Egy összetört tükör darabjai (1.rész)

Ápolni, szülést vezetni, gondoskodni és gondozni, menteni a szó klasszikus értelmében, és a szó modern XXI. századi jelentésében. Felkészíteni a szakdolgozókat magas szintű tudásra, tisztázni a kompetenciákat és megszakítani a hierarchikus, csak orvosi szemléletű gondolkodást. Helyére tenni az egészségügyi rendszert a társadalom igénye, és lehetősége szerint, ahol a társadalomra, a szakdolgozókra, az orvosokra csak annyi terhet lehet rakni, amennyit elbírnak. Ha elveszítjük az ember központú gondolkodást, akkor fennáll annak a veszélye, hogy utat tévesztettünk.

1966-ban léptem be az egészségügybe. Kezemben az akkori kicsiny fénykép: kék ruha, fehér kötény, fityula. Biztatás semmi, csak a vágy és a kíváncsiság, hogy megértsem a világ szomorúbb felén élőket, a betegeket, az ott dolgozókat, nővéreket, orvosokat, és az akarat hogy mindennek részese legyek. Mostanában azonban úgy látszik, ez a világ csak a tükörcserepek valóságában van meg. Most is igazak Dr. Blasszauer Béla, Dr. Jakab Tibor,(1994) Az egészségügy cselédjei című cikkében írottak: „Nem elsősorban forint milliárdok befektetésére volna szükség, hanem olyan elvekre és gyakorlatra, amely a nővéri munkát hivatássá, az emberi törődés és gondoskodás központjába emeli.”

Hol vannak az ápolók?

2008-ban nagy hirtelen eldöntötték a politikusok, hogy nincs szükség 2500 egészségügyi dolgozóra, de a jelenlegi egészségpolitika is elkövet mindent, hogy le ne maradjon a hagyományoktól. Így 2014-re elértük, hogy 26 000 ápoló hiányzik a rendszerből, és a következő 10-15 évben további 27 000 éri el a nyugdíjkorhatárt.(OECD, MESZK, adatok 2014.) Ezekkel az adatokkal az „Egészséges Magyarország 2014-2020” Egészségügyi Ágazati Stratégia (Emberi Erőforrások Minisztériuma) készítői egyáltalán nem foglalkoztak.

Pedig a szakdolgozói korfára történő hivatkozás is okozhat még meglepetést, hacsak nem vesszük észre azt a sanda szándékot, amely kiszervezi a professzionális, magas szintű ápolók tevékenységét és azt egy eddig még nem ismert szociális vagy védőnői kompetenciába helyezi át, ami valóban „hungarikum” lenne a világon.

Az Európai Unió felmérése szerint a következő években várhatóan majd egy millió egészségügyi alkalmazott (orvos, ápoló, szakdolgozó) hiányzik az európai országok egészségügyi rendszereiből. Feltehetően a hiányt a tőlünk gazdagabb országok a minálunk kiképzettekből pótolják. Amikor híre ment az egészségügyben dolgozók kényszernyugdíjazási szándékának, elindult a lavina. A külföldre távozott szakemberek mellett megkezdődött, a jól képzett ápolási igazgatók, főnővérek és más szakdolgozók kiáramlása is a rendszerből. Az ország egyik legkitűnőbb ápolási igazgatónője, aki elmúlt 62 éves, csomagolt, mint sokan mások is az ország kórházaiban. A Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara felmérése után látható volt, hogy 65 fekvőbeteg-ellátó intézményben az 1478 érintett munkavállaló 67,7 százaléka nyújtott be mentességi kérelmet. (MESZK adatok, 2012.)

De mi lesz akkor, ha ők is elfáradnak? Nincs tervezett utánpótlása a rendszernek, csak tervezés nélküli szakember hiány. Persze lehet, hogy 2015-ben ismét lasszóval próbálják majd újra visszaterelni a kórházakba, rendelőkbe az onnan kilépő szakembereket, de akkorra már pontosan olyan lesz a helyzet, mintha tükörcserepeket próbálnánk összesepergetni.

Zombor Gábor egészségügyi államtitkár nyilatkozatában (MTV 1. Az Este 2014. november 28.) „kisegítő személyzetnek” emlegette a védőnőket, gyógytornászokat, dietetikusokat, természetesen a nyilatkozatból hiányoztak az ápolók. Amit ma az egészségpolitika és szakpolitika az ápolásról, valamint az otthonápolásról állít, a most körvonalazódni látszó struktúra az alapellátásban, köszönő viszonyban sincs azzal a rendszerrel, amit a világ számos országában évtizedek óta működtetnek, amire az államtitkár a fent megnevezett televíziós adásban hivatkozott. Az elv alapján, miszerint a „legolcsóbb” beteg az, akit a leggyorsabban talpra lehet állítani, vagy aki a saját lábán járva képes igénybe venni a szolgáltatást, bizony alaposan sérül. Az a szolgáltatás, amiről beszélnünk kellene, 80 százalékban nem az orvoslás feladata volna, nem szólva arról a téves döntésről, ha „betolnák” a szociális ellátásba az idősek professzionális ápolását, mert akkor a szakértelem hiánya miatt megint csak a klinikai akut ellátás lesz a megoldás.

Ebben az országban az egészségügyi szakpolitika meg van győződve arról, hogy az egészségügyi szakdolgozót, főleg ha nő, jobb jól távol tartani az egészségügy irányításától, az egészségpolitikától, a döntésektől. Mit is gondolnának arról a politika gyakorlói, ha helyettes államtitkári szinten képviselnék az ápolói hivatás érdekeit? És ha már sikeresen „kigolyózták” az egyetlen ápolónőt a Parlamentből, egyik pártnak sem jut eszébe, hogy egy ápolónak - legalább egynek -, ott kellene ülnie a törvényhozásban? Persze olyannak, aki elsősorban bírja a szakmai közösség bizalmát, és nem „kitűző” egy politikai párt hajtókáján.

Gyógyító járgányok

Nézzük meg az egészségügyi szaktárca szakmai összetételét, ahol eldugták az országos főnővért a szakma elöl, ahol egy év óta várakoztatják, hogy a beadott elképzelései vitára kerüljenek. És nem az ő szobájának ajtajára van kiírva a Miniszterelnöki főtanácsadó cím. Ezt a rangot más viseli, aki az új egészségügyi stratégia szerinti mobil szolgáltatókról csak annyit volt képes megjegyezni, hogy „orvosokat helyettesítő gyógyító járgányokat” kellene működtetni”, és aki ezt a szerinte szakszerű kifejezést azonnal a HVG munkatársával meg is osztotta. Csak nem ezek a „járgányok” jelentik az egészségügyi ellátás új struktúráját a mai Magyarországon? Egészségfejlesztési Iroda, Népegészségügyi Iroda, vagy „falak nélküli kórház”, otthonápolás, közösségi ápolás, otthonszülés – lehet választani...

A hivatás, az ápolás, mint önálló diszciplína, nemcsak a felsőoktatásban és a tudomány világában emelkedett rangra, hanem a magas szintű professzionális tudás képes lett az ápolás folyamatát, annak teljes mindennapi valóságában szakmai, etikai és jogi szempontból is leírni. Ami nem csak a beteg biztonságát szolgálta, racionális alapja lett egy gazdaságos egészségügyi ellátásnak, és menedzser-szemléletnek, egy biztosítási alapon működő egészségügynek. Persze nem Magyarországon.

"2015-től 100 jól fűtött/hűtött szobából (értsd: a kórházakban elhelyezkedő Népegészségügyi Irodákból) történik a kapcsolattartás a családorvos és a kórház között, az alapellátás és a szakellátás között" - nyilatkozta Zombor Gábor egészségügyi államtitkár a köztévé egyik Este című műsorában. Egyszóval irodából lesz elég, dolgozót bele majd az egészségügyi ellátásból vonunk ki, de ekkor még egyetlenegy kétkezi dolgozót, ápolót, vagy orvost nem küldtünk a térségekbe. Azon ugyancsak gondolkodhatunk, hogy mi lesz azokkal az ellátásra szoruló személyekkel, akiknek az egynapos ellátásra távoli intézményekbe kellene utazniuk. Mert mozgásképtelenek, időlegesen/vagy véglegesen ágyhoz kötöttek, fogyatékkal élők, vagy idősek, de szükségük van kötözésre, vérnyomásmérésre, vagy felfekvés ellátására. Esetleg sztóma (vendégnyílás, bizonyos béldaganatok esetén, a műtét kapcsán a hasfalra kivezetett nyílás készítése, amely segítségével a beteg teljes életet tud élni), műtéti utáni ápolására, és az ezzel kapcsolatos betegoktatásra. Oda naponta ki kellene vinni a szakértelmet és tudást a helyzettel való megbarátkozáshoz, másoknak a kötszert, a gyógyszert kellene eljuttatni, beöntést adni, vitális paramétereket vizsgálni, vért venni, mosdatni, esetleg most még orvosi kompetenciába tartozó feladatokat elvégezni.

Még senkinek sem tűnt fel, hogy az új tervekből csak az ápoló hiányzik? Az a tény, hogy Magyarországon az ápolás, mint autonóm hívatás - és annak gyakorlói, az ápolók -, felelősek lennének, mondjuk a közösségi ápolásért, az otthonápolás új rendszeréért - egyetlen dokumentumban sem jelenik meg. Akkor milyen új stratégiáról beszélünk?

Ledönthetetlen tabuk?

Olyan rendszerre lenne szükség, ahol a szakdolgozók - és nemcsak az ápolók -, ott lennének az emberek környezetében, olyan közel, amilyen közel csak lehet. Olyan professzionális ápolók jelenlétéről beszélek, akik a tanulmányaik során erre felkészítést kaptak, szemben a védőnőkkel, akik sem az onkológiai, sem a krónikus betegek ellátásáról képzésük során soha nem részesültek a kívánatos szintű felkészítésben.

De beszélhetnék a tabukról is. Mert ma még annak számít, hogy adott esetben egy szakdolgozó, nevezetesen a krónikus beteggel rendszeres kapcsolatban álló ápoló, felírhasson számára olyan gyógyszereket, amelyeket már évek óta ismernek és szednek. A felkészült ápolók "kezében" a betegeket és rászorulókat biztonságban tudhatná a rendszer, ez a szakszerű „ránézés” egy újabb ellenőrzési csatornát biztosíthatna a családorvosnak, hogy figyelnek a betegeire.

Én egy olyan új, intézményen kívüli struktúráról - a "falak nélküli kórházról" -, az otthonápolásról beszélek, ami egyenrangú lehetne a kórházi ellátással. Ez nem ugyanaz, mint amikor több ezer ember szociális ellátását végző intézményeket ad át a kormány egyházi fenntartásba, olyan terheket ró a még megmaradt és funkcionáló egyházi közösségekre, amelyhez sem szakképzett dolgozók sem anyagi erőforrás nem áll rendelkezésükre.

Állítólag az új stratégiai tervek a Hétfa Egyesület, és mások „értékelési jelentése” alapján készültek, az eddigi intézkedések „sikeréről” számolnak be. Érdemes felidézni a jelentés egyik megállapítását, ami láthatólag a stratégiai terv készítőit, egy cseppet sem zavarta: "Az egyik fejlesztett intézményben találkoztunk olyan beteggel, aki betegszállítóval érkezett a vizsgálatra, 12,50-re kapott időpontot az egyik rendelésre, a beteget a szállítók reggel fél 8-kor vették fel otthonából, a szakrendelőbe 10 óra körül érkeztek meg, ahol csaknem 3 órát várakozott az ortopédiai vizsgálatra. Hazaszállítását a betegszállító nem tudta vállalni kapacitás hiány miatt. A beteg a hazautazást olyan busszal tudta megoldani, amelyre még körülbelül 2 órát kellett várnia, és a lakhelyével szomszédos faluig tudott csak utazni. Onnan még 3 kilométer gyaloglással jutott haza az otthonába az egyébként bottal közlekedő beteg.”

Ha ennek a betegnek a helyzetét nézzük, mindenképpen jobb lenne egy önkormányzati irányítású és finanszírozású, emberközeli ellátást választani és nem a centralizált megoldást. Mi lesz azokkal az emberekkel, akiknek nincs kísérőjük, mert a családtagokat nem engedik el a munkahelyükről? Akiknek nincs pénzük az utazásra? Ki oldja meg ezt a problémát? A kapuőr? A családorvos? Vagy menjen a beteg a népegészségügyi találkozóhelyekre (lásd: gyógyszertár), mert ez utóbbi funkciójának értelmezése még várat magára?

2015 megválaszolatlan kérdései

Az igazságosság elve napjainkban az egészségügyi rendszer átalakulásával számos kérdésre vár választ. Nemcsak a struktúra változik, hanem a minőség is. Választ kell adni arra, hogy az egészségügyi ellátás jog vagy kiváltság? Ki kapja az ellátást, és ki fizet érte? Milyen minőségű gyógyítást, ápolást engedélyeznek a finanszírozott egészségügyi ellátásban? És ettől mennyivel lesz jobb a fizetős szolgáltatás? Akik úgy vélik, hogy megengedhetik maguknak a drága ellátást, azok számolnak-e az olyan nagyon magas költségű betegségekkel, mint az intenzív ellátás, vagy a daganatos betegségek kezelése?

Megkezdhetik-e a szakemberek az egynapos ellátásban a műtétet, a kezelést, az ápolást, ha biztosak abban, hogy a betegnek a biztonságos hazajutását és további kezelését nem látják biztosítottnak?

Mi történjen, ha az utókezelést, az ápolást a jövőben az új rendszer nem tudja biztosítani a beteg otthonában, ami a klinikától 80 kilométerre van? Mi legyen, ha a beteg közelében nem lesz olyan szakember (itt nem feltétlenül, a helyi egészségügyi kommunikátorokra, „gyógyító járgányokra”, közmunkásokra, védőnőkre gondolok), aki például a sztóma kezelését felügyelni tudja? Mit kellene tenniük a gyógyítóknak, egészségügyi szakembereknek, beteg-szervezeteknek, polgármestereknek, ha nap, mint nap, azt tapasztalják, hogy a betegek gyógyulásának, ápolásának hiányoznak a feltételei?

Megilleti-e a beteget a biztosító által történő visszafizetés, ha bizonyítható, hogy az a rendszer hiányosságaiból az orvosi vagy az ellátó személyzet hiányából vagy hibájából maradt el, s emiatt vált hosszabbá a kezelés? Milyen fájdalomdíjat, sérelem folytán keletkező kárpótlást kaphat valakinek a családja, akinek hozzátartozóját a folyosó kövén hagytak meghalni?

A rendszert kell-e okolni vagy a szakdolgozót, aki minden másodpercben csak próbálkozik a felborult szervezet működésének megtartásával? Erről mennyiben tehetnek a szakemberek, és minden terhet nekik kell-e viselniük, miközben az egészségpolitika megpróbál „kisompolyogni” a felelősség alól?

A Mentőszolgálat késedelmes érkezését rendszeresen megmagyarázók nem tudják, hogy ha a klinikai ellátásból kiszorulnak a betegek a terület közvetlen közelében lévő ellátási szintre, akkor a rendszer legérzékenyebb pontjai vajon a mentés, a sürgősségi felvétel és az intenzív osztály lesznek? Egyszerre jelennek majd meg ott az elhanyagolt esetek, a véglegesen meg nem megoldott helyzetek, a hosszú várólisták áldozatai, és maguk az életveszély elhárítására számítók. Ezekre a kérdéseket a sürgősségi rendszer kialakítása óta nem adott senki elfogadható válaszokat, nem tettek kísérletet az irányítás, a finanszírozás, a személyzet foglalkoztatásának tisztességes megoldására sem. Nem lehet, hogy ezeken a területeken ne állon rendelkezésre a nap minden órájában kellő számú és magas szintű képzettséggel és tapasztalattal rendelkező munkaerő.

Halaszthatatlan annak a megoldása is, hogy úgymond „sztrájk üzemmódban” működjön a rendszer. Mert jelenleg kívülről nézve úgy tűnhet, hogy azért vár a mentőre, a sürgősségi felvételen 10 órát betegágyra, az intenzív osztályon magasan képzett szakápolóra a beteg, mert „sztrájk” van, csak nem tudjuk ki hirdette meg, kiknek és mikor?

Bárki, aki most a fentieket olvasva tiltakozni kezdene, hogy az általam leírtak nem így vannak, annak javaslom, olvassa el a minimum-feltételeket szabályozó rendeleteket és hasonlítsa össze a jelenlegi állapotokkal.