Kormányzati körökben – legalább is a hangadókat tekintve - egyre többen nyilatkoznak mostanság az Amerikai Egyesült Államok politikájának reánk nézve veszélyes következményeiről. S ehhez sietve csatlakoznak a Fidesz parlamenti korifeusai is. A házelnök egyenesen azt állítja, hogy az amerikaiak egy új SZDSZ létrehozását akarják. Ami persze azon Fidesz-szimpatizánsok számára nem is annyira fenyegető, akik még képesek emlékezni, hiszen szeretett pártjuk az SZDSZ zsebéből bújt elő. Az SZDSZ egyengette a reményteli ifjak útját. Olyannyira, hogy a Fidesz és az SZDSZ közötti kettős párttagság ahhoz volt hasonló, ami most a Fidesz és a KDNP kapcsolatában folytatódik. A partner ugyan cserélődött, de azért a vér nem válik vízzé.
Na és Amerika! A Fidesz-vezetés politikai debütációjának tekinthető - a Nagy Imre temetésen mondott - beszédet az akkori nagykövet, Palmer sugallta. S azt is, hogy az ellenzéki pártok politikusai közül csak egyetlenegy személy szólalhatott meg, a többieknek csak a koszorúzás néma pátosza jutott.
Ezért igazat kell adnunk a házelnöki figyelmeztetésnek. Legfeljebb azt vethetjük a szemére: szólhatott volna korábban is. Már a kezdet kezdetén. Akkor elkerülhettük volna ezt a hercehurcát. Igaz, akkor ő nem lenne most házelnök. Merthogy a Ház sem lenne ugyanaz. Tudja ezt a Fidesz frakcióvezetője is. Ezért beszél országvédelmi akciótervről és az USA nyomásgyakorlásáról. Ami a nemzetre nehezedik.
Valójában azonban nem a nemzet egészére, hanem rájuk, a hatalomgyakorlókra.
A demokrácia értékrendje és követelményrendszere ténylegesen nyomasztóan hathat azokra, akik ettől függetleníteni akarják magukat. Márpedig erősen akarják. A demokrácia iránt elkötelezett országok azonban nem nézhetik tétlenül, hogy Európa közepén illiberális berendezkedés jöjjön létre. Nem tűrhetik, hogy egy rendszer demokráciának mondja magát akkor, amikor az Európai Parlament Néppárti frakciójához való tartozásának brüsszeli csipkéje mögé akarja rejteni a szabadság lépésről lépésre történő lebontását. És ami különösen fájhat Amerikának, az az alapvető emberi jogok Carter-i doktrínáját megelőző időszakba való visszalopakodás szándéka.
Az Egyesült Államok és Nyugat-Európa-i szövetségesei éppen a kollektív biztonság érdekében szorgalmazzák a demokrácia alapértékeinek érvényesülését – ahogy azt H. Kissinger a „Diplomácia” című könyvében hangsúlyozza. Ha tehát valamely ország politikai vezetői az emberi együttélés követelményrendszerének számonkérését a népszuverenitás korlátozásának tekintik, akkor valójában annak a képtelen meggyőződésüknek adnak hangot, hogy azok, akik őket megválasztották nem tartanak igényt az alapvető emberi jogokra és saját elhatározásukból nem akarnak emberhez méltó szabadságban élni.
A Fidesz-kormánynak viszonylag sokáig sikerült a demokráciát semmibe vevő hatalom-gyakorlását országhatárokon belül tartania. A külföldi kritikákat igyekezett az elhanyagolható részletkérdések körébe utalni és az ellenzék által keltett belpolitikai konfliktusokra visszavezetni. Ezzel a manőverezéssel azonban csak időt nyert - , ami viszont nem jelentett igazi nyereséget, mivel a rendelkezésére álló időt rosszul használta fel. Egyre jobban belebonyolódott a maga téveszméibe.
„Egy demokrácia nem folytathat komoly külpolitikát – írja Kissinger -, ha a rendszeren belüli erők nem gyakorolnak legalább minimális mértékű önmérsékletet egymással szemben. Mihelyt a belpolitikai ellenfél feletti győzelem válik egy politika egyetlen céljává, elillan az összetartó erő.” Egy pluralista társadalom összetartó ereje pedig „az alapvető értékekben való egyetértés, amely – kimondatlanul – határt szab az egymással versengő egyének vagy csoportok ambícióinak”. Mert a társadalmak „az ellentétek kibékítésével boldogulnak, nem pedig a konfliktusok kiélezésével”.
A kül- és a belpolitika tehát valóban összefügg egymással; de természetesen nem úgy és nem azért, ahogy ezt a kormányzati propaganda sulykolja, mondván, hogy az ellenzék sugallja a külföldi kritikákat avagy fordítva: Amerika beleavatkozik a belpolitikai erőviszonyokba s a tüntetések mögött titkosszolgálati erők mozognak. Hiszen ezek az erőltetett magyarázatok úgy a kül-, mint a belföldi eseményeket másnak akarják tulajdonítani, mint ami ezekben az egymással valóban összefüggő jelenségekben egyértelműen megmutatkozik. Hogy a helyzet – akárhonnan nézzük is – tarthatatlan.
Lehet ezért vádolni Amerikát. A vád azonban visszahull. Mert az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat valóban tekinthető egy kormányzatunknak szóló vádiratnak. Mert ott többek között ezt olvassuk:
„Az alábbi igazságot magától értetődőnek tekintjük: Tehát hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, és hogy a Teremtő a születésünkkel egy időben bizonyos elidegeníthetetlen jogokat ruházott ránk: ezek közé soroljuk az élethez, a szabadsághoz és a boldogsághoz való jogot. Ezen jogok biztosítása végett kormányokat hívunk életre az emberek között, hogy a rájuk ruházott hatalmukkal a kormányzottak megelégedését szolgálják. Ha valamelyik kormányzat szembeszegül ezzel a céllal, a népnek jogában áll leváltani a kormányzatot, vagy megszüntetni azt, és újat alakítani.”
