Képzelt hozzászólás a pártértekezlethez

Publikálás dátuma
2015.01.17. 09:40
Fotó: Tóth Gergő
„Nem azt kell jobban csinálnunk, amit eddig csináltunk, hanem mást kell tennünk” - hangzott el a bevezetőben, amivel mindenki egyetértett. Az előadót megtapsoltátok. Majd szinte minden maradt a régiben!

Hölgyeim, uraim, nincs ez így jól! Valami nem stimmel! Valóban akarjuk a változást? Valóban úgy gondoljuk, hogy mást kellene csinálni?! Vagy mint már oly sokszor, csak beszélünk róla? Ha valóban akarjuk a változást, el kellene jutnunk addig felismerésig, hogy egyrészt mást, ugyanakkor sok mindent másképpen is kell csinálnunk, mint eddig!

Hol tévesztettünk utat?

Jelentősen csökken tagságunk, jelentősen visszaesett támogatottságunk, ennek ellenére – néhány hozzászólás legalábbis ezt tükrözte – még most is fontosabbak a belső torzsalkodások, a sértődöttség, a pozíciók, a belső hatalmi viszonyokkal való foglalatosság, mint a jövő építése. Ne egymásnak, ne az egyes érdekcsoportoknak, ne az éppen aktuálisnak vélt, vagy valós erőviszonyoknak akarjunk megfelelni, hanem a társadalomnak. Nem attól jó egy pártértekezlet, hogy elmondjuk, mennyire vagyunk elégedettek egymással, azaz önmagunkkal, hanem attól, hogy az itt elhatározott lépéseket megtéve, mennyire tudjuk elveszett hitelességünket visszaszerezni.

Ne azt nézzük, mit, miért lehet opponálni, ne azt, hogy a javaslattevő számunkra szimpatikus vagy sem, hanem azt, hogy a javaslatokból hogyan lehet egy progresszív, a társadalom által is támogatható és támogatandó programot felmutatni.

Nem spórolhatjuk meg a múlttal való szembenézést. Erre nem azért van szükség, mert bűnbakot kell keresni, hanem azért, hogy megtaláljuk hol tévesztettünk utat, hol rontottuk el, és azért, hogy tanuljunk saját hibáinkból. Ez a szembenézés pedig – bár tudom vannak jó néhányan, akik ezzel nem értenek egyet –, az elmúlt 25 évvel történő szembenézést jelenti.

Élni és élni hagyni

Sokan bántónak, sértőnek érzik, hogy a mai civil szerveződések nem akarnak az ellenzéki pártokkal együtt tüntetni. Nincs igazuk! Az emberek többségének nemcsak a Fideszből, hanem többnyire az elmúlt 25 év pártjaiból is elegük van. Mindez egy végiggondolatlan, stratégiamentes rendszerváltás, folyamatos hatalmi viszálykodás, a fejlődés komplementereként megjelenő ellenséggyártás, gyűlölködés és a mérhetetlen korrupció következménye.

Nincs annál veszélyesebb egy társadalom számára, mint amikor az állam működtetését, egy gazdasági társaság működéséhez hasonlítják. Nincs annál veszélyesebb egy társadalom számára, mint amikor az állami működtetési elvei profitorientálttá válnak, ahol szinte minden állami intézkedést, hatalmi és/vagy gazdasági érdekek vezérelnek. Ez is az elmúlt 25 év.

Itt is többször szóba került liberalizmus, a liberalizmus-ellenesség.

A liberalizmus, a szabadelvűség, a liberális demokrácia, az „élni és élni hagyni” eszmerendszer nem hinném, hogy bárkit is ellenségességre, ellenszenvre indítana. Más a helyzet, amikor a gazdaságról, a gazdaságpolitikáról van szó. A gazdaság mértéktelen liberalizálása, a neoliberalizmus, vagy neo-konzervativizmus, a mindent felülíró piacelvűség számomra is elfogadhatatlan. Az állam "éjjeliőr" szerepre való degradálása társadalmilag és gazdaságilag is kezelhetetlen. Próbáljuk meg szétválasztani a kettőt, álljunk ki az „élni és élni hagyni” eszmerendszere mellett, ugyanakkor határolódjunk el az erre épülő gazdaságpolitikától, a neoliberalizmustól. Ne mossuk össze a kettőt! Ez is az elmúlt 25 év!

Nekünk kell megváltoznunk!

Merjünk szembenézni múltunkkal! A levont konzekvenciák figyelembevételével lehet meghatároznunk elérendő céljainkat, társadalmi vízióinkat, majd ehhez kapcsolódva bemutatnunk az általunk elképzelt megoldási alternatívákat. Ezen belül kell kitérnünk arra, hogy kik vagyunk, mit akarunk, kikkel együttműködve, milyen társadalmi csoportokkal, szervezetekkel összefogva akarjuk elérni céljainkat. S majd tetteink fogják bizonyítani, hogy készek - és képesek - vagyunk-e arra, hogy kezünkbe vegyük az ország sorsát, eleget téve az elvárásoknak, a társadalom felemelkedésének.

Mind a múltunk, mind pedig a jövőnk szempontjából, talán a leglényegesebb kérdés: a baloldaliság kérdése, hogy mit jelentsen ma a baloldalinak lenni! A szabadságjogokat, az egyenlőség esélyét, a kulturális sokszínűséget, de elsősorban társadalmi szolidaritást hordozza magában ez az eszmerendszer.

Talán ez utóbbival vagyunk leginkább adósak a társadalom számára. Csak néhány példa az elmúlt négy évből: hagytuk, hogy - porba tiporva a legalapvetőbb jogelveket –, visszamenőleges törvényeket alkossanak. Hagytuk a fegyveres testületek kedvezményes nyugdíjjogosultságának visszamenőleges eltörlését. Hagytuk, hogy elvigyék a magánnyugdíj megtakarításokat, nem álltunk ki a tanárok jogainak megcsorbítása, vagy éppen a munka törvénykönyvének módosítása ellen. Hosszasan sorolhatnánk, mi mindent néztünk el a kormánynak.

Martin Niemöller német teológus mondta: „Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó. Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”

Nem elég baloldalinak lenni, annak is kell látszani!

Mi volna a teendő?

Akinek van kenyere, annak sok gondja van, akinek nincs, annak csak egy! Ez a régi népi bölcsesség eleve predesztinálja a további irányt. Ma már közhelynek hangzik, hogy a munkánál nincs jobb szociálpolitika – bár ez lenne az első, vagy egyetlen érték amit, amit az elmúlt évtizedek alatt közhellyé korcsosítottunk! Legyen a programunk alapja, hogy mindenkinek, aki dolgozni akar, legyen munkahelye! Ahhoz azonban, hogy munkahelyeket hozzunk létre, gazdaságpolitikánkban is változásra, változtatásra volna szükség. Egy gazdaságilag nyitott ország, amennyiben nem rendelkezik komparatív előnyökkel, úgy önmaga válik szinte teljes egészében más nemzetek, külső gazdaságok piacává. Ez a folyamat pedig, nem növeli, de egyre szűkíti a hazai foglalkoztatási lehetőségeket. Tárjuk fel, teremtsük meg és használjuk ki hazánk komparatív előnyök adta lehetőségeit. Ehhez alapot biztosít földrajzi elhelyezkedésünk, vízkészleteink, gyógyvizeink, mezőgazdaságunk, oktatásunk, egészségügyünk, az időskori szolgáltatások rendszere, és így tovább.

Ezekhez persze az egyes területeknél fejlesztésekre, másoknál új rendszerek kialakítására, vagy éppen rekonstrukciójára, új beruházásokra van szükség, ami természetesen nem lehet egy választási ciklus programja, de nem hinném, hogy bárki is azt gondolná, hogy négy év alatt kiválthatók a 25 év rendszerváltási hibái. Ugyanakkor, ha nem csak retorikai fogásként akarjuk fejlődési pályára állítani az országot, akkor túl kell lépnünk a négyéves pragmatikai tervezgetéseken. Fel kell vállalnunk, a hosszú távú, kiszámítható, számon kérhető stratégiai terveket!

Hiteles programokkal állítsuk vissza a baloldal becsületét. Használjuk ki az internet adta lehetőségeket. Már a részprogramokról is nyissunk társadalmi vitát, használjuk fel például a facebook nyilvánosságát, ami persze nem helyettesíti az „országjárást”, nem helyettesíti a személyes kapcsolatokat. A lehető legtöbb embernek el kell mondanunk, hogy terveink, nem a jobb- vagy baloldalnak szólnak, hanem az egész magyar társadalom érdekét kívánják szolgálni. Nem gyűlöletből akarunk építkezni, nem a gyűlöletre alapozva akarunk megerősödni, hanem együttműködésre, társadalmi konszenzusra törekszünk.

Van ehhez merszünk?

Ezek jegyében tegyünk javaslatot egy új társadalmi szerződés megalkotására, ami többek között tartalmazhatná a korrupció elleni harcot, amelynek keretében minden állami pénzköltés, szerződés, minden pályázat, ezek értékelése, elbírálása kizárólag teljes nyilvánossággal történhet. Ugyanez vonatkozna a pártok finanszírozására és pénzfelhasználására is. Ez a társadalmi szerződés rendezné a hatalom és a társadalom kapcsolatrendszerét, jogokat, kötelezettségeket, felelősséget, az állam jogait és kötelezettségeit, de kiterjedhetne például a tulajdonformák egyenrangúságára is.

A modus vivendi jegyében működjünk együtt a szakszervezetekkel, a társadalmi és civil szervezetekkel, nyilvánítsuk ki egyeztetési szándékunkat, minden hazai párttal, ezzel is deklarálva, hogy nem egy szűk hatalmi csoport, hanem az egész társadalom érdekét kívánjuk szolgálni.

A tőke ilyen mértékű nemzetközivé válása, a globalizáció, elkerülhetetlen szükségletté teszi a baloldal nemzetközivé válását is, a hazai együttműködésen túl szükség van a nemzetközi összefogásra is.

Legyen végre vége az ál-baloldaliságnak, de legyen vége a száj-baloldaliságnak is!

Van merszünk baloldalinak lenni? Hát legyen!

Egy összetört tükör darabjai (1.rész)

Publikálás dátuma
2015.01.17. 09:30
Fotó: Fortepan
Ápolni, szülést vezetni, gondoskodni és gondozni, menteni a szó klasszikus értelmében, és a szó modern XXI. századi jelentésében. Felkészíteni a szakdolgozókat magas szintű tudásra, tisztázni a kompetenciákat és megszakítani a hierarchikus, csak orvosi szemléletű gondolkodást. Helyére tenni az egészségügyi rendszert a társadalom igénye, és lehetősége szerint, ahol a társadalomra, a szakdolgozókra, az orvosokra csak annyi terhet lehet rakni, amennyit elbírnak. Ha elveszítjük az ember központú gondolkodást, akkor fennáll annak a veszélye, hogy utat tévesztettünk.

1966-ban léptem be az egészségügybe. Kezemben az akkori kicsiny fénykép: kék ruha, fehér kötény, fityula. Biztatás semmi, csak a vágy és a kíváncsiság, hogy megértsem a világ szomorúbb felén élőket, a betegeket, az ott dolgozókat, nővéreket, orvosokat, és az akarat hogy mindennek részese legyek. Mostanában azonban úgy látszik, ez a világ csak a tükörcserepek valóságában van meg. Most is igazak Dr. Blasszauer Béla, Dr. Jakab Tibor,(1994) Az egészségügy cselédjei című cikkében írottak: „Nem elsősorban forint milliárdok befektetésére volna szükség, hanem olyan elvekre és gyakorlatra, amely a nővéri munkát hivatássá, az emberi törődés és gondoskodás központjába emeli.”

Hol vannak az ápolók?

2008-ban nagy hirtelen eldöntötték a politikusok, hogy nincs szükség 2500 egészségügyi dolgozóra, de a jelenlegi egészségpolitika is elkövet mindent, hogy le ne maradjon a hagyományoktól. Így 2014-re elértük, hogy 26 000 ápoló hiányzik a rendszerből, és a következő 10-15 évben további 27 000 éri el a nyugdíjkorhatárt.(OECD, MESZK, adatok 2014.) Ezekkel az adatokkal az „Egészséges Magyarország 2014-2020” Egészségügyi Ágazati Stratégia (Emberi Erőforrások Minisztériuma) készítői egyáltalán nem foglalkoztak.

Pedig a szakdolgozói korfára történő hivatkozás is okozhat még meglepetést, hacsak nem vesszük észre azt a sanda szándékot, amely kiszervezi a professzionális, magas szintű ápolók tevékenységét és azt egy eddig még nem ismert szociális vagy védőnői kompetenciába helyezi át, ami valóban „hungarikum” lenne a világon.

Az Európai Unió felmérése szerint a következő években várhatóan majd egy millió egészségügyi alkalmazott (orvos, ápoló, szakdolgozó) hiányzik az európai országok egészségügyi rendszereiből. Feltehetően a hiányt a tőlünk gazdagabb országok a minálunk kiképzettekből pótolják. Amikor híre ment az egészségügyben dolgozók kényszernyugdíjazási szándékának, elindult a lavina. A külföldre távozott szakemberek mellett megkezdődött, a jól képzett ápolási igazgatók, főnővérek és más szakdolgozók kiáramlása is a rendszerből. Az ország egyik legkitűnőbb ápolási igazgatónője, aki elmúlt 62 éves, csomagolt, mint sokan mások is az ország kórházaiban. A Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara felmérése után látható volt, hogy 65 fekvőbeteg-ellátó intézményben az 1478 érintett munkavállaló 67,7 százaléka nyújtott be mentességi kérelmet. (MESZK adatok, 2012.)

De mi lesz akkor, ha ők is elfáradnak? Nincs tervezett utánpótlása a rendszernek, csak tervezés nélküli szakember hiány. Persze lehet, hogy 2015-ben ismét lasszóval próbálják majd újra visszaterelni a kórházakba, rendelőkbe az onnan kilépő szakembereket, de akkorra már pontosan olyan lesz a helyzet, mintha tükörcserepeket próbálnánk összesepergetni.

Zombor Gábor egészségügyi államtitkár nyilatkozatában (MTV 1. Az Este 2014. november 28.) „kisegítő személyzetnek” emlegette a védőnőket, gyógytornászokat, dietetikusokat, természetesen a nyilatkozatból hiányoztak az ápolók. Amit ma az egészségpolitika és szakpolitika az ápolásról, valamint az otthonápolásról állít, a most körvonalazódni látszó struktúra az alapellátásban, köszönő viszonyban sincs azzal a rendszerrel, amit a világ számos országában évtizedek óta működtetnek, amire az államtitkár a fent megnevezett televíziós adásban hivatkozott. Az elv alapján, miszerint a „legolcsóbb” beteg az, akit a leggyorsabban talpra lehet állítani, vagy aki a saját lábán járva képes igénybe venni a szolgáltatást, bizony alaposan sérül. Az a szolgáltatás, amiről beszélnünk kellene, 80 százalékban nem az orvoslás feladata volna, nem szólva arról a téves döntésről, ha „betolnák” a szociális ellátásba az idősek professzionális ápolását, mert akkor a szakértelem hiánya miatt megint csak a klinikai akut ellátás lesz a megoldás.

Ebben az országban az egészségügyi szakpolitika meg van győződve arról, hogy az egészségügyi szakdolgozót, főleg ha nő, jobb jól távol tartani az egészségügy irányításától, az egészségpolitikától, a döntésektől. Mit is gondolnának arról a politika gyakorlói, ha helyettes államtitkári szinten képviselnék az ápolói hivatás érdekeit? És ha már sikeresen „kigolyózták” az egyetlen ápolónőt a Parlamentből, egyik pártnak sem jut eszébe, hogy egy ápolónak - legalább egynek -, ott kellene ülnie a törvényhozásban? Persze olyannak, aki elsősorban bírja a szakmai közösség bizalmát, és nem „kitűző” egy politikai párt hajtókáján.

Gyógyító járgányok

Nézzük meg az egészségügyi szaktárca szakmai összetételét, ahol eldugták az országos főnővért a szakma elöl, ahol egy év óta várakoztatják, hogy a beadott elképzelései vitára kerüljenek. És nem az ő szobájának ajtajára van kiírva a Miniszterelnöki főtanácsadó cím. Ezt a rangot más viseli, aki az új egészségügyi stratégia szerinti mobil szolgáltatókról csak annyit volt képes megjegyezni, hogy „orvosokat helyettesítő gyógyító járgányokat” kellene működtetni”, és aki ezt a szerinte szakszerű kifejezést azonnal a HVG munkatársával meg is osztotta. Csak nem ezek a „járgányok” jelentik az egészségügyi ellátás új struktúráját a mai Magyarországon? Egészségfejlesztési Iroda, Népegészségügyi Iroda, vagy „falak nélküli kórház”, otthonápolás, közösségi ápolás, otthonszülés – lehet választani...

A hivatás, az ápolás, mint önálló diszciplína, nemcsak a felsőoktatásban és a tudomány világában emelkedett rangra, hanem a magas szintű professzionális tudás képes lett az ápolás folyamatát, annak teljes mindennapi valóságában szakmai, etikai és jogi szempontból is leírni. Ami nem csak a beteg biztonságát szolgálta, racionális alapja lett egy gazdaságos egészségügyi ellátásnak, és menedzser-szemléletnek, egy biztosítási alapon működő egészségügynek. Persze nem Magyarországon.

"2015-től 100 jól fűtött/hűtött szobából (értsd: a kórházakban elhelyezkedő Népegészségügyi Irodákból) történik a kapcsolattartás a családorvos és a kórház között, az alapellátás és a szakellátás között" - nyilatkozta Zombor Gábor egészségügyi államtitkár a köztévé egyik Este című műsorában. Egyszóval irodából lesz elég, dolgozót bele majd az egészségügyi ellátásból vonunk ki, de ekkor még egyetlenegy kétkezi dolgozót, ápolót, vagy orvost nem küldtünk a térségekbe. Azon ugyancsak gondolkodhatunk, hogy mi lesz azokkal az ellátásra szoruló személyekkel, akiknek az egynapos ellátásra távoli intézményekbe kellene utazniuk. Mert mozgásképtelenek, időlegesen/vagy véglegesen ágyhoz kötöttek, fogyatékkal élők, vagy idősek, de szükségük van kötözésre, vérnyomásmérésre, vagy felfekvés ellátására. Esetleg sztóma (vendégnyílás, bizonyos béldaganatok esetén, a műtét kapcsán a hasfalra kivezetett nyílás készítése, amely segítségével a beteg teljes életet tud élni), műtéti utáni ápolására, és az ezzel kapcsolatos betegoktatásra. Oda naponta ki kellene vinni a szakértelmet és tudást a helyzettel való megbarátkozáshoz, másoknak a kötszert, a gyógyszert kellene eljuttatni, beöntést adni, vitális paramétereket vizsgálni, vért venni, mosdatni, esetleg most még orvosi kompetenciába tartozó feladatokat elvégezni.

Még senkinek sem tűnt fel, hogy az új tervekből csak az ápoló hiányzik? Az a tény, hogy Magyarországon az ápolás, mint autonóm hívatás - és annak gyakorlói, az ápolók -, felelősek lennének, mondjuk a közösségi ápolásért, az otthonápolás új rendszeréért - egyetlen dokumentumban sem jelenik meg. Akkor milyen új stratégiáról beszélünk?

Ledönthetetlen tabuk?

Olyan rendszerre lenne szükség, ahol a szakdolgozók - és nemcsak az ápolók -, ott lennének az emberek környezetében, olyan közel, amilyen közel csak lehet. Olyan professzionális ápolók jelenlétéről beszélek, akik a tanulmányaik során erre felkészítést kaptak, szemben a védőnőkkel, akik sem az onkológiai, sem a krónikus betegek ellátásáról képzésük során soha nem részesültek a kívánatos szintű felkészítésben.

De beszélhetnék a tabukról is. Mert ma még annak számít, hogy adott esetben egy szakdolgozó, nevezetesen a krónikus beteggel rendszeres kapcsolatban álló ápoló, felírhasson számára olyan gyógyszereket, amelyeket már évek óta ismernek és szednek. A felkészült ápolók "kezében" a betegeket és rászorulókat biztonságban tudhatná a rendszer, ez a szakszerű „ránézés” egy újabb ellenőrzési csatornát biztosíthatna a családorvosnak, hogy figyelnek a betegeire.

Én egy olyan új, intézményen kívüli struktúráról - a "falak nélküli kórházról" -, az otthonápolásról beszélek, ami egyenrangú lehetne a kórházi ellátással. Ez nem ugyanaz, mint amikor több ezer ember szociális ellátását végző intézményeket ad át a kormány egyházi fenntartásba, olyan terheket ró a még megmaradt és funkcionáló egyházi közösségekre, amelyhez sem szakképzett dolgozók sem anyagi erőforrás nem áll rendelkezésükre.

Állítólag az új stratégiai tervek a Hétfa Egyesület, és mások „értékelési jelentése” alapján készültek, az eddigi intézkedések „sikeréről” számolnak be. Érdemes felidézni a jelentés egyik megállapítását, ami láthatólag a stratégiai terv készítőit, egy cseppet sem zavarta: "Az egyik fejlesztett intézményben találkoztunk olyan beteggel, aki betegszállítóval érkezett a vizsgálatra, 12,50-re kapott időpontot az egyik rendelésre, a beteget a szállítók reggel fél 8-kor vették fel otthonából, a szakrendelőbe 10 óra körül érkeztek meg, ahol csaknem 3 órát várakozott az ortopédiai vizsgálatra. Hazaszállítását a betegszállító nem tudta vállalni kapacitás hiány miatt. A beteg a hazautazást olyan busszal tudta megoldani, amelyre még körülbelül 2 órát kellett várnia, és a lakhelyével szomszédos faluig tudott csak utazni. Onnan még 3 kilométer gyaloglással jutott haza az otthonába az egyébként bottal közlekedő beteg.”

Ha ennek a betegnek a helyzetét nézzük, mindenképpen jobb lenne egy önkormányzati irányítású és finanszírozású, emberközeli ellátást választani és nem a centralizált megoldást. Mi lesz azokkal az emberekkel, akiknek nincs kísérőjük, mert a családtagokat nem engedik el a munkahelyükről? Akiknek nincs pénzük az utazásra? Ki oldja meg ezt a problémát? A kapuőr? A családorvos? Vagy menjen a beteg a népegészségügyi találkozóhelyekre (lásd: gyógyszertár), mert ez utóbbi funkciójának értelmezése még várat magára?

2015 megválaszolatlan kérdései

Az igazságosság elve napjainkban az egészségügyi rendszer átalakulásával számos kérdésre vár választ. Nemcsak a struktúra változik, hanem a minőség is. Választ kell adni arra, hogy az egészségügyi ellátás jog vagy kiváltság? Ki kapja az ellátást, és ki fizet érte? Milyen minőségű gyógyítást, ápolást engedélyeznek a finanszírozott egészségügyi ellátásban? És ettől mennyivel lesz jobb a fizetős szolgáltatás? Akik úgy vélik, hogy megengedhetik maguknak a drága ellátást, azok számolnak-e az olyan nagyon magas költségű betegségekkel, mint az intenzív ellátás, vagy a daganatos betegségek kezelése?

Megkezdhetik-e a szakemberek az egynapos ellátásban a műtétet, a kezelést, az ápolást, ha biztosak abban, hogy a betegnek a biztonságos hazajutását és további kezelését nem látják biztosítottnak?

Mi történjen, ha az utókezelést, az ápolást a jövőben az új rendszer nem tudja biztosítani a beteg otthonában, ami a klinikától 80 kilométerre van? Mi legyen, ha a beteg közelében nem lesz olyan szakember (itt nem feltétlenül, a helyi egészségügyi kommunikátorokra, „gyógyító járgányokra”, közmunkásokra, védőnőkre gondolok), aki például a sztóma kezelését felügyelni tudja? Mit kellene tenniük a gyógyítóknak, egészségügyi szakembereknek, beteg-szervezeteknek, polgármestereknek, ha nap, mint nap, azt tapasztalják, hogy a betegek gyógyulásának, ápolásának hiányoznak a feltételei?

Megilleti-e a beteget a biztosító által történő visszafizetés, ha bizonyítható, hogy az a rendszer hiányosságaiból az orvosi vagy az ellátó személyzet hiányából vagy hibájából maradt el, s emiatt vált hosszabbá a kezelés? Milyen fájdalomdíjat, sérelem folytán keletkező kárpótlást kaphat valakinek a családja, akinek hozzátartozóját a folyosó kövén hagytak meghalni?

A rendszert kell-e okolni vagy a szakdolgozót, aki minden másodpercben csak próbálkozik a felborult szervezet működésének megtartásával? Erről mennyiben tehetnek a szakemberek, és minden terhet nekik kell-e viselniük, miközben az egészségpolitika megpróbál „kisompolyogni” a felelősség alól?

A Mentőszolgálat késedelmes érkezését rendszeresen megmagyarázók nem tudják, hogy ha a klinikai ellátásból kiszorulnak a betegek a terület közvetlen közelében lévő ellátási szintre, akkor a rendszer legérzékenyebb pontjai vajon a mentés, a sürgősségi felvétel és az intenzív osztály lesznek? Egyszerre jelennek majd meg ott az elhanyagolt esetek, a véglegesen meg nem megoldott helyzetek, a hosszú várólisták áldozatai, és maguk az életveszély elhárítására számítók. Ezekre a kérdéseket a sürgősségi rendszer kialakítása óta nem adott senki elfogadható válaszokat, nem tettek kísérletet az irányítás, a finanszírozás, a személyzet foglalkoztatásának tisztességes megoldására sem. Nem lehet, hogy ezeken a területeken ne állon rendelkezésre a nap minden órájában kellő számú és magas szintű képzettséggel és tapasztalattal rendelkező munkaerő.

Halaszthatatlan annak a megoldása is, hogy úgymond „sztrájk üzemmódban” működjön a rendszer. Mert jelenleg kívülről nézve úgy tűnhet, hogy azért vár a mentőre, a sürgősségi felvételen 10 órát betegágyra, az intenzív osztályon magasan képzett szakápolóra a beteg, mert „sztrájk” van, csak nem tudjuk ki hirdette meg, kiknek és mikor?

Bárki, aki most a fentieket olvasva tiltakozni kezdene, hogy az általam leírtak nem így vannak, annak javaslom, olvassa el a minimum-feltételeket szabályozó rendeleteket és hasonlítsa össze a jelenlegi állapotokkal.

A várva várt Fanni-napló

Publikálás dátuma
2015.01.17. 09:20
Fotó: Molnár Ádám
Háromnegyed évszázadnak kellett eltelnie csaknem ahhoz, amíg Radnóti Miklós csodálói, most karácsony előtt hozzájuthattak végre a Naplóhoz, amelynek a létezéséről tudtak, de kegyeleti okokból türelmesen várakozniuk kellett rá. Fanni, azaz Fifi, a csodálatos és szépséges hitves vezette hűségesen, több mint egy évtizeden át, és most, hogy néhány hónapja, 102 éves korában eltávozott, vált lehetővé a publikálása.

Csodálatos két kötet. Ezernyi oldal, és elsősorban a gondozó, Ferencz Győző, és a Jaffa kiadó érdeme, hogy végre megismerkedhetünk vele. Nem könnyű olvasmány, de annál varázslatosabb. És alig egy hónappal a megjelenése után, szinte már nagyítóval kell keresni a boltokat, ahol még rálelhetünk egy-egy példányára. A kivételes érdeklődés annak szól, hogy a gonosz erőktől elpusztított Radnóti Miklós a XX. század egyik legnagyobb magyar költője volt, felesége, életpályájának megörökítője, Radnóti Miklósné, Gyarmati Fanni a bámulatos hitves, a meseszép asszony, maga is nagy egyéniség, káprázó szellem, nemes stílusban jegyezte le a kivételes életutat. Olvasmányként is a legszebbek egyike.

Mik méltatlan mellőzése

Esküvőjük másnapján Fanni különleges határidő naplót kapott, fogadalma szerint abba jegyezte föl minden nap eseményeit. Ritkán esett meg, rendkívüli oka volt annak, ha az évtizedben egy-egy nap netán kimaradt.

A Napló több síkú. Bizonyos értelemben irodalomtörténet. Bevallottan is szubjektív megközelítésben, hiszen az események részletes följegyzése arra a viszonylag szűk körre szorítkozik, amelyben a költő és környezete élt és megfordult. Így is gazdag, páratlan társadalom. Aktív társaság, barátian összeforrott csoport, éjszakákat virrasztottak együtt, beszéltek meg mindent, ami a páratlanul széles érdeklődésű alkotókat foglalkoztatta, örökös álmatlanságban. Nem győzték behozni az elmulasztottakat, kialvatlanul vergődtek napokon át. A viszonylag szűk kört az indokolta, hogy a Horthy-kornak ez a szakasza már nagyjából kettéosztotta az alkotó irodalmi világot, egyfelől a rezsimhez dörgölőző, kétségtelenül tehetségben ugyancsak széles rétegre, másfelől zömében arra a zsidó származású csoportra, amelyet az elkülönítés kényszere zárt össze.

Jó hangulatú társaság volt mindkettő, de összebékülésük elképzelhetetlen volt. Nem mindig, és nem föltétlenül politikai megfontolásból. A már súlyosan beteg, a halál közelségében vergődő Babits Mihály a Nyugat élén bizonyos arisztokratikus bezártságot képviselt, a klasszikus elszigeteltséget, nem zárkózott el semmi és senki elől, de folyóiratában kevesebb publikációs alkalmat adott Radnótinak. Fanni naplójegyzeteiben sokat panaszkodik, ahogyan többnyire ő nevezte, Mik méltatlan mellőzése miatt. Babits halála után pedig az ő örökébe kényszerített Illyés Gyula, már a Magyar Csillag élén, a népiesek és urbánusok elve szerint szeparált. Nem föltétlenül származási alapon, zsidók és nem zsidók szerint, hiszen kitüntetett esszéistája volt a később Balfon meggyilkolt Halász Gábor, és a népiesekkel rokonszenvező, szintén zsidó eredete miatt ugyancsak Balfon meggyilkolt Sárkozi György. De Németh László és Radnóti Miklós, ezeken az oldalakon nehezen volt elképzelhető együtt. Igaz, Mikhez sokszor nem voltak sokkal megértőbbek egyértelműen baloldali orgánumok sem, ez is egyik oka volt annak, hogy a Radnóti házaspár örökös megélhetési gondokkal küszködött.

Tutus - másképpen

Fanni Naplójában, a mesterséges választóvonalon túl is, erősen elfogultan ítélkezett. Fejtő Ferencet kifejezetten negatívan látta, emberileg torzképet ábrázolt róla, amiben nyilvánvalóan szerepe volt annak is, hogy a József Attilához erősebben kötődő Fejtő, a Szép Szó szerkesztőjeként mellőzte Radnótit. Fifi azonban ugyanilyen szubjektív volt Halász Gábor iránt is. Amilyen mértékben Radnóti már akkor korának költőóriása volt, Halász ugyanilyen mértékben az esszéistáknak mondhatni koronázatlan fejedelme.

Fanni - föltehetően szakmai féltékenységből is -, szinte a teljes ezer oldalon csak amolyan „futottak még” kategóriába sorolja Halászt, holott ebben a műfajban kettőjük alig volt összemérhető, bizonyíték rá Radnóti eléggé halvány Berzsenyi tanulmánya.

Az elfogultság később fölbukkan ellenkező előjellel is Ortutay Gyula megítélésében. A Napló őt bálványozza, a legválogatottabb ékítő jelzőkkel halmozza el, amit kétségtelenül igazol a tudós vitathatatlanul lenyűgöző egyénisége, a Horthy-korszakban egyértelműen következetes ellenzékisége, de tagadhatatlanul az is, hogy a kevesek egyike volt, aki fölismerte Radnóti nagyságát, később pedig, Mik végzetes eltűnése idején, feleségével, Zsuzsával együtt, Fifinek nagy támasza volt. Aki azonban később, már a Rákosi-korszakban, majd még utóbb Kádár rezsimje idején figyelte „Tutus” tevékenységét, kétségtelenül nagy értékű tudományos munkáját, nem föltétlenül csak erényeire emlékezik.

Kísértések és vágyak

A Napló másik vonulata a magánélet egyes jelenségeit örökíti meg becsületes őszinteséggel, ami Fifinek egyik legnagyobb, rendkívüli tisztaságát bizonyító ereje volt. Ez a házasság bámulatosan szép harmonikus volt, mindenben kiállta az idők és a kísértések próbáját. Mik példátlan gyönyörűséggel örökíti meg, a magyar költészet csodálatosan lírai soraiban. A „Nem tudhatomban”, „ott a park, a régi szerelmek lábnyoma/ a csókok íze számban hol méz, hol áfonya”. Az „Eröltetett menetben” pedig „Ó, hogyha hinni tudnám : nemcsak szívemben hordom/ mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;/ ha volna még s mint egykor a régi hűs verandán / a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár/ s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,/ a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, /és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,/ s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt,-/ de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!/ Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek”.

Ennél gyönyörűbbet keveset örökít meg a szerelemben gazdag magyar költészet, és mégis. Emberek vagyunk, gyöngeségekkel, kísértésekkel, vágyakkal, és Fanni a Naplóban, amúgy is tudatában lévén fizikai gyönyörűségének, hiún ismeri be, Miknek is nyíltan bevallotta, kétszer ingott meg, igaz csak érzelmekben. Egyszer a később méltatlannak bizonyult Schöpflin Gyula esetében, és egy bizonyos Tibor vonzásában, de bűnös gondolataiért, (de csak gondolatokért!), sokáig vezekelt önmagában. A harmadiknak ellenállt, már Mik emlékét és magát hajszolva, Salamon Andrással űzve el magányát, keményen és elszántan.

Ugyanakkor engesztelhetetlen indulat élt benne, figyelve Radnóti és Beck Judit festőművésznő idilljét, aminek a föltevés szerint voltak már érzéki vonzalmai is, a megbocsátás legcsekélyebb hajlamát is szinte örökre száműzte. Igen, Fanni testestől, lelkestől szubjektív egyéniség volt, amit aztán az abdai tragédia bizonyossága után végképpen száműzött magából, hátralévő fájdalmas évtizedeit csak az emlékezésnek szentelve, 1946-ban fél évszázad terhét hurcolva magával, a Naplót is végképpen befejezve,.

Végtelen magányban

A második kötetnek csaknem a felét az „igazi nagy dráma” tölti ki. Az első a fölszabadulásé, amiben a Napló, mint valójában kizárólag családi használatra szánt följegyzés, őszinte. Nem szépít, a valóságos képet rögzíti. Egyfelől a náci rémuralom, majd a nyilas terror után Fanni tiszta szívből üdvözli a szovjet jelenlétet, mint a borzalmak átélte után a remény esetleges eljövetelét, másfelől leírja a nyers tényeket, a nyílt zabrálást, a nőkkel szemben a vad nemi erőszakot. Igyekszik menekülni, a veszélyek elől.

Első nagy kiábrándulása, amikor az órák zsákmányolására éhes ruszkik egyike, megerőszakolási szándék közben rálel Fanni karján a Miktől kapott, nem anyagi értékben nagy, szeretetben viszont számára annál drágább születésnapi órára, és fegyveres fenyegetéstől kísérten kirabolja őt. Aztán, mert harminc évén túl is kívánatos asszony volt, nem tudta leszerelni a vad szexuális támadást, hiába próbálkozik azzal elhárítani, hogy súlyos nemi beteg, nem sikerül, mert az agresszor, állítólagos orvos, áldozatául esik. Lelkileg azzal enyhíti a fájdalmat, hogy ő „nem volt jelen“, Mik emlékét nem érte kárhozat, annak ellenére sem, hogy teherbe esik, túlteszi magát az abortuszon is.

A vég, a kálvária, a várakozással kezdődik. Ellentmondó hírek érkeznek arról, hogy a Borban nyoma veszett költő végképpen hazatérhet, és Fenni szomjasan lesi az érkező ellentmondó híreket, mikor tér meg a Kedves, mikor rendezhetik be újra romokba hullott otthonukat.

A végéhez közeledő Napló itt a legtragikusabb. A rendszerint a lényegre szorítkozó bejegyzések terjedelme meghosszabbodik, végtelen monológokká növekszik, még képzeletben sincs többé kivel beszélgetni, oldalakká bővülnek a bejegyzések, fogy a remény. Mígnem testet ölt, a bizonyosság, nem is annyira a tömegsírból fölhozott idegeneknek látott ruhadarabok tanúskodnak, hanem a megtalált, az örökkévalóságnak megmentett versek, töredékek. A legnagyobb tragédia, hogy a háború után végre megjelenik az első összesített kötet, „A tajtékos ég”, de Abda áldozatai már nem férnek bele. Majd később, az idők múltával.

És a végtelen magány a Pozsonyi úti otthonban, Mik nélkül, még évtizedekig, a százkét éves korig, gyönyörű szépen, a végtelen szerelemtől konzerválva.

Kis séta az egyik mellékutcában, szembejön egy ifjú házaspár, tündérszép kislánnyal. Fifi meghatódik, lehajol, simogatja, talán önmagát látja, évtizedekkel korábban. Megkérdi, hogy hívják a kislányt. Mondják neki, Várkonyi Flóra. Egy másik gyönyörű szép csodálatos asszonynak, akit akkor úgy fél évtizede a halálos kór vitt magával, az unokája. Az én unokám.

Így forog megállíthatatlanul a világ.

Szerző