Ezt a háborút maga Orbán Viktor indította el, mégpedig jóval az áprilisi választások előtt. Egyes elemei már különböző elemzésekben felbukkantak, de a maga egészében e pillanatig sem bontakozott ki a nyilvánosság előtt. Orbán, akinek – mint korábbi írásainkban erről már esett szó – elege lett a duális hatalmi rendszerből, amely az irányítást felosztotta Simicska Lajos és ő közötte, a maga ellenőrzése alá kívánta vonni mind a gazdaság – értsd: pénzszerzés – folyamatait, mind pedig a nyilvánosság – értsd: jobboldali sajtó és állami média – befolyásolását. Ehhez az újabb kétharmados választási győzelem nyitotta meg az utat; a törvények szabad hajlítgatásán és a hozzá feltétlenül lojális emberek helyzetbe hozásán keresztül. Hogy ebben mekkora szerepe volt például, az Orbán rosszabbik énjeként meghatározott rejtélyes Habony Árpádnak, azt nem tudni pontosan, de megfigyelők szerint az orbáni taktikai és stratégiai lépések döntő többségénél jelentős befolyása volt. Sőt: egyesek szerint szinte az egyetlen olyan szereplő Orbán mellett, akinek van ráhatása a miniszterelnökre, mégpedig éppen az előbb említett egyik ok miatt, Orbán saját rosszabbik felét érzékeli a misztikus Habonyban. Nem véletlen, hogy a jobboldali médiaháború mostani, immár a látványosabb szakaszában neki tulajdonítják az állami televízió kibővítésének és teljes bekebelezésnek tervét. Amely lépés azért vált szükségszerűvé, mivel Simicska nem fogadta jól a kormányfői üzenetet, azaz nem volt hajlandó átadni az általa tulajdonolt médiafelületeket.
A Magyar Nemzet, a Hír TV egyre több ügyben fordult szembe a kormányzati akarattal, a kabinet döntéseivel, ami persze nem csoda: ezek a döntések általában és konkrétan is az üzletemberrel szemben fogalmazódtak meg, az ő vállalkozásainak eredményességét akarták visszavágni. Így aztán logikusan jött a következtetés: ha nem adja magától, és elvenni sem lehet tőle – mindenre nem alkalmasak a törvények –, újat kell építeni helyette. De nem a magánszférában, hanem állami pénzből, állami eszközökkel. És azért így, mert a médiaháború eddigi eszközei elégtelennek bizonyultak. A reklámadó, a Napi Gazdaság bekebelezése, a közszolgálatinak nevezett televízió szakmai beállítottsága nem billentette ki pozíciójukból az eddig működő jobboldali orgánumokat, de még a hirdetési mennyiség jelentős szűkítése sem.
Ezen lépések elégtelensége juttatta el Orbánt (vagy Habonyt) a háború kiszélesítésének gondolatáig: két irányból kell támadni, azaz nem pusztán elvenni az állami pénzeket a Simicska birodalom szereplőitől, hanem átterelni a közönséget egy másik médiába. Logikusan adódott – legalábbis a Népszava forrása szerint, így utólag logikusan -, hogy ez a másik média az állami legyen, ahol korlátlanul felhasználható a közpénz és a szakembergárda (?) rövid pórázon tartható; nincs egy ponton túl politikai ízlés, mint Simicskánál, és nincs politika, vagy szakmai ellenállás sem.
Az már a mai sajátos magyarországi helyzetre jellemző, hogy Orbán eddig is, de az újabb kétharmados győzelem birtokában főleg, akadálytalanul használhatja fel a költségvetési pénzeket saját céljaira, ellenállás nélkül alakíthatja át a közszolgálatinak nevezett médiastruktúrát a saját képére és hasonlatosságára, parlamenti akadály nélkül hajthatja maga alá az MTI-től kezdve a rádión át a televízióig. Ezért is nevezhető kevésbé látványosnak, magyarázza informátorunk, ez a médiaháború: látszólag ütközetek nélkül haladhat Orbán a célja felé. Magyarországon senkit nem zavar, mondja forrásunk, hogy lényegében megszűnt a közszolgálat minden kötelezettsége, kritériuma, nyugodtan lehet egyoldalúan használni és kontroll nélkül költeni rá a közpénzt; a parlamenti pártok – értsd: az ellenzék - figyelme és ereje elégtelen, a civil mozgalmak pedig emiatt nem mennek ki az utcára tüntetni. Vagyis Orbán úgy tudja megvívni ezt a háborút a saját eddigi embereivel szemben, hogy látszólag semmilyen ellenállásba nem ütközik.
Látszólag, figyelmeztet informátorunk. A Simicska-birodalom, illetve maga Simicska Lajos ugyanis nehezebb ellenfél lesz, mint a teljesen erőtlenné, médiaügyben pedig koncepciótlanná, ráadásul eszköz nélkülivé vált ellenzéki pártok. Simicska ugyanis, mondja, hosszú távú játékos, megfelelő anyagi háttérrel (és tartalékkal), kellő taktikai érzékkel és hozzá lojális emberekkel. Következésképpen ezt a háborút Orbán még nem nyerte meg. Igaz, mondják más források, Simicska sem fogja, ennek a háborúnak, állításuk szerint nem lesz győztese. Orbán nem tudja legyőzni Simicskát, de ennek fordítottja sem lehetséges. A kérdés az, hogy ki milyen fegyvert hajlandó bevetni a győzelem érdekében. A végsőkig – a fegyverek tekintetében – nyilván nem fognak elmenni, mert az már önmegsemmisítővé válna, de az is bizonyosnak látszik, hogy a kiegyezés lehetősége a ködbe veszett. A fogadóirodák Orbán győzelmi esélyeit, a belpolitikai elégedetlenségek okán, meglehetősen alacsonyan jegyzik. Azt azonban nem látni még, hogy épül-e Simicska mögött egy kormányzóképes új csapat.