Embertelen Erőforrások Minisztériuma

Balog miniszter elvileg tisztelendő. De hogy egy pap elveszíthesse minden humánus érzését csak azért, mert a miniszterelnök lelki vezetőjeként minisztert csináltak belőle? Felfoghatatlan.

Mint ahogyan az a rendelkezés is felfoghatatlan, hogy valamiféle pontrendszer alapján akarják a jövőben eldönteni, ezentúl ki számíthat a gondozók segítségére és ki nem. Néztem az RTL híradójában azt az idős bácsit, akinek esetét példaként mutatták be: ha nem keresnék fel naponta a gondozók, akik bevásárolnak neki, főznek rá, kezelik a sebeit, adagolják a gyógyszereit, talán a következő hetet meg sem élné. Nyolc éve tengeti már így az életét, ezek az ismeretlen, mégis közeli asszonyok jelentik a családját, a támaszát. És miért kavart bele ebbe is – mint az életünk megannyi más magánszférájába – a NER kormánya? Mert Balog miniszter Czibere nevű szociális ügyekért felelős (!) államtitkárának „száján keresztül” azt mondja: sok a csaló. Vannak, akiknél nyúlketrecet, vagy kerti tavat is takarítanak az ápolók és ez csalás, visszaélés az állam jóságával.

Nem mondom, hogy ebben az országban nincsenek csalók. Balog úr párttársai között is jócskán találna ilyeneket, de az ő megbüntetésükről nincs szó. Hogy egyszerűbb volna a csalók orrára koppintani? Meglehet. Utána nézhetne, kinél pucolták a kerti tavat, de talán mégse, mert kiderülhetne, hogy az illető esetleg fideszes. A gondozásra szoruló bácsikat könnyebb elcsípni.

Hogy a „pontrendszer” szigorításával sok idős embert praktikusan halálra is ítélhetnek? Tudjuk: próbaüzem, gépzaj. Ahol gyalulnak, hull a forgács…

Szerző
Somfai Péter

Cement

Mindig is a cementtel van a baj. Azzal, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerét már csak a szentlélek lojalitása és Orbán Viktor politikában megfáradt-megfakult személyisége tartja össze. Az ócska kormánypropaganda, amely annyira elszakadt már a valóságtól, hogy lefoszlott róla minden komikum is, csak a szánalmassága maradt. Talán ezt látja a kormányfő, amikor a „baráti lapok” főszerkesztőit nyíltan megzsarolja: neki ott van a közmédiája, ők meg csak akkor látnak a jövőben állami pénzt a központosított közpénz-reklámelosztótól, ha feltétlenül lojálisak – őhozzá, aki nélkül a rendszer összeomlana, híveit pedig kicsontoznák a hatalomban utódok.

A lojalitás olvad: belső viták, kaotikus döntéshozatal, csökkenő népszerűség, összezavarodott párt. Nem egy ellenzéki lap írja ezt, hanem a hatalom-, de nem feltétlen kormánypárti Heti Válasz, amelyben az okokat kutatva „egy sokat látott parlamenti képviselő” azt mondja: „Ezt a pártot 1988-as alapításától kezdve a kommunista, később a posztkommunista elitek elleni harc cementezte össze. Mindig azt éreztük, ha nem tartunk össze, visszajönnek és kicsinálnak minket. Tavaly őszre kiderült, hogy – régi formájukban legalább is biztosan – nem jönnek vissza. Szokatlan érzés az üres csatamezőn ellenfél után kutatni”. Ez a rendszer lényege: mert arra sohasem kaptunk választ, hogy ha a kommunisták kísértete nem, akkor mi más tarthatná egyben ezt az egész hatalmi piramist, s a kormányfő reményei szerint az országot. Most látható csupaszon, hogy a Fidesz tavaly háromszor is túlgyőzte magát. Annyira, hogy nemcsak ellenfeleit gyűrte le, hanem önmagát is földre vitte. Kiirtotta ellenségét, a lézengő baloldali maradék meg bevonult az alaptörvény árnyéka alá a megbecstelenített parlamentbe, amivel mellbe is döfte önmagát, mert elvesztette az utcát. Ám a Fidesznek sem maradt senki, akivel, ha akarna is, kiegyezhetne. Innentől az ötpárti találkozások nemzeti minimuma érdektelen tragikomédia.

Az egypárti rendszerek zavara érte el a Fideszt is. Bánatos öregemberek legyintve emlékezhetnek arra, amikor versenytárs híján az egykori Magyar Szocialista Munkáspárt az ébredező pluralizmust érzékelve kínjában azt találta ki, hogy önnön ellenzékének kell lennie. Mondta ezt az a párt, amely – bolseviki mutáns lévén – nem ismert súlyosabb bűnt, mint a frakciózást. Ezért is volt-van az, hogy az MSZP kisminkelt frakciók, „platformok” szövetsége lett, amivel nem is lenne baj, ha nem ez volna az egyetlen érv a párt demokráciája mellett, ha nem hamvadt volna el az áramlatok közös világnézete. Ott is a cement.

A Fidesz ellenkező úton jár: a kormányfő nem tűri a kibeszélést, a kritikát. Tanult a kommunistáktól, még csak önmaga ellenzéke sem kíván lenni. Inkább azon erőlködik, hogy a baloldal üres ellenség-székébe méltó utódot találjon. Próbálkozik is rendesen. Oda ülteti a haldokló Nyugatot, a liberális parlamentarizmust, az Európai Unió szatócsbolthoz is méltatlan apparátusát, az Egyesült Államokat, a Magyarországon lézengő gazdasági menekülteket. Mert cement kell, ha ócska is. Próbálkozott – ha nem ő, akkor a kóklerei - a történelem átírásával, ilyen-olyan szobroknak látszódó tárgyakkal, rekonstruált terekkel, történeti intézeteknek látszó irodákkal, de az ellenzéki értelmiségen kívül ez senkit nem kavart föl. A nemzet kétharmada a megélhetéssel van elfoglalva, miközben csaknem szótalanul tűri az állami idomítást: hogyan használja csak a busz első ajtaját, hogyan ne vásároljon vasárnap, hogyan adjon drogmintát, hogyan várakozzon haláláig a műtéti sorban.

Hanem mindennél veszélyesebb, amikor maguk a lojálisak kezdenek cinikusan nem hinni önmagukban, a saját szlogenjeikben, az első ember tévedhetetlenségében. Amikor nemcsak az egypárt hatalma kezd pulzálva, megállíthatatlanul bomlani, hanem a nemzetre erőltetett államrendszer is, az egész nemzeti közösség kezd porózussá lenni.

Amikor ez van, akkor megkérdezhetjük: ki fog itt cementezni?

Szerző
Friss Róbert

"Zsidóbérenc Népsara!"

Fenti szép szavak idézetek egy kommentből, ami a párizsi köztársasági menetről beszámoló Népszava-tudósításhoz szólt hozzá. A kommentelő kisnyilast a terrorista gyilkosságok vérszaga részegítette meg annyira, hogy ugyan szavakban, de ő is szabad prédának tekintse a neki nem tetsző lapot: „Remélem, hogy hamarosan titeket is kiirtanak, hazug, agymosó, népbutító, nemzetáruló, hazaáruló, uszíttó (sic!), zsidóbérenc Népsara!!!”

Tudtam én, hogy jó helyre írogatok, a sok jelzőből egy „hazaáruló” csak kijár nekem is. Bár lehet, hogy heti egy megjelenéssel legfeljebb az „uszittó”-ra aspirálhatok. Elnézést a léha reakcióért, de csak egy-két kótyagos elme szokta így kiereszteni magából a dühöt és a frusztrációt. Nincs vele teendő, a többi reagáló általában gyorsan helyre teszi.

Ha teendő nem is, de átgondolandó mégiscsak van. Mert a párizsi szörnyűségeknek két nagyon is különböző hatása lehet. Kétféle válasz adható. Az egyik az agresszió, az üldözés, az ellenségképzés stafétájának készséges átvétele, a másik a szolidaritás és az emberség megduplázása. Az egyik a bezárkózás, a másik egy befogadó közösség egymásba karolása.

A tudósítás azért vághatta ki az átkozódó kommentelőnél a biztosítékot, mert ő az első hatásnak adta át magát boldogan, míg a szolidaritási menet a másodikra volt példa. Nem véletlenül nem hívták oda Marie Le Pen idegengyűlölő pártját. Hollande elnök szerint a milliós demonstráció „kiállás a szabadságért, 1789 vívmányaiért”.

Éreztem, hogy nálunk ebből baj lesz. A magyar kormányfő nem fújhatja ugyanezt a nótát, miután kormányzati filozófiája épp a felvilágosodás és a francia forradalom eszményeinek, Európa „elvilágiasodásának” elutasítására alapoz. Nincs az a sok halott, aki ennek átgondolására bírná, sőt. A kormányoldali nyilatkozatok rögtön a kollektív megbélyegzés és üldözés célcsoportját keresték. Záporoztak a nyilak úgy általában a bevándorlókra, és jócskán maradt lövedék a sorsukat kihívó „vallásgyalázókra”, a túlzott szólásszabadságra. Amely érvelés persze szét is porladt, amikor Belgiumban a hírek szerint a terroristák már más célpontok ellen készültek.

De ez nem nagyon zavarta a kormánypárti reagálókat. Döntöttek. Azt a bizonyos első, rossz modellt, a „gyűlöletre gyűlölet” reakcióját választották. Míg Párizsban együtt meneteltek a kendős mohamedán asszonyok meg a miniszoknyás lányok, és megéljenezték a menettel tartó muszlim vallási vezetőket, addig itthon sokértelmű mondatok hangzottak el arról, hogy a többségtől részben eltérő kultúrájú és hagyományú csoportoknak nálunk nincs helye. (A bevándorlókon túl az itt élő kisebbségekre, a cigányságra is utaló felhangokat nem is vagyok hajlandó meghallani.) A világban máshol a „Je suis Charlie” mellett ott virítottak a legyilkolt arab rendőrre emlékező „Je suis Ahmed” és a „Je suis Lassana” táblák is, annak az Afrikából jött fekete muzulmán fiúnak a tiszteletére, aki a zsidó kóser boltból kimentette a túszok egy csoportját, köztük egy pár hetes kisbabát. Nálunk eközben minden gazdasági bevándorlót kitiltanának, mint potenciális gyilkost. Sokan elmondták már: ha mindenki ezt a receptet venné át, hazazsuppolhatnák a külföldön jobb életet kereső 500 ezer magyart. De nem számít, ők sem számítanak.

Pedig – és ez a lényeg – Orbán látszólag fantomokkal hadakozik, amikor bejelenti: többé nem leszünk „a gazdasági menekültek célországa”. Nem voltunk és nem vagyunk (kivéve az itt otthont találó erdélyi magyarokat) célország, és a közeljövőben esélyünk sincs erre. Legfeljebb tranzitországnak számítunk földrajzi helyzetünk miatt. Rajtunk keresztül tartanak nyugatra a nyomor elől menekülők. Pechjére ezt nyilatkozta még a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal vezetője is. Noha a menedéket kérők száma valóban nő, a tavalyi 42 ezer kérelmezőnek több, mint a fele meg sem várta a választ, hanem azonnal tovább ment. Összesen ötszáz kérelmet fogadtak el, miközben ennél több, mint dupla annyian: 1102-en vásárolhattak jó pénzért letelepedési kötvényt, és további háromezernek készülnek ezt megadni. Úgy látszik, vannak olyan gazdasági bevándorlók, akiket szeretünk. Tud ez a kormány tud kedves is lenni, ha megfizetik. Egészében a Magyarországon élő külföldiek száma éppen hogy nem nőtt, hanem csökkent.

De akkor miért a vakbuzgó idegenellenesség? Az ok egyszerű. Nem a biztonságunk, hanem a Fidesz kétharmada van veszélyben, és nem a bevándorlók, hanem többek között a Jobbik elszívó hatása miatt. A kormánynak tehát égető szüksége van arra, hogy visszacsábítsa legalább a Jobbikhoz elbitangolt 200-300 ezernyi hívét. Nekik beszél.

A Magyar Nemzetben egy jobboldali politológus ezt már szinte tökélyre fejlesztette. Kárhoztatja a franciákat, „miért próbálják kiközösíteni az egyik legnépszerűbb francia pártot”, Le Penéket. Sunyi és alaptalan megjegyzést tesz arról a „feltűnő aránytalanságról” is, hogy a meggyilkolt újságírók lapjában „miközben jókat lehet derülni a muzulmánokon, meg a keresztényeken, a zsidókról alig esik szó”. Aha! Helyben vagyunk! A kötelező zsidózás ezennel kipipálva. A cigányok és a melegek belekeverésére egy kicsit várni kell. Valószínűleg nem túl soká.