Csodavárás

Amikor e sorokat olvassák, már megérkezhetett Budapestre Colleen Bradley Bell, az új amerikai nagykövet. Szorongó reménykedéssel várja őt a kormányzat. Mert miközben mostanáig naponta eltörtek egy bikacsököt Andre Goodfriend ügyvivő hátán, azt hiszik, arra már mehet a spongya. Magyar Levente – az egyik nem focista külügyér – így beszélt: „a diplomatát nagy szeretettel és nyitottsággal várjuk". Sőt: „érkezésével új lendületet, új, pozitív irányt kaphat a magyar-amerikai politikai diskurzus”. Vagyis, hogy ha a hölgyet már rögtön megérkezése napján nem rúgja bokán a hatalom, vagy harap bele annak valamelyik médiaaligátora, minden megváltozhat. (Az eddigi ügyvivőt nyilván félreállítják, mentelmi jogát megvonják, mehet a tömlöcbe – barátságunk jeleként.)

A legszebb, hogy a kormányzat belülről már feladhatta a politikai konszolidációt. Legalábbis erre utal Prőhle Gergely helyettes államtitkár, amikor azt írja Szemerkényi Réka leendő washingtoni, és Bell amerikai nagykövetről: „nem akarom kétségbe vonni a szakmai kiválóság, és túldimenzionálni a Mars és a Vénusz közti különbség jelentőségét, mégis abban bízom, hogy ha hamarosan két négygyerekes anya tölti be a nagyköveti állásokat a két fővárosban, jelentősen javul majd a helyzet”.

A remény hal meg utoljára.

Szerző
Veress Jenő

Minimumprogram

Nincs deja vu. Ha néha azt hihetjük is, hogy ezt már átéltük egyszer, csalóka az érzés. Nincs egypártrendszer, még ha a Fidesz úgy tesz is. Orbán nem Kádár, még ha mind gyakrabban őt juttatja is eszünkbe magyarázataival. Nem lehet visszamenni 89-be, nem lehet újra megszervezni az akkori kerekasztalt, még ha sokan szükségesnek is tartanák. Igaza van a görög gondolkodónak, Hérakleitosznak, minden mozgásban van, nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.

Tanulni azonban lehet a múltból. Az elmúlt 25 évből, meg az azelőtti negyedszázadból, nem különben az utóbbi négy-öt esztendőből. Minden történetből, minden életútból és persze minden hibából.

Négy jóakaratú ember a múlt hét végén félreverte a harangokat. Azt mondják, nemzeti tragédia fenyeget. Átfogó társadalmi, politikai, szociális és gazdasági válság küszöbén áll az ország. És ha így folytatódik, keményedő diktatúrával kell szembenézni.

Igazuk van, az úgy nem megy tovább, hogy egymást gyűlölő, egymással beszélni képtelen szekértáborokra szakadt Magyarország. Ezért szorgalmazzák a párbeszédet és azt, hogy a ma megosztott ország erői alaptételekben egyetértve, közösen igyekezzenek megállapodni a társadalmi minimumokban. Tehát szombaton demokratikus kerekasztalok alakulnak, s márciusra létre kellene jönnie egy Nemzeti Egyeztető Fórumnak. A négy ember - köztük Ferge Zsuzsa szociológus és Iványi Gábor lelkész - bízik benne, hogy nemcsak bal-, hanem jobboldali javaslatok is születnek a jövőről.

Az nem kétséges - tükrözték az ismétlődő tüntetések -, hogy egyre nagyobb az elégedetlenség. Az is tény, hogy a hatalom erre csak akkor reagál, ha kényszerítik rá. A civil mozgalmak jelentős része azonban szemben áll az utóbbi 25 év minden számottevő politikai erejével, nem csupán a jelenlegi kétharmaddal. Orbánék ezt igyekeznek ki is használni.

A valódi változásokhoz valóban az kellene, hogy a tagadás mellett arra is legyen válasz, mit igenelnek az elégedetlenkedők. Az új kerekasztal lehetőséget kínál az együttes gondolkodásra. Embereknek, csoportoknak, de szervezeteknek és pártoknak is. Szükség lenne a közös álláspontra.

Hogy ne lehessen deja vu: mert ilyen kudarcot is átéltünk már.

Undorító igazság

Két, Franciaországban született dzsihád-képzett fiatalember egy párizsi szerkesztőségben legyilkolja a lap tucatnyi munkatársát. Elég borzalmas élménye ez az Iker-tornyokat, Madridot, Londont megélt nyugati világnak ahhoz, hogy Fukuyamát meg Huntingtont, a történelem végét, meg a kultúrák élet-halál harcát kezdjük emlegetni. Mondhatnánk: a két említett úrtól nem a hülyeséget kellene eltanulni. Főként nem Európa közepén, amelyet eddig elkerült minden atrocitás, ahová a menekültek csak azért érkeznek, hogy mielőbb tovább állhassanak még nyugatabbra, többnyire élni, megélni, s kevésbé gyilkolni és robbantgatni. Már az is érthetetlen volt, amikor néhány éve maga Merkel kancellár és Cameron miniszterelnök a multikulti csődjéről értekezett, mert Európa a XXI. századi bevándorlók nélkül is maga a multikulti. Hogyan, s ki akarhat itt legalább szociálisan és gazdaságilag kicsit is egységes Európát, ha nem az az első szava, hogy ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk, s maradunk. Szegény francia Jean Monnet, aki szürke eminenciásként talán a legtöbbet tette Európa egységéért, élete végén azon meditált, nem tévedett-e, s nem a kulturális "forrasztással" kellett volna kezdenie. Az egekben azóta talán már ráébredt, hogy ez lehetetlen. Merkel pedig eljutott oda, hogy elismerje: az iszlám Németország része. Nem is vár többet a betelepülőktől, mint nyelvtudást és törvénytiszteletet. Azaz, hogy lássák: a Nyugat alaptörvénye az autonóm polgár szabadságának (a sajtóénak is) a törvénye. Aki elfogadja ezt, az a Nyugat része lesz, ami a Nyugatot nem menti fel a sokszor kényelmetlen önvizsgálat alól.

Na, most ehhez mérjük a mi kormányfőnk egyszerű beszédét: az unióban nincs bevándorlás, kivándorlás, hiszen "egy gazdasági téren belül mozgunk", akár mint munkavállalók, akár mint turisták. A bevándorlás az, ha az unión kívüli országokból érkeznek emberek az unióba. Ez még csak a mellébeszélés mellébeszélése. A lényeg, hogy "Magyarországnak az Európában szokásos politikai korrektségtől eltérően világosan és egyenesen kell beszélnie, meg kell mondani az igazat: nem akarjuk, hogy a megélhetési bevándorlók célországa legyen Magyarország".

Ez is egyfajta igazság. Még ha undorító is.

Szerző
Friss Róbert