Egy összetört tükör darabjai (2)

Mielőtt felborítjuk az egész magyar egészségügyi struktúrát, napi 10 órában gőzerővel talán érdemes lenne végiggondolni, hogy Magyarországon léteznek-e az egészségügyi ellátásban olyan protokollok, amelyek leírják, hogy milyen eljárásokat alkalmazhatnak az orvosok és az ápolók. Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ cikkünk, miután tavaly decemberben megjelent az Emberi Erőforrások Minisztériuma „Egészséges Magyarország 2014-2020” Egészségügyi Ágazati Stratégia című dokumentuma.

2014 decemberében, az ünnepek előtt jelent meg az Emberi Erőforrások Minisztériuma „Egészséges Magyarország 2014-2020” Egészségügyi Ágazati Stratégia című dokumentum. Az elmúlt hónapokban szűk körben terjedtek a részinformációk, a média naponta követelte a tájékoztatást. Hol található az a törvényi cím és hely ahol megfogalmazták és kihirdették, hogy egyáltalán belekezdtek az egészségügyi rendszer átalakításába? Mi változik? A közigazgatási rendszer egészségügyi ellátásokhoz kapcsolódó része? A teljes egészségügyi ellátó rendszer, vagy annak csak a részei? Mi, akik ebben a rendszerben dolgozunk, újságcikkekből, nyilatkozatokból a televíziós csatornák hírműsoraiból, év végi beszélgetéseiből próbáljuk összeszedegetni az információkat.

Megrázó esetek

Kiket kell - kellett volna - a fent említett, de nem létező törvény szerint, ebbe az előkészítésbe bevonni?

Megkérdezték-e a települések vezetőit, mit is szólnak az új egészségügyi rendszerhez? Milyen Tanács, vagy Bizottság, milyen összetételű szakembergárda, betegszervezet, betegeket védő érdekképviseletek segíti a stratégiát alkotók tevékenységét? Kik a felelősek a vonatkozó és kapcsolódó törvények megalkotásáért? Vannak-e határidők, amit mindenkinek tartania kell?

Mert hát a hírekben megjelölt dátumok - 2015 tavasza, márciusban, stb. - semmiben sem különböznek attól, ahogyan egy háziasszony kitűzi magának a nagytakarítás időpontját. Csak a tét itt kicsit nagyobb! Most már tudjuk, a dokumentum végén elrejtették a szövegben, hogy a határidőket majd ezután fogják meghatározni.

Számba vették-e előzetesen, hogy melyik lehet az a nap, amikor a magyar egészségügy egész struktúráját át lehet alakítani, vagy egyszerűen az "utolsó pár előre fuss” játékot kívánnak játszani, és éppen oda rohanni, ahol beszakad a rendszer. Mielőtt felborítjuk az egész magyar egészségügyi struktúrát, napi 10 órában gőzerővel talán érdemes lenne végiggondolni, hogy Magyarországon léteznek-e az ellátásban olyan protokollok, amelyek leírják, hogy milyen eljárásokat alkalmazhatnak az orvosok és az ápolók az egynapos ellátásban, esetleg a beteg otthonában? Szinkronban vannak-e ezek az orvosi és ápolói protokollok? Tudjuk-e hány és milyen szakképzettségű személy hiányzik igazán az ellátásból? Pótlásuk és a munkafeltételek változtatása milyen mennyiségű munkaterhet venne le a most túlterhelt személyzetről?

Azokról a szakemberekről beszélek, akik biztosan boldogabbak lennének ettől a vizsgálattól, mint attól a tervezettől, hogy a kiégés ellen, szabadidejükben „Bálint csoportba” járjanak, „mentális kríziskezelő team” szolgálatait vegyék igénybe, „kórház-lelkészi szolgálat megerősítéssel”, - idézet a stratégiai program tervezetéből.

Szeretnék példaként egy konkrét esetet bemutatni. Egy ápolónő mesélte a következőket - be kell vallanom, magam is különös lelki teherként éltem meg a történteket. Egy kórház súlyos betegeket ápoló kórtermében dolgozott, annak a néhány ágyas kórteremnek az ellátását egyetlen nővér végezte műszakonként. A kórterembe általában akut problémával érkező súlyos állapotú páciensek kerültek, akik állandó megfigyelést igényeltek. A kórterem elhelyezkedése előnytelen volt a 100 ágyas osztályon. A két ötven ágyas részleg között félúton, a nővérpultoktól hallótávolságon kívül, egyetlen csengővel. A kórterem hivatalosan egyik részleghez sem tartozott, így segítség kérése esetén, csak a jó szándék vezérelte a nővéreket. Szükség esetén a segédápoló segítségét kérhette a nehéz fizikai megterhelést jelentő ápolási feladatok végrehajtása során. A kórteremért egy állandó orvos volt felelős nappal, probléma esetén őt kellett értesíteni. Az eset idején a kórterem tele volt.

Egyik ágyon egy férfibeteg feküdt, végtagbénulással és beszédközpont sérüléssel agyi infarktus után. Tudata tiszta, kommunikálni artikulátlan hangon illetve mutogatással, de tudott. Érzelmi állapota labilis volt, nehezen viselte a kiszolgáltatott helyzetét, felfogta mi történt vele, jövőjét nehezen tudta ilyen állapotban elképzelni. A másik ágyon frissen, pár órája érkezett eszméletlen férfibeteg feküdt. Egyszer csak azt vette észre a kolléganő, hogy a monitor szívmegállást jelzett. Az orvost azonnal értesítette, aki a kórterembe érkezését követően átvette az újraélesztés irányítását. Közben a beszédközpont sérült beteg, az ágyrács rázásával jelezte, hogy szükséglete lenne, melynek kielégítéséhez segítséget szeretne kérni. A nővér nem tudott az újraélesztendő beteg mellől elmozdulni, az orvos igényelte segítségét. Ez idő alatt a másik beteg kényszerűségből az ágyba végezte el szükségét. Az újraélesztés sikeres volt. Amint a betegem állapota stabilizálódott, sietett a másik beteghez, hogy higiénés szükségleteit kielégítse és elmagyarázza a történtek miértjét, hisz a beteg nem tudhatta pontosan mi történt a függöny túloldalán. A páciens szégyellte magát, nem tudott a szemébe nézni, a könnyeit nyelte.”

Nincs az a kórházi lelkész, aki ennek az ápolónőnek a lelkét helyére tudná tenni! És hol kap meghallgatást a beteg jogos sérelme! Az egészségpolitikának, a menedzsmentnek nem szabadna ilyen helyzet elé állítani az ápolókat, inkább egy igazságos létszámhatárt kellene megcélozni, és elérni a munkateher és az ápolói létszám még elviselhető elosztását.

Valami nincs rendben

Magam is tökéletesen egyetértek a Magyar Egészségügyi Szakdolgozók Küldöttgyűlésén elhangzottakkal. „Nem érezzük a hatékony intézkedéseket akkor, amikor a biztonságos betegellátás mind személyi, mind pedig a tárgyi feltételei hiányoznak az egészségügyi ellátó rendszerből. Az Európai Uniónak ezen a részén tevékenykedő szakdolgozók más munkakörülmények közé kényszerülnek, mint a nyugatabbra élő társai. Tarthatatlan, hogy a már rendelkezésre álló, az ellátó személyzet terheit csökkentő, egészségét megőrző, biztonságát szavatoló eszközök már-már luxuscikknek, elérhetetlen vágyálomnak tűnnek!” (Nyílt levél az Egészségügyi Miniszterhez és a Magyar Társadalomhoz, 2008) Pedig nem azok. Nem is elérhetetlenek.

Egy korszerű, a XXI. század kihívásainak megfelelő alapellátás úgy néz ki, hogy a vezetője a praxisért felelős családorvos, mellette dolgozik egy ápolási team, amelynek tagja a menedzser-ápoló, aki rövid vagy közepes, esetleg hosszú távú ellátási tervet készít a beteg, vagy ellátásra szoruló ember számára az otthonában, továbbá ápolók, szakápolók, gyógytornászok dietetikusok és mások, akik az ellátáshoz ugyancsak szükségesek, valamint a közösségi ellátásban dolgozó védőnők, szülésznők.

Ezzel ellentétes az új stratégiai terv állítása, miszerint „betegség-menedzsment protokollokat kell készíteni minden krónikus betegség esetén, és ezt a szociális területtel közösen kell kidolgozni,” Kinek? Kivel? - kérdem. „Ezután ezt mindkét területnek el kell fogadnia”. Nem lehetne ellátási protokollokról beszélni, amit talán a betegek is megértenének? Miért van az a furcsa érzésem, hogy itt valami nincs rendben? Miért kíván beavatkozni egy eddig hellyel-közzel szabályosan működő rendszerbe a törvényalkotó? Eddig minden a betegséggel kapcsolatos tennivaló a betegre, az orvosra és az ápolóra, az illetékes szakdolgozóra tartozott. Érdekes lesz az a helyzet, amikor a családorvos nem fogja tudni, hogy szakképzett ápoló, védőnő, vagy szociális munkás áll-e az utasítása végpontjában.

Egy korszerű struktúrában a rendszer képes lenne fogadni a kórházból hazatérő beteget, vagy az egynapos ellátásból érkező személyt, ekkor a kórházi szakorvos, vagy az egynapos ellátás orvosa (vagy ápolója) küldene a szolgálathoz beteget, szigorú szakmai, dokumentációs átadással, átvétellel. Ezen a rendszeren belül beszélhetnénk az otthonszülés lehetőségéről is, mint a közösségi ellátás egyik típusáról. Ahol a mentőszolgálat érkezése, csak a biztonságot szolgálja, és a rendőr csak, mint „boldog kispapa” vesz rész a szülésben. Miért van az, hogy a szülésznői tevékenységét és az otthonszülés létjogosultságát az új egészségügyi stratégia még csak meg sem említi? Mi történt útközben, mi maradtunk le valamiről, vagy mások nem emlékeznek arra, hogy valami változott az elmúlt években az otthonszülés gondolatának magyarországi megvalósításával kapcsolatban?

Ápolómentes egészségügy

De ne gondolja senki, hogy egy korszerű ellátási formából kimarad a társadalmi önerő, kötelesség és felelősség. Ennek megszervezésére, befogadására egy központilag irányított rendszer képtelen, az elszegényedett települések vezetői pedig a pénztelenség és a szakpolitika támogatásának hiánya miatt tehetetlenek lesznek. A feladatok helyes végiggondolása helyett megy a településeken az emberhez méltatlan vita a szakdolgozók, a családorvosok feje felett, kellenek-e a jövőben a falunak, vagy nem? Helyes kis tükörcserepeket találunk megint. Pedig mi a tükörben egy egészségüggyel elégedett társadalmat akarunk látni, amelynek letéteményesei a klinikai ellátás, a családorvos, az otthonápolási team, a közösségi ellátás és a társadalom önereje.

A megátalkodott tradicionális férfi sovinizmus csak cselédszerepben képes az ápolói hivatásról gondolkodni, akinek parancsot és utasítást lehet adni, akiktől a szakmai oktatást el lehetett venni, akinek nincs önálló autonómiája, önrendelkező képessége és leginkább esze. Az orvosok és egészségpolitikusok egy része szerint csodálkozással és felháborodással kell az olyan ápolókra nézni, akiknek olyan „gyilkos” gondolatai vannak, mint ápolási terv készítése, vagy ápolási anamnézis, diagnózis felállítása. Pedig amiről beszélek az egy biztosítási rendszerben elszámolhatóvá, forintra átválthatóvá teszi az ápolási tevékenység és az ápolásra fordított idő minden mozzanatát.

Boldogabb országokban nem azért alkalmaznak ápolókat napi huszonnégy órában a tartósan ágyban fekvő (eszméletlen, bénult) betegek testének forgatására, mert sok a vendégmunkás, hanem azért, mert a biztosító az ápolási szövődményt, hibát (és ezzel a további ápolási időt), amit például a felfekvés is jelent, egyszerűen nem fizeti ki a kórháznak. Ezért tehát felfekvés a legsúlyosabb betegeket ellátó osztályokon egyszerűen nincs, de ezt a rendszert csak az tudja kitalálni, aki ért az ápoláshoz.

Évtizedeken át kitűnő egészségügyi szakoktatói, szaktanári, egészségügyi menedzser-képzésünk volt, működtettünk elsőrangú ápolóképzést, jól használható munkaerőt képeztünk ki a racionálisan gondolkodó, és az erőket megfelelően koncentráló országok számára. Erre a kitűnő képzésre teljes bizonyossággal, csak itthon nincs szükség. A gyökereket így lehet elszakítani. „Ápolómentes egészségügy - nem létezik” nyilatkozta Dr. Balogh Zoltán a MESZK elnöke a „Magyar beteg" című műsorban, a HÍR TV-ben 2008. január 29-én. A mondat állítássá változott, mert létezik. A tükörcserepek élesebb darabja ez is.

A reformok eddigi haszna

A reform eddigi „haszna”, a kiképzett ápolók és szakdolgozók elvesztése - írták Dr. Blasszauer Béla és Dr. Jakab Tibor „A nővérek sanyarú helyzetéről” készült kéziratukban 1994-ben. Húsz évvel később, 2014-ben vezetnek a kivándorlási listán az orvosok, az ápolók, és más egészségügyi szakemberek. Mit lehet ehhez hozzátenni? A helyzet változatlan. Nem lett könnyebb a helyzetük sem a betegeknek, sem az egészségügyi személyzetnek.

Túléltük, hogy 1992 és 1997 között rengeteg új törvény jelent meg az egészségügyben, bevezették az adatvédelmet, a betegjogokat, szabályozták az egészségügy teljes szervezetét. Akik ezekben az években a szabályozásokat, a jóval átgondoltabb és megfontoltabb törvényeket, rendeleteket bevezették (napi „módosítók” nélkül), azok tudják, milyen kemény munka volt az elfogadtatásuk. Merthogy a betegek, szakdolgozók, és orvosok nem utánfutóval hordták magukkal a jogszabályok halmazát. Mire lassan érezhetővé vált a rendszerben a törvények hatása, és mindenki megtanulta az előírt szakmai, erkölcsi és jogi szabályokat, megismerte a hozzákapcsolódó intézményrendszert, újra és újra „megmozdult a föld”, minden új politikai hatalom talált újra és újra átszervezni valót.

Persze mint látjuk csöppet sem jobbat, mint amilyen az előző volt. A rendszerben dolgozók már jócskán elfáradtak a kísérletező kedvű egészségpolitikusoktól. Nekik akkor is kellett ágyat húzni, beteget forgatni, loholni laborba, vigasztalni a hozzátartozót és beteget, infúziót bekötni, amellett mindig toppon lenni, mosolyogni, amikor megint éppen „reform” volt, férfi módra, egészségpolitikus módra, orvosi szemlélet hatására.

Elviselni, hogy mások döntenek róluk. Milyen igaza van az egyik kommentezőnek: „Ez a ház a Mi házunk – Ti, értünk ültök ott! Nem pedig fordítva! Mi itt a betegeink ágya mellett állunk, s nézünk nap, mint nap a szemükbe, s nekünk kell válaszolni a megválaszolhatatlan kérdéseikre…!”

Mi lenne, ha éppen azokra bíznák az ápolás rendszerének, és új szemléletének felépítését Magyarországon, akik értenek hozzá? Addig marad a kiszolgáltatottság és nem csupán a betegeké.

„Kiszolgáltatottság ott jön létre, ahol az emberek nem ismerik fel a saját érdekeiket. Nem tudják képviselni önmagukat, létük felett beleszólásuk nincs, megkérdezésük nélkül – elvben és gyakorlatban is – más rendelkezik velük”,- írta Losonczy Ágnes, 1989-ben „A kiszolgáltatottság anatómiája az egészségügyben” c. könyvében.

Lehet így is élni, de addig tükröt sem találunk, amibe belenézhetünk. Vagy legalább a betegek szemébe.