- A vér nem válik vízzé…

Graham és Damon Hill

Norman Graham Hill az egyetlen olyan brit autóversenyző, aki a Formula-1 világbajnokságot, a Le Mans-i 24 órás versenyt és az indianapolisi 500 mérföldes futamot is megnyerte. Ötször győzött a monacói nagydíjon, amit csak Ayrton Senna szárnyalt túl, valamint Michael Schumacher állított be. Mindezt annak ellenére érte el, hogy a versenyzői pályafutása meglehetősen későn, 30 éves korában kezdődött, miután azt megelőzően a Lotus csapatánál szerelőként dolgozott. A sportág egyetlen olyan pilótája, aki egy adott szezonban két csapattársát is elveszítette – Jim Clark a német nagydíjon, Mike Spence Indianapolisban halt meg –, míg Hill éppen ebben az évben (1968) lett kétszeres világbajnok. Az F1-en kívüli nagy sikereit az 1969-es kettős lábtörése után érte el: 1972-ben Le Mans-ban és Indianapolisban is győzni tudott. 1975-ben egy repülőgép-balesetben veszítette életét.

Talán családi örökség, vagy esetleg valami más, de fia, Damon – apjához hasonlóan – későn kezdte meg sportpályafutását, igaz, motorversenyzőként. Noha nem számított ügyetlennek – nyert is futamot 350 köbcentiben –, végül 25 évesen váltott négykerékre. Egészen 1992-ig különböző formaautós sorozatokban indult, különösebb eredmény, azaz bajnoki cím nélkül.

1992-ben debütált az F1-ben – ekkor 32 éves volt –, ám hamar kiderült, a vér ebben az esetben nem vált vízzé. Már a következő évben megszerezte élete első F1-es futamgyőzelmét – éppen a magyar futamon –, majd rögtön utána a másodikat, valamint a harmadikat, és első teljes szezonjában tízszer állt dobogón, összetettben pedig a harmadik helyen végzett. A következő két évben hatalmas csatát vívott Michael Schumacherrel, és mindkétszer a német mögött második lett, 1994-ben egy pont döntött Schumacher javára.

1996-ban viszont már nem engedte ki a kezéből a végső sikert, és nyolc futamot nyerve világbajnok lett. Máig ő az egyetlen pilóta, akinek apja is világbajnok volt.

Gilles és Jacques Villeneuve

Gilles Villeneuve sokak szerint az F1-es történelem tán leggyorsabb versenyzője, aki nem nyert világbajnokságot. Nem úgy, mint hómobilban, ugyanis a kanadai sportoló 1974-ben a csúcsra ért. Ezen felbuzdulva áttért az autóversenyzésre a Formula Atlantic versenysorozatban, ahol 1976-ban és 1977-ben megnyerte a bajnokságot. Minden adva volt tehát ahhoz, hogy a villámgyors kanadai pilóta a királykategóriában is maradandót alkosson.

1977-ben érkezett meg a Formula 1-be, ahol eleinte nem sok jót jósoltak neki a meglehetősen sok ütközése miatt, ám a Ferrarinak éppen ez a mindenáron való győzni akarás tetszett meg benne. Nem vett vissza annak ellenére sem, hogy a japán versenyen Ronnie Petersonnal ütközve a nézők közé repült, és a balesetben két ember – egy fotós és egy pályabíró – meghalt a helyszínen. 1978-ban megnyerte a hazai nagydíjat, mégpedig nulla fokos hőmérsékletben, és egyedül ebben nem tudta később a fia, Jacques felülmúlni, ugyanis ő sosem nyert Kanadában.

Egyedül 1979-ben volt esélye vb-címet szerezni, de ebben az évben Jody Schektert kellett támogatnia a csapat döntése alapján. 1982-ben ismét remek autót tett alá a Ferrari, és úgy tűnt, most visszakapja a csapattól is azt, amit három évvel korábban elvettek tőle: ő volt házon belül a kedvezményezett a vb-címért folytatott háborúban, ám csapattársa, Didier Pironi nem vette mindezt figyelembe. Hatalmas vita lett ebből, és ez az ellentét vezetett Gilles tragédiájához. Zolderben már az edzésen is mindenáron bizonyítani akarta a kanadai, hogy jobb vetélytársánál, ám összeütközött Jochen Mass autójával, és olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a kórházban elhunyt.

Fiának, Jacques Villeneuve-nek viszont sikerült az, ami neki nem: 1997-ben Formula 1-es világbajnokságot nyert. Persze a fiatal kanadai sikere nem volt előzménymentes, ugyanis 1995-ben az IndyCarban is bajnok lett, miközben megnyerte a legendás indianapolisi 500 mérföldest. Szinte berobbant az F1-be, hiszen első évében már futamokat nyert, második lett összetettben, majd második szezonjában már meg is koronázták.

Ekkor mindenki azt hitte, ez csak a kezdet. De nem így lett. A korai évek hihetetlen sikerei és a későbbi évek halmozódó kudarcai miatt sokak által vitatott, ámde az igazán nagy szakértők szerint a korszaka egyik legnagyobb versenyzőjét láthattuk az 1997-es világbajnok alakjában - csak egy rossz döntés okozta a sötét második éráját. Ugyanis pénzügyi viták miatt elhagyta a Williams csapatát.

Ez a döntése olyan mélységbe taszította, hogy soha többet nem tudott futamot nyerni, és 2006-ban végleg távozott a Száguldó Cirkuszból.

Keke és Nico Rosberg

Keijo Erik Rosberg néven született a Stockholmhoz közeli Solnában, ám később azért nevezte el magát Kekének, hogy nevét a média könnyebben megjegyezhesse. Noha szülei mindketten diplomások voltak – édesapja állatorvos, édesanyja pedig vegyész –, mindketten imádták a száguldást: többször indultak raliversenyeken.

Rosberg fogorvos vagy programozó akart lenni, de végül senki sem bánta meg, hogy az autóversenyzés mellett döntött. Szépen lépdelt előre, rengeteget versenyzett, míg bebocsátást nyert a Formula 1-be. 1978-ban debütált a dél-afrikai futamon, ám egyáltalán nem úgy indította F1-es karrierjét, hogy a jövő világbajnokát lássák benne: két év és tizenhat nagydíj után nem szerzett pontot. A nagy változás akkor jött el a számára, amikor Alan Jones 1981 végén bejelentette, szakít a Williams csapattal, és Keke Rosberg érkezett a helyére.

A finn élete döntését hozta meg ezzel, ugyanis 1982-ben világbajnok lett. Ráadásul ezt sem akárhogy hajtotta végre: mindössze egyetlen futamot nyert meg. A következő években Rosberg továbbra is a Williamsnél maradt, és további négy versenyt nyert meg, 1985-ben harmadik helyen végzett a világbajnoki pontversenyben. 1986-ban a McLaren színeiben a világbajnok Alain Prost mellett versenyzett, de nem tudta felvenni vele a harcot, így ő huszonkét pontjával a hatodik helyen érte el, csapattársa pedig megnyerte a bajnokságot. Ekkor visszavonult, ám az F1-ben maradt menedzserként: előbb JJ Lehto, majd Mika Hakkinen ügyeit intézte.

Fia, Nico számára egyenes út vezetett az autóversenyzéshez. Hat évesen ült először gokartba és 11 éves korától versenyzett. 2000-ben második helyezett lett a Forma-A gokart Európa-bajnokságban. 2002-ben megnyerte a német Forma-BMW sorozatot, majd mintegy jutalmul, 17 évesen már az F1-ben tesztelte a BMW-Williams autóját. Egyenletesen fejlődött, és amikor 2005-ben lehetőséget kapott a GP2-ben, a bizalmat bajnoki címmel hálálta meg.

2006-ban debütált az F1-ben, a Williams adott neki szerződést. Itt egy kicsit megbicsaklott a karrierje, ugyanis az első dobogós helyét – egy harmadik pozíciót – 2008-ban szerezte meg. További vegetálás után 2010-ben felcsillant a remény, hogy az F1-ben is befuthatja azt az eredményt, amit jósoltak neki a tehetsége alapján. A Mercedes gyári csapatához igazolt, ahol a hétszeres világbajnok, Michael Schumacher csapattársa lett.

Noha a nagy kiugrásig még várnia kellett, a hétszeres világbajnokot mindhárom közös évükben legyőzte. 2012-ben a Kínai Nagydíjon megszerezte pályafutása első futamgyőzelmét, s egyben a Mercedes első futamgyőzelmét gyári csapatként való visszatérésük óta. 2013-ban új csapattársat kapott Lewis Hamilton személyében, és idén ők ketten alakították a sportág főszerepét. Rosbergnek az utolsó versenyig esélye volt a vb-címre, ám végül a második lett összetettben öt versenyt megnyerve.

Jan és Kevin Magnussen

Jan Magnussen dán autóversenyző vélhetően nem gondolta sosem, hogy az F1-ben ő is azon szűk elithez fog tartozni, akinek a gyermeke is lehetőséget kap versenyzőként a csúcskategóriában. Noha Jan sosem ért el kimagasló eredményt a Formula 1-ben – egyszer szerzett pontot (1997, Kanadai Nagydíj) –, holott igencsak eredményes versenyző volt. 1992-ben megnyerte a Formula–Ford Fesztivált, ő volt az 1994-es brit Formula–3-as sorozat bajnoka, valamint a dán túraautó-bajnokság kétszeres (2003, 2008) győztese. Egyébként jelenleg is aktív autóversenyző. A 90-es évek vége óta rendszeres résztvevője a Le Mans-i 24 órás futamoknak – négyszer nyert is –, különböző Le Mans-szériák és túraautó-bajnokságok versenyeinek.

Szinte természetes volt, hogy a fia, Kevin is követi apját a versenyzői pályán. Mint mindenki, ő is gokarttal kezdte pályafutását, majd 2008-ban a dán Formula Ford szériában folytatta karrierjét, amit meg is nyert. Különböző sorozatokban pallérozódott, mígnem eddigi pályafutása legnagyobb sikereként 2013-ban megnyerte a Formula Renault 3.5 Series bajnokságot, és a szezon során 5 győzelmet aratott. Jutalma egy idei szerződés volt a McLaren csapatához, és parádésan mutatkozott be az F1-ben: az Ausztrál Nagydíjon második lett, 12 alkalommal szerzett pontot, míg az év végén 55 pontjával végül a 11. helyen zárt.

Carlos Sainz és Carlos Sainz Jr.

A Sainz-család története azért némileg eltér az eddigiektől, hiszen az édesapa, Carlos sosem versenyzett a Formula 1-ben, ugyanakkor kétszeres ralivilágbajnok, 1997-ben megnyerte a Race of Championt, valamint szakágat váltva, már terepralisként 2010-ben győzött a Dakaron. Riporterek és a szurkolók gyakran El Matador becenéven illetik, utalva a ralisportban első spanyol versenyzőként elért sikereire. Ő volt az első nem skandináv versenyző, aki győzni tudott a finn ralin, valamint az első spanyol rali-világbajnoki futamgyőztes. Több rekordot is tartott a rali-világbajnokságon: a legtöbb dobogós helyezés, legtöbb gyűjtött pont. Huszonhat győzelmével, Sébastien Loeb és Marcus Grönholm mögött a harmadik legsikeresebb raliversenyzőnek számít.

Fia, Carlos Sainz Jr. viszont a formaautózás felé indult el. Versenyzői pályafutását gokartozással kezdte. 2008-ban második helyen zárta a spanyol bajnokságot, 2009-ben megnyerte a junior monacói gokart-kupát, 2010-ben az EuroInternational csapatával részt vett a Formula BMW bajnokság versenyein. Bekerült a Red Bull tehetségkutató programjába, ahol igazolta azokat, akik sokat várnak tőle: idén megnyerte Formula Renault 3.5 Seriest, és 2015-ben a Toro Rosso pilótájaként bemutatkozhat az F1-ben.