, ölében Jézuska helyett aranyakkal. Akik pedig korhű köpönyegekben köré gyülekeztek a kisded helyett a „harács” imádására, az a Fidesz újgazdagjainak klubja: Orbán Viktor, összetett kézzel Lázár, az ökör fejét átszellemült mosollyal simogató Rogán, Habony, kezét áldásra emelve Szijjártó és a többiek. És mielőtt bárki a HVG után most már a Népszavát is a hívők érzelmeinek megsértésével vádolná: nem a kép, hanem a valóság gyalázza karácsony szellemét.

A másik rövid hírt az ÉS egy pársoros lábjegyzetében olvastam. A lengyel Gazeta Wyborczat idézik: „egy lódzi általános iskolából a gyerekeket automatikusan átvezényelték a templomba, hogy ott a pap megáldja a tornaszereiket, függetlenül attól, hogy járnak-e hittanra, vagy sem. És most az egész szülői munkaközösség fel van háborodva. Kiderült, hogy mindössze egy gyerekről van szó, aki nem hittanos, mégis valamennyi szülő, akinek semmi kifogása a tornaszerek megáldása ellen, választ követel az igazgatótól, hogy mit ért fakultatív hitoktatáson. Mint akik jól tudják, ha ma a te jogaidat veszik semmibe, lehet, hogy holnap az enyémet.” És már itt is vagyunk karácsony szép üzeneténél, a kisebb és nagyobb emberi közösségeket összefűző belső kapcsoknál, a testvériség, - baloldali nyelven - a szolidaritás parancsánál. Sokáig úgy látszott, ezt sikerült kiölni a magyar közéletből. Nálunk egy ideig minden társadalmi csoport csak a saját fájdalmát dajkálta. Volt mit.

Annak idején, 1956-ban, az volt az egyik jelszó: „Lengyelország példát mutat, kövessük a lengyel utat!” Most úgy látom, a lódzi példa ismerete nélkül is kezdünk erre az útra lépni. Leomlóban vannak a közöny választófalai, amelyek mindenkit a saját sérelme magánzárkájába csuktak be. Az utcákon, a tereken már nem külön-külön az internetadó, a magánynyugdíjak elleni újabb támadás, az útdíj, az oktatást és a szociálpolitikát hazavágó költségvetés ellen tüntetnek. Hanem egyszerre mind ellen. Lehet itt, vagy ott, ilyen vagy olyan táblákkal, panaszokkal, indulatokkal gyülekezni, az utak egy közös térre vezetnek. Egyszerre van itt szó hajléktalanokról és külföldre kényszerülő diplomásokról, az emelkedés esélyétől megfosztott cigányokról és szegényekről, a Gucci táskák és villák ordító kontrasztjáról.

Mintha az egyik szorongatott társadalmi csoportnak fájni kezdene a másik megaláztatása is. Mintha azt is fölismernénk: ugyanaz a mentalitás, a „kaparj kurta, neked is lesz” gőgje volna közös bajaink gyökere. Ami ráadásul szemtelen hazugság is: manapság a „kurta” kaparhat látástól vakulásig, akkor is csak megrövidítik. A munka nélkül maradt szegények népes táboránál már nagyobb a dolgozó szegények létszáma.

Ismerem az álszent érvelést: a szeretet ünnepe táján csúnya dolog politizálni. Szerintem pedig ilyenkor van a legtöbb jogcímünk szóvá tenni az oly sokat emlegetett „szereteten” esett csorbákat. Még „mennyből az angyal” sem tud könnyen leszállni oda, ahová már a reménynek sincs bejárása. Ahol hiába jön a „kis karácsony, nagy karácsony”, a kalács sose sül ki.

Nem kell ahhoz baloldalinak lenni, hogy az ember a szolidaritás hiányát kérje számon. Elég, ha azt kérdezzük: a magát kereszténynek nevező kormányzat már a pápa példáját is nemkívánatosnak minősíti? Lehet, hogy beutazási engedélyt sem adnánk neki? Míg nálunk a hajléktalanokat kiüldöznék a városból, és még a lélektelen szigort enyhítő alkotmánybíróság is helyben hagyta a védett műemlékek környékéről való száműzetésüket, addig a pápa az idén bebocsáttatta a hajléktalanokat a Szent Péter székesegyházba. Pedig mintha az is műemlékileg védett lenne. Csakhogy a pápa a templomot nem a szegényektől védi. Lehet, hogy veszélyesebbnek tartja a kufárokat.

Ráadásul a templom előtti fedett oszlopcsarnokban még zuhanyokat is felállított az otthon nélkülieknek. Megválasztása óta a rendőrök sem hajtják el őket a környékbeli padokról és kapualjakból. Sőt: az úgynevezett pápai főalamizsnás a plébániákat is arra kérte: bocsássanak minél több zuhanyt a hajléktalanok rendelkezésére. Mert – mint mondta - „segíteni azonnal kell, nem lehet mindig a holnapra várni!” A mi kormányunk nem vádolható azzal, hogy a holnapra vár a segítségnyújtással. A jelek szerint holnap is ugyanúgy akar bánni a rendszer rostáján kiesettekkel, mint eddig. A HVG képének szavatossági ideje nem jár le. De hogy azért lelki vigaszban is részünk lehessen, a tornacuccot előbb-utóbb kötelező lesz megáldatni.

Szerző
Lendvai Ildikó MSZP-s politikus
HVG

El se tudták képzelni

Az orosz jegybank alelnöke mondta a minap: „legrosszabb álmainkban sem tudtuk elképzelni, ami most történik”. Hát igen, ez az igazi baj. Hogy a putyini garnitúra nem volt képes felmérni a Krím annektálásának, az ukrajnai beavatkozásnak, és általában az utóbbi időkre jellemző moszkvai kardcsörtetésnek a várható következményeit. Pontosabban mindennek csak a pozitív belpolitikai hatásával számoltak, vagyis azzal, hogy a nagyorosz nacionalizmus megint egyszer beválik; az elnök népszerűsége nemhogy az „egyszerű emberek” körében, hanem még azokban az értelmiségi rétegekben is megnő, amelyek egyébként a legkevésbé sem szívelték. Ez a vágyott eredmény azonban nem ellensúlyozhatta, hogy az „orosz medve” - az úgynevezett keleti partnerség korábbi, reményteljes évei után - egyszeriben geopolitikai fenyegetésként jelent meg, és Nyugaton gyorsan felidézte a hidegháborús reminiszcenciákat.

Moszkva új politikai szerepvállalása azonban egy nagyon súlyos tévedésre épült. Tudniillik arra, hogy Oroszország még mindig – vagy már ismét – rendelkezik a nagyhatalmi státus valamennyi kellékével. Ez nem így van: az orosz szoldateszka mögül egyszerűen hiányzik a megfelelő gazdasági bázis. A hadsereg potenciálja még az utóbbi időben megkezdett fejlesztésekkel együtt sem mérhető a NATO, illetve Amerika ütőképességéhez; s az atomarzenál önmagában ugyanúgy nem teszi az oroszokat globális katonai hatalommá, ahogyan Pakisztánt, Indiát, vagy horribile dictu Észak-Koreát sem. Regionális kalandokra is csak azért elegendő Putyin ereje, mert amíg a maga háza táján sepreget, a Nyugat nem bocsátkozik vele fegyveres konfliktusba.

De rendelkezésére állnak más visszatartó eszközök. Az olajfegyver például, amivel eleddig éppen az oroszok riogatták Európát, s most, a világpiaci árak hirtelen zuhanása idején ellenük fordult. Mert százdolláros hordónkénti ár mellett, amikor ráadásául folyamatosan nőtt a kereslet, Moszkva viszonylag megbízhatóan finanszírozni tudta költségvetési kiadásait. Hatvan dollárnál viszont ez már nem megy, és az Öböl-menti kitermelők - aligha minden amerikai befolyástól mentesen - döntöttek úgy, hogy nem emelik a tarifákat. Persze, a gazdasági visszaesés és az alternatív források kiaknázása ettől függetlenül is mérsékelte az olaj iránti igényt. Az oroszok azonban előre láthatták volna azokat a számukra kedvezőtlen tendenciákat, amelyek óvatosságra inthették volna őket.

Tudhatták volna, hogy a nyugati szankciók nem maradnak el, és érzékenyen fogják érinteni az egész nemzetgazdaságot; kivált azok a nemzetközi pénzügyi korlátozások, amelyek lehetetlenné teszik a nagyvállalatok hitelfelvételét. Megjósolható volt a külföldi tőke és a beruházók pánikszerű menekülése is – következésképp a rubel drasztikus gyengülése. Nem meglepetés hát, hogy a mindennek „eredményeként” kialakult kritikus helyzet szigorúan behatárolja a Kreml lehetőségeit. És természetesen élesen felveti a lényegi kérdést: egyáltalán racionálisnak tekinthetők-e még Putyin politikai lépései?

Ebben a tekintetben a probléma kísértetiesen hasonlít arra, amit az Orbán-kormány működése is naponta jelez. Az itteni vircsaft ugyanolyan rövidlátó, mint az orosz, s noha természetesen egészen más dimenzióban értelmezhető, azért a lényeget tekintve nincs sok különbség Putyin és Orbán viselkedése között. A meggondolatlanság és a mértékvesztés, a rossz helyzetértékelés és a kormányzati felelőtlenség azonos. Ennyiben talán törvényszerű is, hogy egymásra találtak. És Orbán is nagyon elszámította magát, amikor követte Putyin módszertanát.

A magyar rezsim külpolitikai crédója - nyomában a kifejezés klasszikus értelmében már nem is létező diplomáciával -, anélkül mérgesíti el a Nyugathoz való viszonyunkat, hogy ennek a vabank játszmának bármiféle realitása volna. A „szabadságharc” házi használatra szánt, ostoba lózungja minden vonatkozásban mérhetetlen károkat okoz – és nekünk mégoly nyomott áron eladható olajunk és gázunk sincs. Igaz, legalább senki ellen sem indítottunk katonai műveleteket; Orbánék beérik egy makacs propagandaháború esztelenségével.

Mindeközben látnivaló, hogy a belpolitikai döntések egyre riasztóbb zavarodottságra, kapkodó, kidolgozatlan, rossz rögtönzésekre vallanak, és jószerével mind nagyobb tömeget érintenek hátrányosan; mintha kiagyalói perverz módon arra törekednének, hogy minél több embert hangoljanak a rendszer ellen. Holott a szándék többnyire csupán a mindenáron való pénzbehajtás – ám épp ezek az abszurd manőverek mutatják, hogy a társadalompolitikának nincs semmiféle átfogó, méltányolható koncepciója. Csupán túlélési taktikák vannak, minden hatástanulmány nélkül.

Egyetlen igen következetesnek mondható, végigerőltetett elképzelés mozgatja a kormányzati intézkedéseket: minél több jelentős vagyonelemre kiterjeszteni az állam fennhatóságát, hogy aztán a közpénzből megszerzett tulajdonra némi idő elteltével egy kijelölt magánbefektetői kör rátehesse a kezét. Ez a makacs politikai célratartás semmilyen valóban közérdekű igényt nem enged érvényesülni; privilegizált kevesek hűbérbirtokává teszi az országot.

Minden más csak figyelemelterelő csinnadratta; abban a reményben, hogy a hamis spektákulum elvonja figyelmünket az „irányított demokrácia” - és tőkefelhalmozás - botrányáról.

Szerző
Mészáros Tamás publicista