Hosszú ideje a Katona József Színház tagja volt, kis szerepeket játszott, ügyelt és súgott, az a fajta színházszerelmes volt, akinek tulajdonképpen mindegy mit csinál, csak jó színházban dolgozhasson. Mert értékítélete az aztán volt, ami ízléssel is párosult, elég hangosan, szarkasztikus humorral mondta a magáét, gyakran szinte be nem állt a szája.
Régóta küszködött a súlyos kórral, de hatalmas életszeretetével, irigylésre méltó energiával kikecmergett belőle, de most hatvanhatodik évében, hosszan tartó betegség után kénytelen volt megadni magát.
Már az óvodában a nagymamát játszotta a Piroska és a farkasban. Szavalós típus volt, iskolásként rengeteget járt színházba, aztán amikor nem vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, megsértődött, és soha többé nem jelentkezett. Az orvosi egyetemet elkezdte, de nem érdekelte, fél év után ott hagyta, inkább Kaposvárra ment segédszínésznek, lelkesedett az akkor kiugró színvonalúvá váló teátrumért.
Remek volt például az Ascher Tamás által rendezett Élnek, mint a disznókban Kárász mamaként, egy szavazaton múlt, hogy nem kapta meg érte a kritikusok díját. Amikor a lánya született, abbahagyta a pályát. Később Zsámbéki Gábor, a Katona József Színház akkori direktora vette föl ügyelőnek, azzal, ha adódnak szerepek, játszhat is.
És adódtak, a Máté Gábor által rendezett, Illaberekben például, ami a magyarok kivándorlásáról szól, reményvesztett, számítógéppel ügyetlenkedő, skype segítségével a messzeségbe szakadt hozzátartozóival kapcsolatot létesíteni próbáló nagymama kétségbeesését formálta remekbe.
A Zsámbéki rendezte Kispolgárokban hajléktalan asszonyként lerongyolódott göncökben ült a színen, egy rideggé vált világ megdermedt szobraként. Olyan volt, mint egy mementó. És most már erről a nagyszerű színházi emberről is csak fájdalmasan, múlt időben lehet beszélni.
