Soha egymásra jobban rímelő két esemény. Houellbecq új regénye, sorrendben a hatodik arról szól, hogy 2022-ben lejár a szocialista François Hollande második elnöki mandátuma. Annak a megakadályozására, hogy a szélsőjobboldali Nemzeti Front vezérasszonya, Marine Le Pen juthasson be az Élysée-palotába, a balközép és a mérsékelt jobboldal csöndes megegyezéssel „politikai puccsot” hajt végre.
Muzulmán politikust, egy tunéziai fűszeres fiát jelölik ki és választják is meg. Ezentúl ő vezeti Franciaországot, a régi klasszikus gall-római birodalmat állítja vissza. A regény francia címe „Soumission”, a magyar nyelv igencsak leleményes, árnyalt és sokoldalú. Fordítható engedelmességnek, alávetettségnek, követőnek, egyre megy. A lényeg, hogy a regény szerint a pillanatnyilag úgy hatvanmillió gall zokszó nélkül követi új vezetőjét, név szerint a szemfüles, kiváló diplomata Mohamed Ben Abbest.
Houellebecq az alapvető változást politikai okokkal is indokolja, de különösképpen társadalmiakkal. Csakugyan nagynevű régi szerző, sokan a legnagyobbak egyikeként tartják számon. Erős szexuális kötödéseit idézik föl, műveinek egyik rendszeresen visszatérő témája az intim férfi-nő viszony. Valójában nem csupán irodalmi tevékenységében, magánéletében is. Mindig viharos kalandjai voltak, amelyeknek tekintélyes részét meg is örökítette, de a „Soumis” kötetnek egyik indítéka az is, hogy a muzulmán államfővel két tényezőre is leszorítja a változás indítékait.
A két nem „alapvető igényét”, a poligámiát törvényerőre emeli, elsősorban a férfiak óhajait. Elfogadott a többnejűség, bárkinek alapvető joga a háremtartás, annyi partnert vihet be a hálószobájába, amennyit csak akar, tobzódhat. Eközben a nők szerepe is megváltozik, háztartást vezetnek, ágyasok, nincs életfontossága annak, hogy munkahelyük legyen, jelenlétük első számú helyszíne az otthon.
Ezzel legalábbis részben megoldást nyerhet a munkanélküliség is, az asszony elsősorban gyönyörforrás, nem vetélytárs a gazdasági életben. Bárki férfi könnyen és előnyös gazdasági körülmények között lelhet alkalmaztatásra, anyagi eszköze is megvan rá, hogy eltartsa nagy családját. Valóságos csoda. A társadalmi feszültségek, ha teljesen nem tűnnek is el, de tekintélyesen enyhülnek. Amit mindenki remél és vár.
A változás azt föltételezi, hogy a közhangulat kedvezően kövesse. Regényről van szó, a történet főszereplőt, hőst kíván, akit Houellbecq a Sorbonne egyetem egyik professzorában, François-ban talál meg. A Sorbonne is iszlám tanintézet lesz, ezt a szellemiséget követi, lehet választani.
François az új rezsimnek nem csupán egyik csöndes követője lesz, fakultásának vezető egyénisége is, rendíthetetlen alattvaló. Új ország, új társadalom. Föltűnő regényével az író korábbi elismert rangját nem veszítette el, megőrizte, sok bírálója azonban azt írta, hogy Houellebecq, a rangos Goncourt-díj egyik kitüntetettje ugyanolyan megbecsült, mint azelőtt volt, de a regény a korábbi életmű darabjaihoz képest, középszerűre sikerült. Ugyanakkor jó témát választott szerencsés időben is, de közben a Charlie Hebdo szerkesztőségében kaszaboltak, az iszlám téma „kordivat” lett, ő maga is aratni fog, semmi sem áll a páratlan siker útjába.
Akár igaza is lehetett volna, ha a drámának nincs az író számára is tragikus vonatkozása. Az egyik első számú áldozat Bernard Maris, a Charlie Hebdo főszerkesztője, Hoellebecq régi cimborája. Nem egyszerűen barátja, bensőséges kedvence, már csak azért is, mert eredeti képzettségük szerint mindketten közgazdászok, a tudomány elismert művelői. Nem feszegette soha senki, hogy Maris hogyan került szatirikus hetilap élére, azt sem, hogy Houellebecq miért pártolt át a szépirodalomhoz.
A regényszerzőt szubjektíven is szíven ütötte páratlan jó barátjának galád meggyilkolása, éppen annyit dédelgetett új sztorijának szinte a megjelenési napján. Habozás nélkül kérte a kiadót, álljanak le a terjesztéssel, ő most gyászol. Semmi ok sincs azt föltételezni, hogy a kérés nem volt őszinte, mégis, aki akadékoskodik, azt sugallhatja, hogy ez is ügyes PR-döntés volt. Az érdeklődésében fölcsigázott olvasó még inkább keresni fogja az amúgy is sikerkötetet.
Pontosan egy héttel a regény megjelenése előtt a Le Nouvel Observateur mintegy „földobásul” is közölte Bernard Maris kis esszének is beillő cikkét, amely ezúttal nem Houellebecq szépírói érdemeit méltatta, hanem a tudós közgazdászét. A Charlie Hebdóban publikált megszokott elemzésein, politikai hitvallásain kívül talán ez volt Maris életének egyik utolsó írása. Rövid tanulmányát azzal indította, hogy az „Alávetettek” megalkotásával, vajon mi lehetett a szerző indítéka? Provokáció?
Houellebecq a félelemmel óhajtott eljátszani? Az író művét ő most a közgazdász szemével és eszével olvasta, olyan megfontolásból, hogy mi is juthatott eszébe Marx, Keynes, Schumpeter és mások búvárának, milyen alkotó-romboló szándék vezethette? Zavarában, kétségeiben Maris megkereste Teresa Cremisit, a Flammarion kiadó szerkesztőjét, faggatta, milyen hangulatban lehetett az író, amikor regényéhez nekiült?
A hölgy azt válaszolta, „imádta a sztorit, megrendült”, és ettől a közléstől a jó barát megkönnyebbült. Egyetlen szubjektív megjegyzése volt. Michel mostanában mértéktelenül sokat dohányzik, többet, mint amennyi indokolt volna. A kis esszé utolsó mondata pedig egy nagy idézettel zárult, „s a többi néma csend”.
A párizsi tragédia után a Canal+ kereskedelmi csatorna interjút akart sugározni Hoellebecq-kel, nagy barátjáról Marisról. Annál is inkább, mert Maris nem csupán cikket közölt a mesélőről, könyvet is publikált azon a címen, hogy „Houellebecq, a közgazdász”. A Canal+ interjúvolója fölidézte, hogy Houellebecq egyszer a Lire irodalmi magazinban, úgy csaknem másfél évtizeddel azelőtt azt nyilatkozta: ismeretei szerint a muszlim vallás „a világ egyik legostobább hite”.
Most, könnyes szemmel emlékezve cimborájára csak annyit mondott: „Úgy látszik, nem elégszer olvastam a Koránt”. És újabb üzenetben erősítette meg kiadójának, hogy a gyász napjaiban függesszék föl a regény terjesztését. Elkésett kissé. Túl van már a százezreken, mint egy bizonyos hölgynek, Hollande elnök hajdani kedvesének intim beszámolója. Valérie Trierweiler milliárdos lett belőle, és készül már a film is. Az alkotók ismerik a klasszikus latin formulát: „Habent sua fata libelli”, a könyveknek megvan a sorsuk”.