Először tán Kolozsváron láttam őt, még javában Ceausescu dermesztő diktatúrájában, a didergetően hideg színházban, ahol mivel fűtés nem volt, nagykabátban ültük végig a Csongor és Tünde előadását, ami Harag György, a nemzetközi léptékkel mérve is nagy rendező, utolsó ottani munkája volt.
Kevesen voltunk a teátrumban, fáztunk is cefetül, de az előadás, ami nem meseszerű álomvilágba vitt minket, hanem a kibírhatatlan rögvalóról szólt, erőteljesen izgalmas volt, Klára Ilmát adta benne. Aztán már Magyarországon láttam, a Pécsi Nemzeti Színházhoz igazolt át, férjével, Héjja Sándorral, a kiváló színésszel, aki képtelen volt kiheverni, hogy el kellett hagynia szülőhazáját, és szeretett színházát.
Pécs pedig befogadta őket, csak hát messze nem játszottak olyan remek produkciókban, mint Kolozsváron, de amikor Pesten ajánlottak nekik szerződést, hálából mégis hűségesek akartak lenni a városhoz, és maradtak. Héjja lényegében elemésztette magát, hamar meghalt.
Sebők messze nem futotta be ezt a pályát, amit talentuma megérdemelt volna. Hogy mekkora tehetség azt a Pécsi Nyitott Színpad, Vincze János rendezte előadásában éreztem meg, Nádas Péter Találkozás című darabjában egy olyan asszonyt játszott, aki halott szeretője fiának vall édesapjáról, a kibírhatatlan és sok tekintetben mégis szépséges múltról.
Sebők megrázó volt, nyilván belejátszotta az alakításába mindazt, ami Erdélyben történt, jobbnak tartottam a szerepben, mint Ruttkai Évát. Régóta nem lép fel, bár a Vígben is ajánlottak neki lehetőséget. Nem akarja feltépni a sebeket. De most ezzel a szép, őszinte könyvvel mégiscsak feltépte, hogy elmeséljen nekünk valamennyit abból, amit átélt.