Az örök nyughatatlan Básti

Publikálás dátuma
2015.01.10. 09:35
Arkagyinaként a Sirályban Básti Juli a Nemzeti egy korszakától is búcsúzott FOTÓ: NÉPSZAVA
Idegzsába nőt játszik Básti Juli a Centrál Színházban nemrég bemutatott Jó emberek című produkcióban. Olyat, aki csaknem alapjáraton a plafonon van, rendszeresen felhúzza magát. Ráadásul erre még oka is van, fogyatékos gyermekét egyedül nevelő, alulról jött és alul is maradt, a bolti pénztárosságig vitte, de ebből az állásából is kirúgták. Bezárultak előtte a társadalmi és magánéleti kapuk, zsákutcában vergődik, és meglehetősen kicsi az esély, hogy kikecmeregjen onnan. Ha úgy tetszik, korunk hőse. Kényszerpályán indult, és azon is maradt.

Örök elégedetlen magával és a világgal, és ebben sokban egyezik Bástival, aki soha nem tud eléggé megfelelni önmagának, meg kritizálni valója is akad bőven. Széles érzelmi amplitúdókkal él és játszik. Meg hihetetlen energiával. Miközben annyi siker után minden szerepe előtt halálra gyötri a kétely, hogy ő nem lesz alkalmas a feladatra. Hiába nyugtatgatja magát, hogy azért máskor is volt már valahogy, újra és újra úrrá lesz rajta a félsz, és megkínozza rendesen.

Egy dologban volt mindig biztos, hogy ő színpadra termett. Édesanyja is színésznő volt, Zolnay Zsuzsa, aki nem futotta be azt a pályát, amit talentuma megérdemelt volna, édesapja pedig Básti Lajos, a messze zengő hangú nagy hősszínész, ő nem akarta, hogy a lánya is a világot jelentő deszkákra lépjen. Julit riasztotta a papája hírneve, meg is változtatta a nevét Bójásra, és az édesapa elől eltitkolta, hogy felvételizni megy a színművészetire. Aztán, amikor hamarosan az apját emészteni kezdte a halálos kór, visszavette a nevét. De azzal már a lojális mamát is sikerült kihoznia a béketűrésből, hogy több kiválónak látszó budapesti szerződési ajánlatra mondott nemet, köztük a Nemzeti Színházéra is. Bár ott az édesapja miatt vele azért összekacsintottak a nagy bölények, akik élő voltuk létére gyakran már szobortalapzaton hitték magukat.

Nem tetszett neki az abban a színházban lévő tekintélyuralmi rendszer. Hogy csak azért kuss a neve, mert fiatal. Boldogan ment viszont, amikor Babarczy László a messzi Kaposvárra invitálta, ahol erős kezű rendezők ugyan gyakran megmondták a tutit, de igazán kíváncsiak voltak a színész személyiségére. Vitatkozni, világot megváltani lehetett velük hajnalig a színészbüfében, és lázas, ihletett, netán még forradalminak is számító produkciókat létrehozni, úgy alkotóközösségben létezni, hogy közben az egyéniség is kibontakozhasson.

Hogy tehetség, az érződött már osztálya azóta legendássá vált, Major Tamás által rendezett, Tudós nők vizsgaelőadásán. Akkor láttam először elcsúfítva a szép Bástit. Ha jól emlékszem még alaposan ki is tömték, hogy ormótlanul kövérnek hasson, és mindehhez buzgó, tudálékosan ostoba kékharisnya volt, meg kellett pukkadni a nevetéstől.

Aztán, ha kezdetben Kaposváron láttam görcsösnek is, mindegyik alakítása izgalmas volt valami miatt, kétségtelenül mutatta színészi talentumát. Elképesztő volt például a Paraszt Hamletben Oméliaként. Nem véletlenül nem Opheliát írtam, a darab szerint a Hamletet ugyanis falusi színjátszók adják elő a maguk meglehetősen sajátos értelmezésében. Básti egyszerre volt tűzrőlpattant, tenyeres-talpas, de közben érzékeny, és persze szerelmes nő, aki a kedvesen bumfordi módján igencsak mulatságosnak, ha kellett, tragikusnak is, bizonyult. Velma Kellyként a Chicagóban sztárként tündökölt, de azért megmutatta azt is, hogy csaknem a semmiből jött az a gyilkossá lett, uborkafára felkapaszkodott nő, akit játszik. A Filmcsillag című sematikus szovjet operettben, ami a kaposváriak verziójában a szocialista rendszer erősen gunyoros paródiájává vált, lenyűgöző felszabadultsággal, bámulatos lazasággal komédiázott.

De egy idő után nehezen bírta elviselni, hogy Marci fia Budapesten van a nagymamánál, ő pedig nem ritkán az esti előadás után gyorshajtással hazaszáguld, hogy puszit adhasson neki, majd hajnalban visszateper Kaposvárra a délelőtti próbára. Ezért megváltás volt számára, amikor egy gödöllői vendégjáték után Zsámbéki Gábor bement hozzá az öltözőbe, és azt mondta, beszélni akar vele. Remélte, hogy a Katonába hívja, és reményei valóra váltak. Ezt persze Kaposváron árulásnak minősítették, mindenáron tartóztatni akarták, fejtegették, hogy nem elég érett erre a lépésre, de ő már rendíthetetlenül eltökélt volt.

És ott lehetett a Katona nagy korszakában, ki tudja hány országban játszhatta el Ascher Tamás kultikussá vált rendezésében Mását a Három nővérben. Ami itthon is hosszú-hosszú ideig levehetetlen volt a repertoárról, az utolsó előadás belőle pedig egészen ünnepivé sikeredett. Nekem is könnyes lett a szemem, olyan volt ez, mintha egy meglehetősen jó barátunktól kellett volna végleg búcsúzni.

Az Übü királyban kegyetlenül szeszélyes Übü mamaként, megint elcsúfítva és kitömve, szintén lehetett világot járni, már tán kicsit sok is volt belőle, szegény Marci fiú megint háttérbe szorult, emiatt pedig ott volt a csaknem állandósult lelkiismeret-furdalás. Meg bizonyos idő után mintha nem jöttek volna inspiráló, kíváncsi kísérletezésre, megújulásra serkentő feladatok. Básti nem minden sértődés nélkül, de megint váltott, a Nemzeti tagja lett. Játszott ott jókat, kevésbé jókat, de az például nem állítható, hogy Alföldi Róbert időszakában agyon szerepelte volna magát. Mégis nagyon megsiratta ezt az időszakot, ami érződött amikor az Alföldi rendezte Sirályban Arkagyinát adta. Csehov darabja már akkor került színre, amikor tudható volt, hogy a direktornak távoznia kell a posztjáról. Megint csak roppant szeszélyes, sőt ezúttal eléggé buta nőt alakított, aki nem csupán a fiatalságától, fénykorától kényszerül búcsút venni, hanem nyilvánvaló volt, hogy a társulat ezzel a produkcióval elköszön eddigi időszakától, hűséges közönségétől is.

Básti maradt Vidnyánszky Attila időszakára is. Bár igazán bizakodott, a Zűrzavaros éjszaka balul sikerült előadásában nyilvánvalóan nem érezhette jól magát, és nem is volt jó, ahogy más sem. Bár nem olvastam hírt arról, hogy elszerződött a Nemzetiből, úgy látom, januárban, februárban nincs ott fellépése.

Több produkcióban is játszik viszont a Centrál Színházban, amit a férje, Puskás Tamás igazgat. Igazi alkotópáros, akik otthon, hajnalban felébredve is képesek az adott szerepről, premierről, szakmáról nekibuzdulva beszélni. Értik, kiegészítik, segítik egymást. Ennyi idő után is még szerelmesek. Az átélt élmények, a csillapíthatatlan hevület, a fanyar humor, az örökös nyughatatlanság pedig fölkerül a színpadra. Belőlük táplálkozik az a pénztárosnő is, akit Básti Juli a Jó emberekben annyira remekül alakít.

Szerző

Négy évszak gasztronómiája

Publikálás dátuma
2015.01.10. 09:25
FORRÁS: SEASONS
Sok tekintetben meglepetés a szeptemberben nyílt Seasons Bistro. A budapesti Liszt Ferenc térnek, bár felkapott hely, gasztronómiai szempontból nincs túl jó híre. Ott nyitni egy vendéglőt, legalábbis gyanús. Mi is csak többszöri ajánlásra mentünk el megnézni, és abszolút nem bántuk meg.

Az étterem nevének, és a Zeneakadémia közelségének megfelelően, amint belépünk, rögtön velünk szemben, Vivaldi Négy évszak című közismert művéből látunk kottarészletet a falra festve, és az év négy évszakjának megfelelő színezésűek a székek is a különböző szegletekben.

Műemlék a ház, megmaradtak a hangulatos kupolák, jó ízléssel keveredik a hagyományőrzés a modernséggel. Ezt az is mutatja, hogy idősebb pincér fogad bennünket, ilyet nagyítóval is kérdéses, hogy találni-e máshol a Liszt Ferenc téren. Itt azonban nem a lótás-futás képességét tartják a leglényegesebbnek, hanem azt is, hogy legyen, aki átadja a szakmai tudást. És Farkas József laza eleganciájából, mosolygós természetéből, meg abból, hogy lerí róla imádja, amit csinál, érzékeny empátiával szolgálja ki a vendéget, van mit tanulni.

Juhász Zoltán a feleségével, Juhászné Viski Beátával együtt üzemeltetik az éttermet, mindketten régóta dolgoznak a vendéglátásban, és még mindig a szerelmesei. Tíz évig vezették a Búsuló juhászt, másik tíz esztendeig az Arany hordót. A Liszt Ferenc téren véletlenül kötöttek ki. Beáta járt erre, amikor még a Zeneakadémia felújítása miatt körülkerítették ezt a területet. Bámészkodott. Egy úr, később kiderült, hogy az építésvezető, megszólította, hogy jöjjön be nyugodtan. Így vette észre azt az üresen álló helyiséget, amiben a lehetőséget is meglátta, hogy éttermet lehetne csinálni belőle. Sokan akarták lebeszélni erről, hogy ez itt őrültség, de izgatta a feladat. Érdekelte, hogy vissza lehet-e adni a Liszt Ferenc téren a vendéglátás becsületét.

Mivel műemlék a ház, attól is többen tartottak, hogy soha napján lesznek meg az engedélyek. De Beáta nevet, és azt mondja, hogy a műemlékesek is szeretnek jókat enni. Az előző két éttermük elegendő volt kapcsolati tőkének. Hét hónap alatt eljutottak a megnyitásig, a törzsvendégek között is vannak műemlékvédelemmel foglalkozók. A feleség volt a felelős az étterem látványáért, a férj pedig beható diskurzusokat folytatott Ruga Endre séffel arról, hogy mi is kerüljön az étlapra.

A legmodernebb konyhatechnológiát akarták. Ennek egyik fő alkotóeleme a Josper névre hallgató, Barcelonából érkezett, faszéntüzelésű csodasütő, amiből alig van máshol az országban. Speciális faszén, és edények kellenek hozzá, hogy kibírják az akár 400 foknál is magasabb hőmérsékletet, amiben vaj puha lesz a hús. Persze ehhez a friss, jó minőségű, lehetőség szerint kistermelőktől érkező alapanyagok is fontosak, halat hetente kétszer hoznak az Adriáról.

A speciális elkészítési mód áldásait már a padlizsánkrémnél tapasztaljuk, fenségesen füstölt az íze. A marinált norvég lazac pedig olyan puha, hogy csaknem attól elolvad, hogy kézzel-villával hozzáér az ember. A sült kecskesajt szintén elomlik a szájban, a hozzáadott kevert saláta valóban harsogóan friss, roppanós zöldségekből készült. A levesek esetében a házias ízek dominálnak, a húsleves lúdgégével mutatósan aranyló és tartalmas. A gulyás főzésekor sikerül eltalálni azt az arányt, hogy megmaradjanak az eredeti ízek, de ne legyen gyomrot puffasztóan zsíros a nedű. A sütőtökleves sűrű, és télen jólesően forró.

Mindenféle hús sül a Josperben, a kacsacombot például hosszan és lassan készítik, igazán zamatos, nedvdús lesz a végeredmény. A steak pedig lefegyverző. Belül úgy ízletesen véres, hogy kellően átmelegedik, és annyira lágy, hogy szinte szopogatni lehet. Az úgynevezett Seasons steakhez libamáj is dukál, meg vargánya, és vele sült kemencés krumpli, ideálisan elegyednek, harmóniába olvadnak össze így az alkotóelemek. A Gundel palacsinta kimondottan finom, de a tüntetően egészen jó minőségű alapanyagból készült tonkababos csokoládétorta mindent visz.

Mediterrán hangulatú életörömök, kézműves borok, nagy lakmározások melletti kiadós diskurzusok kedvelt helyévé vált a Seasons.

Szerző

Gyurka bácsiék szólongatása

Publikálás dátuma
2015.01.10. 09:15
FOTÓ: FORTEPAN
Az ősz reménytelen szürkeségébe bevilágított a búcsúzó nyár napja. A szomszédban előkerültek a kerti bútorok, kicsit közelebb a kerítéshez, ilyenkor más-más szögben süt fénylő égi társunk. Vígan zsibongtak a gyerekek, nagyokat puffant a labda. Közvetlenül a kerítés mellett ketten ültek az asztalnál. 

Furcsa témákról beszélgettek: törvényekről, jogszabályokról. Érezni lehetett, nem szakemberei a témának. Nem jogászok, de akkor mifélék? Nem sok idő kellett és megvilágosodott: tanárok, a szakirányú továbbképzés startvonalat már elhagyó részvevői, akiket a nevelésügy régebbi irányítója „életpálya modellezett”. Elstartoltak, hátha tényleg nagyobb fizetést kapnak, s ez a rendszer nem fuccsol be, mint a másik üdvös ötlet.

A törvényeknél leparkoltak. Ha nem lenne illetlenség, átszóltam volna. Mit kell ezzel annyit vesződni? Az élet őket is megtaníthatta, háromféle létezik, s ahogy a költő mondta, „fortélyos félelem” igazgat bennünket. Legalább is a közembereket, akikre kisebb csenések, lopások után is teljes szigorával sújt le a hatóság, előkerül a bilincs, a vezető lánca, a zord ügyész, a méltóságos bíró, hogy érvényt szerezzen a törvényeknek.

De van egy másik is, amelyet az ügyvédekkel megtámogatott csalók tetszés szerint játszanak ki, még azt is kiszámolják, mennyi az elévülés ideje, bár ritkán buktatják le őket, nem annyira érdekesek, mint a szőlőtolvaj. És vannak a törvényhozók, akik saját képükre, érdekük szerint hozzák-veszik a törvényeket, tőlük soha senki nem kéri számon a tolvajlásokat, rejtélyesen szerzett pénzeket, az emlékezés ködébe tűnt szülői támogatásokat, nekik bemondásra elhiszik, hogy tiszta, etikus emberek, erkölcseik feddhetetlenek.

Szegény tanárok, ők sohasem lesznek a most bebiflázott törvények kedvezményezettjei. És akkor egy szellemarc jelent meg előttem: Gyurka bácsié. Álltam előtte a bicskei általános iskola földszinti igazgatói irodájában. Szúrós szemmel méregetett, mint aki nem érti egészen, mit keresek ott. Meg is mondta: nem szereti a kijárókat, a fölényeskedő pestieket, akik alig várják, hogy továbbállhassanak. (Hasonlóra gondoltam magam is, azzal meg nem mertem bosszantani, nem pesti, hanem budai vagyok, nagy bölcs, aki egyetemi diplomát kaptam, ami neki sosem adatik meg.)

Súlyos sérelemként éltem át, hogy ellentmondást nem tűrve közölte: két ötödik osztályban oktatok magyart (akkor még nem vált ketté az irodalom és a nyelvtan), egy hatodikban ugyanezt, lesz még egy osztályfőnöki órám, és hetedikben egy földrajz, heti két órában (erre a hírre a hideg futkosott a hátamon, nem is ok nélkül). Ötödikben, én? Szörnyű méltánytalanság! Hiszen több mint ötven gyerek járt egy osztályba! Hány dolgozatot kell kijavítanom!

Abban az időben ötödikben sok magyaróra volt, bőséges olvasmányokkal és feladatokkal. Az elképzelés nem haszonelvűségen nyugodott. A Kádár-korszak oktatási stratégiájában nem a gazdasági megtérülés eszménye volt elsődleges, maradt idő, hogy a gyerekek lehetőség szerint szebben és kifejezőbben beszéljenek, és szeressék a könyveket. Isten bocsássa, még helyesen írni is próbáltuk tanítani őket.

Itt ért az első hajótörés. Úgy képzeltem balga módon, hogy a gyerekeket azokkal a módszerekkel tehetem jobb helyesíróvá, amelyeket Fekete tanár úrtól sajátítottunk el a piaristáknál. Vásároltam szótár füzetet, hogy a legfontosabb szabályok (pl. „A melléknevek végén az –ú, -ű mindig hosszú!”) alá írjuk az elrontottakat, s így jegyezzék meg a szabályszerűségeket. Sajnos a pazar elképzelés kútba esett, félbe-szerbe vették meg a füzeteket (a roma gyerekek – bőven voltak – fölösleges fényűzésnek gondolták, aki pedig megvette, elunta és újra cserélte, pedig nem nevezném őket a helyesírás bajnokainak). Így jártam a többi elképzelésemmel is, nem úgy működött a gépezet, ahogy gyakorló iskolai tapasztalataim után reméltem.

A pedagógia órákon hosszasan cseréltünk eszmét Pestalozziról, semmi hasznát nem vettem a gyakorlatban, az pedig máig rejtély számomra, elsőévesként miért keserítettük az anatómia jeles professzora lelkét, miért kellett orvosi anatómiát tanulnunk és boncolnunk. Kétségbeesve faragtam le az elveimből, akkor sem ment minden olajozottan. Igaz, bajom volt némelyik ostobán megválasztott olvasmánnyal is. Ilyen volt Az Angara megfékezése, Sztálin korszakalkotó utasítása a folyásirány megváltoztatásáról. Az egyik haszontalan arra vetemedett, hogy megkérdőjelezze a generalisszimusz elképzelését, mondván, a Forgács Antal és Lakatos István által is megverselt bicskei patakot sem lehetne visszafordítani. Döbbenetes hatása volt viszont Jan Drda cseh író Magasabb szempontból című művének, amely a Heydrich elleni merénylet tragikus következményeiről és egy tanár bátor hitvallásáról szól. (tanárjelölteknek ma is ajánlom.) Óra után némán jártak-keltek a gyerekek a folyosón, mintha fertőző betegség áldozatai lettek volna.

Gyurka bácsi különleges figyelmet szentelt az „új” tanároknak. Rendszeresen látogatta óráikat, ült a hátsó padban, figyelt és jegyzetelt. Utána elmondta tapasztalatait és elképzeléseit, lassan-lassan értette meg velem, szálljak le az „emeletről” a földszintre. „Kartársam – mondta szigorúan – ez így sok.” Pedig nem végzett szakirányú tanfolyamot (csak marxista továbbképzéseken vett kellett részt vennie), viszont tudott valamit az oktatás-nevelésről, amit én nem.

Neki köszönhettem, s mellette Kósa Dezsőnek és a többi egykori kántortanítónak, hogy ráéreztem a tanítás ízére, amely akkor is jó érzéssel tölt el, ha nem valamelyik mintaiskolában gyakoroljuk. Összegyalulódtunk. Feloldódtak, nagyokat nevettek. Egyik óralátogatása után Gyurka bácsi ennyit mondott: „Így kell, Lacikám!” Ettől kezdve már nem „kartársa” voltam, hanem barátja, megbecsült kollégája. Neki is köszönhettem, hogy otthon éreztem magam, gyerekeimnek a tanítványaimat, barátaimnak a kollégáimat, mindegyikükből ellestem egy morzsányi emberséget.

E nélkül nem lehetünk jó tanárok. Ma is megjelennek lelkem vásznán: Gyurka bácsi, Dezső, s ha találkozunk, ajándéknak tekintem Krajczár Gyuszival közös emlékeink felidézését. Fájdalmas volt az elválás nyolc év múlva, s még fájóbb volt tudomásul vennem, hogy egymás után a mennyei iskolákban kezdték meg működésüket. Sajnos sok tanítványuk is velük kezdi a tanévet, a bicskei borok kedvelői, ha túlzásba esnek, nem egészségjavító túrát kezdenek. (Első osztályomból már hatan vannak köztük, igaz, akkoriban nem 30 vagy kevesebb gyerek járt egy tanterembe.)

Gyurka bácsi egyetlen gyengéje volt a gyakori és végeláthatatlan értekezletek sora, amelyekben kedvét lelte (miközben rémülten néztem az órámat, elkésem-e a vonatot, vagy sem. Ha igen, éjfélkor ment az utolsó, feleségemet a frász törte, mi történt velem.) Igaz, akkoriban vezették be a korszak pedagógusvezéreinek nagy tanulmányát, a Nevelési tervet. Azt vitattuk megállás nélkül, s mint manapság, „fönt” meg voltak győződve, ha ennek szellemében fejlesztjük a gyerekeket, nyolcadikos korukban kis zsenik lesznek. Hát, nem lettek. Raffael Pisti nem is törekedett erre. A szakfelügyelő sem kérte számon soha, hogy a fiúknak, lányoknak nem nőtt angyalszárnya. Erre is gondolok, miközben manapság a „fentiek” némelyik döbbenetes intézkedéséről, elképzeléséről, parancsszaváról hallok. Gyurka bácsi és a „gyurkabácsik” futva menekülnének az oktatásügyből.

Akkor nem menekültek, lecserélték, kicsinálták őket. Nekem szerencsém volt akkor is: Gyurka bácsi helyébe egy pártember érkezett, jóságos, kedves, megértő igazgató lett. Akkor sem az számított, kit szeretnek a tantestületben, miben bíznak a szülők. „Fönt” eldöntöttek és kész, nem volt apelláta. Ma ugyanez ismétlődik sok helyen. Szerencsére ezeket az intézkedéseket és következményeiket nekem már nem kell átélnem, megszenvednem. Megválaszt valakit a tanári kar. Ismerik, megbíznak benne. Minden rendben. (dehogy!), az utolsó pillanatban azonban megváltoztatják a fölállást, és a felsőbbség kegyéből érkezik valaki, akit senki sem ismer, viszont a pokolba kívánják. Ilyenkor azt kérdezem magamtól, van-e halvány fogalmuk a fentieknek a lenti helyzetről? A gyerekek érdekei, a nevelés színvonalának emelése befolyásolják döntésüket, vagy más, rejtelmes szempontok alapján döntenek? (Többnyire azért kilóg a lóláb…) Kiből, kikből lesznek vezetők?

Ez persze szónoki kérdés: nagyon egyszerű a válasz. Gyurka bácsi és a „gyurkabácsik” nem lehetnének. A startvonalon kellene kucorogniuk. Csak éppen nem marxista továbbképzésen kellene részt venniük, hanem kétéves továbbképzésen, s megismerhetnék az alakítható törvényeket, az EU-előírásokat (amelyekre, ha úgy hozza a balsors, fittyet hánynak, s ha figyelmeztetnek, hazánk ellen indított aljas támadást vizionálnak) és más bölcsességeket, amelyek ismeretétől senki sem lesz jobb tanár.

Nem kellene inkább olyan tanárokat képezni, amilyenek Gyurka bácsi és társaik voltak? Nem az ilyen tanárok növelnék inkább az oktatás-nevelés színvonalát? Nem jobb a gyerekközpontúság, mint a szabályok rendszere?...

Gyurka bácsi, Dezső és a többiek! Mit szóltok ahhoz, ami itt pedagógia címén művelnek állami alkalmazottak? „…Némán fordulnak el, s velük alszik az ősi dicsőség.”

Szerző