Párizs címerének felirata (Fluctuat nec mergitur - azaz hánykolódik, de el nem süllyed) az Európai Unió jelmondata is lehetne. Minden évben újabb válságok jönnek, mindig feltűnnek új, keményen unióellenes sztárpolitikusok, mindig akad, aki megkérdőjelezi az euró jövőjét. Aztán a megoldhatatlannak látszó problémák valahogy mégiscsak megoldódnak hosszú tárgyalások, kompromisszumok árán. E kompromisszumok nem mindig felelnek meg a „nagykönyvben” leírt közösségi joganyag szellemének. Akinek van zsarolási potenciálja, az kiharcolhat magának „derogációnak” nevezett engedményt, kibúvót, és a pénzügyek terén is lehetett harciaskodni, vagy egyszerűen kisírni egy kedvezőbb pozíciót. De az ilyen engedmények sohasem lépnek át egy láthatatlan, de nagyon is létező határt. Nem lehetnek aránytalanul igazságtalanok egy másik tagállam számára, és nem veszélyeztethetik az egész közösség fennmaradását.
A Közös Piacként indult EU olyan tevekaravánként halad imbolyogva előre, amely sokszor megáll, tétovázik, de sohasem fordul vissza. A vámok eltörlésétől a diákcsere anyagi támogatásáig, a mezőgazdaság finanszírozásától a határellenőrzés megszüntetéséig, a közösségi versenyjogtól a közös pénzig sok kompromisszumra volt szükség, és nem is minden uniós tag részese az összes eredménynek. De mindeddig egyetlen közösségi vívmányt sem szüntettek meg, közel hatvan év alatt a már elért integrációból egyetlen elemet sem csináltak vissza. Személy szerint szkeptikus vagyok azokkal a jóslatokkal szemben, amelyek szerint 2015-ben kilépésre, a közösségi jog egyoldalú és durva megsértésére, vagy az eurózóna szétesésére lehetne számítani. A három legfontosabb poszton, ha csak nincs valami rendkívüli esemény, nem lesz változás: a német kancellár, az uniós bizottsági elnök és a francia államfő marad a helyén.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne kellene komolyan venni az idén esedékes választásokat. Eredetileg a májusra tervezett brit választások ígérkeztek az első izgalmas voksolásnak, de a márciusra előrehozott görög erőpróba felülírta a meglepetések menetrendjét. Nem értek egyet azokkal, akik katasztrófát várnak a Sziriza esetleges győzelmétől. A régi görög politikai elit oly mértékben korrumpálódott és lejáratódott, hogy legfőbb ideje egy új erő megjelenésének. A görögök szerencséje, hogy van egy népszerű új pártjuk, amely a kommunistáktól a régi szocialista párt csalódott híveiig széles tömegeket tud mozgósítani. Alexisz Ciprasz, a párt karizmatikus ifjú vezetője nem szeretné kiléptetni országát az eurózónából, csak mérsékelni akarja a görög társadalmat szinte megfojtó megszorításokat. A németek – akiket 1945 után amúgy óriási amerikai segélyek segítettek talpra állítani – most azt mondják, hogy az új görög kormány egyetlen cent engedményre sem számíthat. De az eurózónából való görög kilépés nem érdeke a stabilitást mindenek fölé helyező merkeli politikának. És hát Görögország nemcsak rossz adós, hanem a Földközi-tenger keleti medencéjének stratégiai kulcsa is. Aki ezt elfelejti, az sokkal többet kockáztat, mint amennyibe a Szirizával való megegyezés kerülne.
A tavalyi skót referendum számomra megint egyszer azt bizonyította, hogy a britek többségében a lelkes felindulást a döntő pillanatban felülírja a racionális számítás. A brit pénzügyi és gazdasági óriások nagyon is jól járnak az uniós „kint is vagyunk, bent is vagyunk” játékkal, és a londoni parlamentben ritkán történik olyasmi, ami nem a City érdeke. Az sajnos előfordulhat, hogy a britek lecsendesítésének árát a kelet-európai uniós tagállamoknak, így nekünk, magyaroknak kell majd megfizetnünk. De ha Magyarország nem képes összefogni a többi új tagállammal az integrációs vívmányok érdekében, ha Orbán Viktor „büszke nemzeti” vonalát követjük, akkor nem csodálkozhatunk, ha nálunk erősebb, szintén „büszke nemzeti” országok a kárunkra javítanak a helyzetünkön.
A finn választásoktól nagy fordulatot senki sem vár, de ha tovább erősödik az idegenellenes párt, akkor az rossz hatással lehet a mérsékelt bal- és jobboldali pártok politikájára is. Ugyanez áll Svédországra, ahol közvetve a bevándorló-ellenes párt buktatta meg a baloldali kormányt, rendkívüli előrehozott választásokba kényszerítve a svédeket. Mindez a „hánykolódik, de el nem süllyed” mondását erősítheti majd meg Észak-Európában is. Az északi államok biztosan nem fenyegetőznek az EU-ból való kilépéssel, az uniós jogot sem veszélyeztetik, de a közösségi szolidaritás náluk is gyengülhet majd. Ép ésszel felfoghatatlan, hogy a magyar „nemzeti” jobboldal miért rokonszenvezik azokkal az EU-ellenes pártokkal, amelyek fő ideológiája a kelet-európaiak, köztük a magyarok utálata, lenézése.
Az év második felében választ majd Portugália és Spanyolország. Nagy munkanélküliség, reménytelen helyzetbe jutott fiatalság, leépülő társadalmi juttatások jellemzik mindkét, jelenleg a jobboldal vezette országot. A portugál szocialisták esetleges győzelme alapvető fordulatot nem hozhat. De Spanyolországban az új-baloldali, antikapitalista Podemos előretörése és másrészt a katalán válság elmélyülése alapjaiban rendítheti meg az ország eddigi rendszerét. Ha a spanyol jobboldal nem adja fel agresszív merevségét, ha a szocialisták nem találnak közös hangot az új baloldallal és a katalánokkal, és ha Brüsszel (Berlin) nem lesz az eddiginél nagyvonalúbb, akkor kemény dolgok jöhetnek arrafelé.
