Előfizetés

Önfeledt balkáni örömzene

Népszava-információ
Publikálás dátuma
2015.01.03. 06:48
Marko és Boban Marković FORRÁS: MŰVÉSZETEK PALOTÁJA
Boban és Marko Marković mindent elért, amit zenekar elérhet a világ e szegletében: több százezer eladott lemez, klub- és fesztiválkoncertek százai, rajongók tízezrei követik zenélésüket, bárhol is játsszanak földrészünkön. Idei budapesti újévi nagykoncertjük apropóján sem ígérhetünk mást, mint önfeledt, szabad örömzenélést, ahol a Balkán, az európai zenei hagyományok keverednek Boban és Marko muzsikájában.

A zenekar kedvenc országa továbbra is Magyarország, itt adta Boban és fia, Marko élete legszebb koncertjeit, itt muzsikáltak a legtöbbet, és továbbra is itt a legnagyobb a "felhajtás" a koncertek körül.

A január 4-i délután három órakor és este fél nyolckor kezdőd koncert vendége a Művészetek Palotájában Palya Bea, akivel Bobanék már évek óta meglelték a közös hangot: a Balkán legnépszerűbb dalait tartják repertoáron.

Ha Bobanék Budapesten indítják az évet, az mindig öröm nem csak a zenekar számára, hanem a közönségnek is, hisz a Müpát szinte tánctérré alakítják. Nehéz is kibírni, tétlenül nézni a 13 fúvós örömzenélését, pláne, hogy a zenekar hangzása folyamatosan alakul – elsősorban Markonak köszönhetően – ahol ma már a dob, a tarabuka is állandóan jelen van, így a ritmus szekciónak köszönhetően végigpörgetik a 90 percet.

Apa és fia immár 10 éve bizonyítják, hogy mit jelent, ha a családban öröklődik-átadódik az a zenei tudás, melyet még nagyapáiktól örököltek. Sokáig Bobant tartották a legjobb trombitásnak, ma már pedig Boban is bevallja, hogy Marko utcahosszal veri őt virtuozitásban, kreativitásban.

Valamit tudnak a britek

Bársony Éva
Publikálás dátuma
2015.01.03. 06:46
A melegek és leszbikusok segélycsapata az akció főhadiszállásán, középen Mark szerepében Bill Nighy FORRÁS: MOZINET
Maroknyi leszbikus és meleg fiatal a nyolcvanas évek közepén szolidaritási mozgalmat indít a sztrájkoló walesi bányászok megsegítésére – a történelmi tényekből rendezett remek filmvígjátékot Matthew Warchus.

Londoni melegek és leszbikusok egy kis csapata elhatározza, hogy kiáll a sztrájkoló walesi bányászok mellett, élesen szembefordulva a Thatcher-kormány intézkedéseivel. Méghozzá a kézzel fogható támogatást választják. Gyűjtést indítanak az anyagi biztonság nélkül maradt bányászcsaládok javára, hogy a sztrájkolók ne legyenek kénytelen feladni a Vasladyvel szembeni követeléseiket.

Erről szól a valóságos eseményeken alapuló Büszkeség és bányászélet című nagyszerű brit vígjáték. A Jane Austen-regény filmsikerére játékosan utaló magyar cím nem csak szellemes, hanem sejteni engedi, hogy itt egy nagyon szórakoztató és szeretni való történet következik. A történetet keretként az 1984-es illetve 1985-ös londoni Büszkeség melegfelvonulás színes forgatagának jelenetei fogják közre. A színházi nehézsúlyúként számon tartott rendező, Matthew Warchus Stephen Beresford forgatókönyvéből rendezett mozi egy újabb ragyogó iskolapéldáját mutatja be annak, mit is jelenthet ma a film társadalmi elkötelezettsége, szociális érzékenysége. Itt a jogaikban valamiképpen megsértett emberek szolidaritásáról van szó, anélkül, hogy a szerzők lemondanának a közönség magas igényű szórakoztatásáról.

A Büszkeség és bányászélet emlékeztet arra, hogy a brit film egyik legkiemelkedőbb vonulatát éppen ezek az elkötelezett filmek alkotják. Ebben például Ken Loach életműve az egyik élenjáró, de kiemelkedő példa a kevésbé neves Peter Cattaneo remek filmvígjátéka, az Alul semmi is, vagy a kultrendezőként körülrajongott Stephen Daldry szívhez szólója, a könnyzacskókat is megcélzó és ugyancsak bányászkörnyezetben játszódó Billy Elliot. De gondolhatunk a hétköznapi embereknek elkötelezett művek között olyanokra, amelyek nem szociális, hanem politikai szemszögből szolidárisak a jogaikban sértettekkel, mint (az ugyancsak a Mozinet forgalmazásának köszönhetően nálunk is bemutatott) a Tiltott táncok című nagyszerű filmre, amely egy kis ír közösség teljesen köznapi igyekezetét meséli el a harmincas évekből. Arról, hogy egy táncterem miként testesíti meg a szabadság szellemét egy kis település teljesen hétköznapi lakóinak életében. Sok távoli és közeli brit filmben látjuk, milyen elemi erővel képes hatni a vásznon a teljesen névtelen emberek egyszerű vágyainak megjelenítése, az úgynevezett munkásosztály tagjainak drámai vagy vígjátéki küzdelme, akár megtörtént, akár kitalált események köré szerveződnek a jelenetek.

A Büszkeség és bányászélet az 1984-es londoni Pride-felvonulással indul. A film központi figurája, Mark, észak-ír meleg aktivista és ekkor fogalmazza meg társainak, hogy az ő civil harcuk a szexuális identitás megválasztásának szabadságáért éppen úgy a Thatcher-kormány konzervatív diktátumaiba ütközik, épp úgy ki van téve a regnáló hatalom gőzhengerének, mint a sztrájkoló bányászok szociális biztonságért folytatott küzdelme. A kétféle csoport között tehát természetes a szolidaritás. A kakastaréj-formájú frizurájával szinte mai figurának ható, jóképű és jó eszű meleg fiú és társai megalapítják a melegek és leszbikusok segélycsapatát a bányászokért, s óriási vehemenciával kezdenek hozzá a gyűjtéshez. Ennek során van mit figyelnie a nézőnek, hogy hányan és hányféleképpen reagálnak a nyolcvanas évek közepén a londoniak a leginkább punk-stílusra ütő külsővel eléjük lépő fiúk és lányok felszólítására, hogy adományozzanak a sztrájkolóknak.

Az előítéletek egész skáláját játssza le a film a néma megvetéstől a bunkó gyűlölködésig, anélkül, hogy a köznapi megjelenés hitelességét sértené bármilyen mesterkélt teátrális megoldással. Az ügy ott kezd forrósodni, mikor kiderül, hogy a sztrájkszervezők nem hajlandók elfogadni a melegek segítségét, az előítéleteiktől vezetve és attól tartva, hogy ügyük komolyságát veszélyezteti a gyanús társasággal való együttműködés. A megállíthatatlan aktivisták, éppen mert tudatában vannak annak, hogy a jogaikban hátrányba tolt mindkét csoportnak, bányászoknak és melegeknek, egyaránt erőt kölcsönözhet az együttérzés, az összetartás. Fogják magukat, kisbuszt bérelnek és elmennek a sztrájk központjába, egy kis dél-walesi településre, hogy átadják az összegyűjtött támogatásukat.

Matthew Warchus ezekben a nagyszámú szereplőt mozgató jelenetekben éri el a humoros ütköztetés és a komoly mondandó együttes érvényesítésének csúcspontját. A bányásztelepülés lakóinak előítéletekből, indulatos kitörésekből, megértő jószándékból, elzárkózó tiltakozásból, okos nyitottságból és még sok minden másból összetevődő mozgása, az egyéniségek szellemes és sok humorral megrajzolt figuráinak koreográfiája elsőrangú. Példaértékű, ahogy a történetmesélésben érvényesül a drámai és a humoros mozzanatok aránya, ahogy a falusi társadalom megosztottsága a meleg csapat szolidaritását illetően fokozatosan felfoszlik, s a bigott ellenzők végül is háttérbe szorulnak. Ahogy nagyon ügyesen és finoman nevetséges melldöngetéssé silányul a melegek elleni „férfias” kakaskodás. A legszórakoztatóbb, hogy egyéniségeket, emberi viselkedéseket figyelhetünk működés közben egy meglehetősen éles helyzetben. Remekül jellemzett figurák mindkét oldalon – ez a film egyik legnagyobb erénye. És néhány erős jelenetbe foglalt egyéni sorsok bontakoznak ki sorra, például a többségtől eltérő szexuális identitását vállalni bizonytalan fiú útja, vagy a szülőhelyére visszamerészkedő meleg fiatalember drámája, az AIDS akkor berobbanó fenyegetése. Ugyanígy a meleg szolidaritás kérdésében megosztott bányászok egy-egy hangadó figurája, a rivalizáló bányászfeleségek életteli akciói – mind remek pillanatok.

A nagyszerű színészgárdának – a meleg vezér Bill Nighy és a bányászfeleség Imelda Staunton és a többiek remeklésének - köszönhetően hiteles és élvezetes a példásan filmmé épített példabeszéd a szolidaritásról. A zárójelenetben az erkölcsi megerősítésként és vörös faroknak megkapjuk az 1985-ös londoni Pride-felvonulást, amelyen a bányászfalu lakói lelkesen vesznek részt a meleg aktivisták között.

(Büszkeség és bányászélet *****)

Kétszázmilliós közpénz a Kogartnak

Évi kétszázmillió forintos támogatást kap a Kogart Alapítvány az Emberi Erőforrások Minisztériumától 2015 és 2017 között. A magánalapítvány "megsegítése" azután vált időszerűvé, hogy a Kovács Gábor, milliárdos bankár által létrehozott alapítvány az utóbbi időben komoly anyagi gondokkal küzd, helyzete az pedig olyannyira súlyossá vált, hogy a dolgozók számának minimálisra csökkentése mellett is gyakori kifizetési problémák léptek fel.

Az alapítvány az elmúlt időszakban puszta fennmaradásáért küzdött. Kovács, a szorult helyzetben még odáig is elment, hogy az Andrássy úti Kogart Házat is áruba bocsátotta. A kormány erre a helyzetre reagált, amikor segítséget ajánlott. Nem is kicsit. A jövőben ugyanis az alapítvány nem csak hogy anyagi támogatást kap, de az alapítvány üzemeltetheti a Várkert Bazár kiállítótereit is. A "szövetség" több okból is hasznos a felek számára: a Kogart 2014. májusában zárta be utolsó kiállítását, azóta egyáltalán nem rendezett semmilyen tárlatot, a Várkert Bazárban pedig - hiába a többszöri átadás - komolyabb érdeklődésre számot tartó kiállítás még egyáltalán nem nyílt. Nem mintha a nyitott lakásokból álló kiállítóterek alkalmasak lennének rá. Az üzletet ennek ellenére mégis nyélbe ütötték.

Kogart-ügyben nem ez az egyetlen érdekesség, Kovácsnak ugyanis nem ez az első elfogadott állami támogatása. Az alapítvány 2008 és 2010 között Hiller István, vagyis a szocialista kormányzat jószándékát élvezte, amikor is az akkori államvezetés hasonló támogatást nyújtott az alapítvány számára, igaz akkor nem évi kétszáz, csupán ötven millió forintot kapott. És egy átfogó szakmai tiltakozást, amelyre az alapítvány jó eséllyel most is számíthat.