Mindig is a cementtel van a baj. Azzal, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerét már csak a szentlélek lojalitása és Orbán Viktor politikában megfáradt-megfakult személyisége tartja össze. Az ócska kormánypropaganda, amely annyira elszakadt már a valóságtól, hogy lefoszlott róla minden komikum is, csak a szánalmassága maradt. Talán ezt látja a kormányfő, amikor a „baráti lapok” főszerkesztőit nyíltan megzsarolja: neki ott van a közmédiája, ők meg csak akkor látnak a jövőben állami pénzt a központosított közpénz-reklámelosztótól, ha feltétlenül lojálisak – őhozzá, aki nélkül a rendszer összeomlana, híveit pedig kicsontoznák a hatalomban utódok.
A lojalitás olvad: belső viták, kaotikus döntéshozatal, csökkenő népszerűség, összezavarodott párt. Nem egy ellenzéki lap írja ezt, hanem a hatalom-, de nem feltétlen kormánypárti Heti Válasz, amelyben az okokat kutatva „egy sokat látott parlamenti képviselő” azt mondja: „Ezt a pártot 1988-as alapításától kezdve a kommunista, később a posztkommunista elitek elleni harc cementezte össze. Mindig azt éreztük, ha nem tartunk össze, visszajönnek és kicsinálnak minket. Tavaly őszre kiderült, hogy – régi formájukban legalább is biztosan – nem jönnek vissza. Szokatlan érzés az üres csatamezőn ellenfél után kutatni”. Ez a rendszer lényege: mert arra sohasem kaptunk választ, hogy ha a kommunisták kísértete nem, akkor mi más tarthatná egyben ezt az egész hatalmi piramist, s a kormányfő reményei szerint az országot. Most látható csupaszon, hogy a Fidesz tavaly háromszor is túlgyőzte magát. Annyira, hogy nemcsak ellenfeleit gyűrte le, hanem önmagát is földre vitte. Kiirtotta ellenségét, a lézengő baloldali maradék meg bevonult az alaptörvény árnyéka alá a megbecstelenített parlamentbe, amivel mellbe is döfte önmagát, mert elvesztette az utcát. Ám a Fidesznek sem maradt senki, akivel, ha akarna is, kiegyezhetne. Innentől az ötpárti találkozások nemzeti minimuma érdektelen tragikomédia.
Az egypárti rendszerek zavara érte el a Fideszt is. Bánatos öregemberek legyintve emlékezhetnek arra, amikor versenytárs híján az egykori Magyar Szocialista Munkáspárt az ébredező pluralizmust érzékelve kínjában azt találta ki, hogy önnön ellenzékének kell lennie. Mondta ezt az a párt, amely – bolseviki mutáns lévén – nem ismert súlyosabb bűnt, mint a frakciózást. Ezért is volt-van az, hogy az MSZP kisminkelt frakciók, „platformok” szövetsége lett, amivel nem is lenne baj, ha nem ez volna az egyetlen érv a párt demokráciája mellett, ha nem hamvadt volna el az áramlatok közös világnézete. Ott is a cement.
A Fidesz ellenkező úton jár: a kormányfő nem tűri a kibeszélést, a kritikát. Tanult a kommunistáktól, még csak önmaga ellenzéke sem kíván lenni. Inkább azon erőlködik, hogy a baloldal üres ellenség-székébe méltó utódot találjon. Próbálkozik is rendesen. Oda ülteti a haldokló Nyugatot, a liberális parlamentarizmust, az Európai Unió szatócsbolthoz is méltatlan apparátusát, az Egyesült Államokat, a Magyarországon lézengő gazdasági menekülteket. Mert cement kell, ha ócska is. Próbálkozott – ha nem ő, akkor a kóklerei - a történelem átírásával, ilyen-olyan szobroknak látszódó tárgyakkal, rekonstruált terekkel, történeti intézeteknek látszó irodákkal, de az ellenzéki értelmiségen kívül ez senkit nem kavart föl. A nemzet kétharmada a megélhetéssel van elfoglalva, miközben csaknem szótalanul tűri az állami idomítást: hogyan használja csak a busz első ajtaját, hogyan ne vásároljon vasárnap, hogyan adjon drogmintát, hogyan várakozzon haláláig a műtéti sorban.
Hanem mindennél veszélyesebb, amikor maguk a lojálisak kezdenek cinikusan nem hinni önmagukban, a saját szlogenjeikben, az első ember tévedhetetlenségében. Amikor nemcsak az egypárt hatalma kezd pulzálva, megállíthatatlanul bomlani, hanem a nemzetre erőltetett államrendszer is, az egész nemzeti közösség kezd porózussá lenni.
Amikor ez van, akkor megkérdezhetjük: ki fog itt cementezni?
