Keresztény ember szemében a legfőbb érték az élet. Úgy gondolná az ember, hogy azoknak is az, akik hazánkat keresztény politikusként vezetik. Mert hiszen hithű kereszténynek vallják magukat, nemcsak világnézetüket tekintve, hanem közjogi értelemben is. Alaptörvénybe iktatták a kereszténység nemzetmegtartó szerepét, az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét, és sok minden mást is. „Az EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége” – áll ilyen nagybetűs szedéssel az Alapokmányt tartalmazó Hatályos Jogszabályok Gyűjteményében.
Nagybetűs embertársaink közül ezen a télen eddig több mint hatvanan fagytak meg. Valószínűleg nem tudták, hogy rájuk nem az állam életvédelmi kötelezettsége vonatkozik, hanem a gondoskodj magadról kevésbé keresztény elve. Minthogy sem a legfiatalabb, 36 éves áldozat, sem pedig a legidősebb, 90 éves nem tudott eleget tenni az utóbbi követelménynek, megfagyott, megsértve ezzel az Alaptörvényben rögzített második elvet. Túlnyomó többségükben a szabad ég alatt, kevesebben saját fűtetlen otthonukban, és kórházba szállításuk közben, vagy kórházba érkezésük után távoztak az élők sorából, mert már nem tudtak segíteni rajtuk. Múlt télen 119-en vesztették életüket ugyanígy, 2012-2013 telén 300-an, egy évvel azelőtt 330-an, 2010-2011 telén pedig több mint 400-an. Öt tél alatt több mint 1200-an fagytak halálra. Egyesek szerint „javuló a tendencia”, hiszen egyre kevesebben fagynak meg, de azért azt még a cinikus sem meri kétségbe vonni, hogy a jelenség továbbra is tömeges.
De vajon mi volt 2010 előtt? – kérdezik, mentve a menthetőt. Sajnos, ugyanez! A kórtünet 25 évvel ezelőtt, a rendszerváltást követően jelent meg. Fagyhalál esetek az „átkosban” is előfordultak ugyan, mégsem öltöttek tömeges méretet. Azóta viszont társadalmi problémává vált a „rendkívüli kihűlés” – ahogyan hatóságilag hívják. Milliókat sújtott az eszement privatizálással járó állásvesztés, és a megélhetési válság, amelynek természetes velejárója lett az otthonvesztés is. Visszaköszönt a múlt: a három millió koldus országa, a 30-as évek megsárgult fotóiról ismert kényszer kilakoltatás. Tetézte az otthonvesztést, hogy az állam hagyta elvenni a fedelet a legrászorultabb devizahitelesek ezreinek feje fölül. Így történhetett meg, hogy egyedülállók és családok tízezrei kötöttek ki az utcán, miközben Alaptörvénybe iktatták az állam „elsőrendű kötelességét” sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogaik védelméről. Nem lett volna keresztényibb, ha a gyakorlatban védték volna az életet?
Az utóbbi években erőteljesen nőtt a hajléktalanok száma. A regisztráltaké 15 ezer körül mozog, a nem regisztráltaké ennek a sokszorosa lehet. A szabad ég alatt elsősorban a városokban fagynak meg, saját fűtetlen otthonukban viszont vidéken. Azt tapasztaljuk, hogy a szegények sorsa istenigazából nem érdekli az országgyűlésben képviselt egyik pártot sem. Legfeljebb politikai eszközként akarják kihasználni önös célokra, ahelyett, hogy megoldanák. Jellemző, hogy míg hatalomra jutása előtt a most regnáló kormányhoz kötődő sajtó rendszeresen hírt adott a fagyhalál alakulásáról, öt éve úgy tesz, mintha vele megszűnt volna, és többé nem is létezne. Pedig ugyanúgy rendelkezésére állnak a tények, állami forrásból, mint a Magyar Szociális Fórumnak, amely tájékoztatja róluk a közvéleményt.
Cenzúra és öncenzúra együtt gátja a korrekt tájékoztatásnak. Egzisztenciális okból százszor is megfontolja az újságíró, érintse-e a hatalomnak kínos társadalmi kérdést. Hisz’ manapság könnyen juthat azoknak a sorsára, akikről írna. A közszolgálati médiának, a Magyar Távirati Irodának, a Magyar Rádiónak és a Magyar Televíziónak egyszerűen megtiltották, hogy foglalkozzon a fagyhalál áldozataival – mesélik kollégák. Az állami média egyszerűen nem tesz eleget törvényben előírt kötelességének! Sikerpropagandát folytat, miközben emberek tucatjai fagynak meg az utcán. Elhallgatja a valóságot ahelyett, hogy félreverné a harangot a hatalom fülébe, és maga is figyelmeztetné a jámbor honpolgárt, hogy ne lépjen át az utcán fetrengőn, mondván, hogy részeg disznó, mert hiszen lehet, hogy nem az, hanem fizikai létéért küzdő ember, akinek élete múlik azon, hogy időben segít-e valaki rajta. Az állami média ezzel a magatartásával maga is hozzájárul az életvesztéshez. (Ha már itt tartunk, álljon itt két segélyhívó szám: 112, és 3384186). És akkor még nem is beszéltünk a társadalmi probléma megoldásának mibenlétéről: embermilliók megélhetéshez juttatásáról, otthonteremtésről, szociális lakásépítésről, a magáncsőd intézményesítéséről.
A megoldás elől jellemzően azzal térnek ki, hogy húzódjon melegedőbe a hajléktalan, s akkor nem fog megfagyni. Nos, aki ismeri a hajléktalan szállókat, tudhatja, milyen feltételekkel húzódhat meg bennük valaki, és mivel kell számolnia, ha mégis meghúzódhat bennük. Az vessen rájuk követ, aki maga sem menekülne a mocsok, a tolvajlás, a tetvek elől! Miért feltételeznénk, hogy egy hajléktalannak ne volnának igényei? Miért gondolja még az egyik történelmi egyház szolgája is, hogy „Maguk mondták ki a halálos ítéletet magukra, lehet, hogy talán éppen öngyilkossági szándékkal. Mindenesetre szomorú, hogy vannak olyan emberek, akik nem akarnak beilleszkedni a társadalomba, lumpen életet akarnak élni”. Teszi ezt néhány nappal Ferenc pápa újévi Te Deumja után, melyben így üzen: „Nem szabad maffiázásra kényszeríteni a szegényeket. Valóságos kincs az egyház és a társadalom számára, ha szegénynek és elesettnek gondját viselik. Ha viszont a társadalom nem vesz tudomást a szegényekről, hanem üldözi, bűnössé nyilvánítja és maffiázásra kényszeríti őket, akkor az a társadalom nemcsak elszegényedik, hanem el is nyomorodik, elveszíti szabadságát, feláldozza keresztény mivoltát a szolgaság és a kishitűség oltárán.”
Olvasta-e valaki ezeket a szavakat a magyar sajtóban, mostanáig? Látja-e valaki, hogy keresztény elitünk gyakorlati következtetést vont volna le belőlük?
