Amikor Thatcher asszony brit miniszterelnökként harminc éve Budapesten járt, hazánk a Varsói Szerződés tagja volt, az Egyesült Királyság pedig még a NATO-n belül is az Egyesült Államok egyik leghűbb szövetségesének számított. (Ahogy ma is az.) De ez sem akadályozta meg a korabeli, kommunista magyar vezetést abban, hogy meghívja és vendégül lássa a mélyen antikommunista brit miniszterelnököt. Mindketten felismerték, hogy a hidegháborús feszültség egyik félnek sem használ, az enyhüléshez és az együttműködéshez viszont egymás megismerésére, tárgyalásokra van szükség. A magyar vezetés számára nyilván az is fontos volt, hogy kifejezze legalább relatív külpolitikai önállóságát, részleges függetlenségét a szovjet blokkon keresztül. Egyike volt ez annak a sok apró lépésnek, amely 1989-90-re megteremtette azt a nagyon hízelgő Magyarország-imázst, amelyet aztán az elmúlt években „sikerült” tökéletesen elrontani.
Ezért érzem abszurdnak, hogy Putyin elnök tervezett (vagy inkább csak meglebegtetett) budapesti látogatása belpolitikai vihart kavarhat a mai Magyarországon. A Varsói Szerződés jó két évtizede megszűnt, a NATO és Oroszország között, ha „jegelt állapotban is”, de létezik a partnerség, és nem mellesleg a magyar-orosz gazdasági kapcsolatok is igen jelentősek. Egy normális országban, normális politikai viszonyok között a külpolitika nem része a pártpolitikai csatározásoknak. Hiszen semmilyen parlamenti választás sem képes az országot földrajzi és geopolitikai helyzetéből kiemelni, és a földgömb más részére helyezni. A korábbi szocialista kormányok külpolitikai döntéseikhez igyekeztek megszerezni az akkori ellenzék támogatását is, és rendszeres tájékoztatást adtak a nemzetközi kapcsolatokról, Sajnos éppen Orbán Viktor volt az, aki szélsőséges oroszellenes kampánnyal, gyűlöletkeltéssel igyekezett lejáratni a szocialisták keleti politikáját. Ezt egy ideig Moszkva is számon tartotta. Orbán már miniszterelnök volt, amikor Putyin még jelezni kívánta, hogy Gyurcsány Ferenc kedvesebb vacsoravendég számára.
De ez sem lehet ok arra, hogy a demokratikus ellenzék ugyanolyan pálfordulást hajtson végre, és a hosszú távú külpolitikai érdekeket maga is alárendelje pillanatnyi hangulati elemeknek. Ha Putyin elnök valóban Magyarországra látogat, akkor a parlamenti ellenzéknek meg kell követelnie a kormánytól, hogy megfelelő tájékoztatást kapjon a látogatás előkészítéséről és később annak eredményéről. S akár azt is, hogy valamiképp része lehessen az elnöki látogatás protokolljának. Hangsúlyozza azt is, hogy a Putyinnal tárgyaló magyar miniszterelnöknek hazánk érdekeit össze kell egyeztetnie a nyugati szövetségeshez való tartozásunkkal.
De a látogatás ellen tiltakozni, netán tüntetést szervezni súlyos aránytévesztés, amely jól állhat radikális civil szervezeteknek, de magukat kormányzóképesnek tartó parlamenti pártok esetében egyszerűen felelőtlenség. Válságos időkben a tárgyalások egyetlen alternatívája a hidegháború, szélsőséges esetben még a valódi háború is. Baloldali ember ez utóbbit nem akarhatja, hiszen mindig a kisemberek az igazi vesztesei. Magyarországnak elemi érdeke a válság mérséklése, az Oroszországgal való politikai és gazdasági együttműködés. Ezt még az Európai Unióban is sokan értik, nem véletlen, hogy részben éppen a közép-európai országok érdekei miatt nem akarják fokozni az oroszellenes szankciókat. Orbán agresszív külön utas politikáját valóban ellenszenvesnek tartják, de a szociáldemokrata cseh, szlovák és a nagykoalíciós osztrák kormány különösebb dobverés nélkül maga is a Moszkvával való kapcsolatok fenntartásán dolgozik.
A magyar szocialistáknak is hasonló stratégiát kellene kidolgozniuk Oroszországgal kapcsolatban. Hosszú távú nemzeti érdekeink mellett egyszerű belpolitikai okok miatt is. Én legalábbis még sohasem találkoztam olyan baloldali emberrel Magyarországon, aki ezer százalékig Amerika-barát és ezer százalékig oroszellenes lett volna. A szövetségesi hűség és a keleti partnerség összeegyeztetése éppenséggel szép kihívás lehetne a programalkotásra készülő baloldali ellenzék számára. Külpolitikai kérdésekben aligha érdemes együtt akciózni olyanokkal, akik a hidegháborúra játszanak, és már a Rákosi Mátyásra hajazó „láncos kutyázást” is bevetik.
Hazánk sajátos szempontjai mellett amúgy a demokratikus Nyugat hosszú távú érdekei is az Oroszországgal való stratégiai együttműködést indokolnák. A szélsőséges iszlám terrorizmusnak már földrajzi entitása is van, kiképzett harcosait pedig a világon bárhol bevetheti. Ahogy néhány napja Párizs szívében is történt. A szír, és korábban a csecsen felkelők nyugati támogatása keményen visszaütött, végső soron a terrorizmust erősítette. Másfelől a „dzsihád” Oroszországot legalább annyira fenyegeti, mint a nyugati világot. Nyilván fontos az ukrán válság kezelése, de a nyugati, úgynevezett „westernizált” civilizációt ért elemi erejű kihívásra csak együtt lehet válaszolni. És a „westernizált” világba minden hibájával Oroszország, sőt, sok muszlim állam s beletartozik. A dzsihád harcosai ezt már tudják, nekünk is illene megtanulnunk.
